Prédikációk

Virágvasárnap:

Ez egy örömünnep. A dicsőítésről szoktunk ilyenkor beszélni. Jézus jön, és az emberek örömmel fogadják. Jézus Krisztus az Úr, megérkezik abba a városba, amelyet még Dávid foglalt el, Jézus Krisztus, Dávid örököse és királya megérkezik, és mint egy királyt, úgy ünneplik.

Szamárháton jön. Szerény és alázatos. Zakariás próféta szép Igéjét jött betölteni.

Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj,

Jeruzsálem leánya!

Királyod érkezik hozzád,

aki igaz és diadalmas, alázatos,

és szamáron ül, szamárcsikó hátán.

Nem fehér lovon jön, mint a győztes hadvezér, hanem szamárháton. A nép ujjongva örül neki.

Egy hang vegyül ebbe az ünnepbe, farizeusi hang: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! Olyan érzésünk van, mintha a farizeus féltékeny lenne Jézus népszerűségére. Ha Jézust dicsőítik, az csendháborítás… Ha a farizeusokat dicsőítenék így, az más, az ünnep volna. Jézus válaszol: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

Micsoda ünnep.

Aki régóta hallgat Igehirdetéseket, az tudja: ez az ünnep több ennél. Először is: a Hozsannát kiáltó tömeg és a Feszítsd meg! - et kiáltó tömeg ugyanaz a tömeg.

Emiatt az egész éljenzésnek azonnal érezzük a fonákját is.

Virágvasárnapot tovább árnyalja, hogy nem a farizeus szereplő az egyetlen ünneprontó ebben a történetben. Jézus ugyanis ezután a dicsőséges bevonulás után megsiratja Jeruzsálemet. Mintha azt mondaná ezzel: most pálmaágakkal fogadtatok. Most engem ünnepeltetek. Bárcsak ez az egész igaz volna! Bárcsak több volna ez egy napos hirtelen támadt lelkesedésnél.

A Magvető példázata juthat az eszünkbe: Köves talajra esett mag ez a váratlan nagy éljenzés. Azonnal növekedésnek indul, gyorsan, ígéretesen kezdi, majd ahogy nekilódult a fejlődésnek, úgy torpan meg, és pusztul el, mielőtt betöltené feladatát.

Hány ilyen embert ismerünk! Eljön, hallgatja az Igét, lelkes, barátságos, majd egy ponton váratlanul teljesen eltűnik. Fogékony az Igére, legalábbis ezt mutatja felénk, aztán ha megkapta, amit akar, többé nem látjuk. A mag jó földben gyorsan indult, majd a gyökerek elérték a köveket, és a növény hirtelen elszáradt.

Ilyen köves talajra hullott mag Jeruzsálem is. Most éljenez, most lelkes, de aztán ez a nagy lelkesedés eltűnik, mint a kámfor. Ezért el fog pusztulni, mert nem ismerte fel meglátogatása idejét.

Mennyivel árnyaltabb kép ez annál máris, mint amit fel tudunk dolgozni egyetlen Igehirdetésen!

Vegyük csak az utolsó dolgot. Jeruzsálem ígéretes, szép város, tele hívő emberrel, akik ünneplik Jézust, hangosak, örülnek, hozsannáznak. De mindez csak a látszat. Jézus látja a város pusztulását, és siratja azt a várost, amely Őt ünnepli.

Azonnal adja magát a kérdés: Magunkra ismerünk-e?

Ha forgatjuk a Bibliát, gyakran hív bennünket önvizsgálatra. És ezt nem csak úgy általánosságban teszi. Á igen, bűnös az ember, erről is beszélni kell egy kicsit, … gondoljuk.
Hadd említsek most egy konkrétumot, remélem nem bántok meg senkit…

Nem tudom, hányan láttuk az elmúlt napokban a rólunk megjelent videót. Azt, amit mi reformátusok készítettünk saját magunkról. Nem vagyunk mi szuperhősök. Csak segítünk a betegeken. Gondozzuk az időseket. Neveljük a gyerekeket. Nélkülözőkön segítünk. Hirdetjük az örömhírt. Nem vagyunk mi szuperhősök, csak úgy állunk lobogó palástban a tetőn, mint batman, és a ránk váró világ kivetíti elénk a református csillagot az égre, ezzel jelezve: "gyere, baj van, segíts! Itt már csak egy református segíthet!”

Jézusról ebben a videóban szó nincs. Hitről: szó nincs. Szentírásról: szó nincs. A sok társadalmi szerepvállalás egyikeként meg van említve, hogy hirdetjük az Örömhírt… úgy egyébként azt is csináljuk két-három jócselekedet között.

Magunkról teszünk benne bizonyságot. Rólunk szólunk, magunkról szólunk, magunkról teszünk bizonyságot: ugyan már, hagyjuk, nem vagyunk mi szuperhősök… Tudom, tudom, hogy úgy nézünk ki, de nem. Vissza kell, hogy utasítsam a jóleső-hízelgő bókot, nem vagyok én szuperhős.

Készített az egyházunk egy videót magáról, amiben a saját egóját legyezgeti… Jézus? Isten? Szentháromság? Biblia? Az nincs benne. A társadalmi szerepvállalás van benne. Tudom, hogy ha azt mondom, református, mindenkinek az jut az eszébe, hogy szuperhős, ettől hangos a média hetek óta, de nem, nem vagyunk szuperhősök. Szerények maradunk.

És azt mondja az Ige:

kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

Közeleg a Húsvét. Virágvasárnap van. Évről-évre megtörténik: aki ma templomba jön, azt gondolja, hogy örömteli nagy dicsőítő alkalom lesz. Sajnos nem.

A nép éljenez, de az Úr sír. Jézus látja Jeruzsálemet, és elsírja magát. Mit üzen ez nekünk? Hogyan lehetne így éljenezni és ünnepelni? Eljött a bűnbánat ideje. Eljött az önvizsgálat ideje. Eljött a bűnvallás napja.

Jézus nem azért sír, mert meghatódik az Őt éljenző tömegtől. Jézus azért sír, mert látja a város pusztulását. Aki Jézust követi, az ma sírjon vele, és ne örüljön azzal a tömeggel, amely egy hét múlva Jézus megfeszítését követeli.

Jeruzsálem valóban el is pusztult, Kr. u. 70-ben a várost végigpusztította Titus, akkor még csak római hadvezér, később császár, a templomot lerombolta, és azóta is csak egy siratófal van a feltételezett helyén. Jeruzsálem története azóta, hogy Jézus megsiratta, folyamatos vérontás, sorozatos megpróbáltatás.

Mi a helyzet velünk?

Nincs itt az ideje annak, hogy magunkat ünnepeljük. Nincs itt az ideje annak, hogy saját magunkról tegyünk bizonyságot, hacsak nem bűnvallást akarunk tenni, remélve,

hogy Isten kegyelméből Jézus véréért a bűnvallás után eljöhet még a megújulás kora újra.

Jeruzsálem elpusztult, mert nem ismerte meglátogatása idejét. Velünk hogyan lesz? Velünk mi lesz?

Teológus-hallgatóként megpróbáltam egy alapelvet betartani: legációba csak kis falvakba menjek. Nagy, virágzó, élő-lélegző városi gyülekezetből indultam el, az volt a küldőgyülekezetem, látni akartam a magyar valóság másik oldalát, a kis, dunántúli falvak folyton apadó katolikus tengerében a totálisan haldokló magyar szórványreformátusságot. Hetekig írtam az igehirdetést, amit aztán alig pár embernek mondtam el. Amikor a húsvéti ünneplő gyülekezetem kettő emberből állt, bizonyos Lenke néniből és Jánosból, azt hittem, elértem a mélypontra. Ehhez a két emberhez mentem Igét hirdetni én, és a vendéglátó lelkészem, ha lett volna még kántorunk is, abszolút túlerőben lettünk volna.

Valójában persze nem volt ez mélypont két okból sem. Egyrészt azért nem, mert egészen megdöbbentett annak a két embernek a hite-hűsége-kitartása, akik ott vártak bennünket a templom előtt ketten.

Másrészt pedig kiderült, hogy ami a létszámot illeti, nem a kettő a negatív rekord, hanem a nulla.

Rákövetkező év karácsonyán felfűtve (!) és kivilágítva, egyenesen fényárban úszva várt a teljesen üres, de nyitott, meleg, fényes templom. Ezúttal még a vendéglátó lelkészem is meglepődött. Tanácstalanságában az jutott eszébe, járjunk egy kört a faluban, hátha valakit elhívhatunk a templomba, ha már így elő van minden készítve… Egyetlen emberrel találkoztunk, a gondnokkal. Azt mondta nekünk, hogy kinyitott, kapcsolt fűtést, világítás is van, hangosítás is van, mikrofonba mondhatom a magamét, de ő most nem tud menni. Havat lapátol, aztán jönnek a rokonok…

Csalódottan mentünk vissza az autóhoz.

Miért mesélem el ezt szószékról? Mert ezek a népszámlálás adatai mögött megbúvó valóságok. Ezek a számok mögötti történetek. Ez a református szórványgyülekezetek aggasztó jövőképe.

Testvérek, az önvizsgálat nem egy elmélet. Az önvizsgálat, amire a Biblia hív, az életünknek, a hitünknek, a hitéletünknek és a gyülekezeti valóságunknak a vizsgálata.

A világ odakint az aranyborjú körül táncol, a karácsony a Jézuskáról, a Húsvét a Nyusziról szól, a Pünkösd pedig egy megfoghatatlan szabadnap csupán, a világot elveszítettük. A világ nem minket választott. De Jézus nem is a világot siratja.

Értünk sír Jézus.

Meglehetősen összetett dolog ez valójában. Mert Jézus népe végül megmenekül. Ezt tudjuk. Isten népéből egyetlen ember sem veszhet el. Csak miközben ez a nép megmenekül, Jézuson kívül a nép elveszít mindent.

Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át - mondja Pál apostol.

Könnyen lehet, hogy így járunk mi is.

Vannak olyanok, akik a népszámlálás eredményében örömteli tendenciát vélnek felfedezni. Azt mondják, és ebben is sok igazság van, hogy most válik el egymástól a népegyház és a hitvalló egyház. És természetesen a számok azt mutatják, hogy a hitvalló keresztyének sokkal kevesebben vannak, mint a kultúrkeresztények. Más szóval: most válik el egymástól az, aki beleszületett (és nem marad meg benne), és az, aki benne újjászületett (és megmarad örökre).

Ez utóbbi is lehet beleszületett keresztyén, akinek már a nagyapja is itt volt, de lehet betérő is. A lényeg azonban nem a múltunk: a lényeg a Lélek munkája. Végső soron, leegyszerűsítve a dolgot: most válik el egymástól a vallás és a hit.

Ez lehet egy szép dolog kezdete is: csak akinek radikálisan átírta a szívét a Lélek Jézus szeretetére, csak az mondja magát mostantól reformátusnak! Én nem bánom, a többiek legyenek a szuperhősök.

Jeruzsálem elveszik, a templom elveszik, de a nép megmarad.

Jézus bevonul, éljenzik Őt, Ő pedig sír, de akiket Ő megvált, azoknak soha többé nem kell sírnia.

De a történet nem itt ér véget. Ahhoz, hogy ne kapjunk torz képet, még egy dolgot a helyére kell tennünk.

Jézus bevonul,

a nép ünnepli,

Jézus megsiratja a várost,

majd bemegy a templomba, és megtisztítja azt.

Ezek a történetek nem véletlenül vannak itt ilíen szép egymásutánban.

Jézus tudja, hogy ez a templom el fog veszni, mégis megtisztítja azt.

Az Ige arra kér bennünket, hogy mi is készüljünk a templomtisztításra. Arra kér, hogy ne kelljen ehhez ostort fonni, hanem legyen elég az Ő hirdetett Igéje. Tisztítsuk meg a templomainkat, ki-ki a maga templomát, ki-ki saját lelke templomát Jézus érkezésére.

Jó a dicsőítés, jó az örömünnep, jó a nagy hozsannázás Jézus előtt, de csak ha tiszta a szívünk és rend van az életünkben.

Máskülönben ez hamis tűz lesz Isten oltárán, máskülönben ez hamis hang lesz a nagy éljenzésben. Legyen az életünkben rend. Legyen a hitünk rendben. Takarítsunk ki minden bűnt és bálványt, hogy Jézus ne sirasson bennünket. Vegyük észre meglátogatásunk idejét! Alakítsuk ehhez a hitéletünket.

És ha ez megtörténik, ha ez megtörténik csak egy-egy emberrel aki most itt van és ezt hallja, akkor elkezdődhet valami. Tagjaiban él az egyház. Van itt még Lélek! Van itt még életerő! Van itt még hit és tenni akarás!

Van itt még, aki nem hajtott térdet se a bálványnak, se az egoista hiúságnak, van még, aki nem csatlakozott a világhoz, van itt még, aki Jézust követi, bárhová menjen is!

Azt a Jézust, aki meghalt értünk: erről a Jézusról kell beszélnie az egyházunknak, valahányszor megszólal.

Jézus értünk a keresztre adta magát, feltámadt, és ezért, hálából, hálaáldozatként segítünk a rászorulókon, ezért hirdetjük az Örömhírt, ezért gondoskodunk az idősekről, ezt tanítjuk a gyerekeknek. Hálából, örökre lekötelezve, hálatelt szívvel követjük Jézust.

Ha Jeruzsálembe, akkor oda. Ha sírni, akkor sírni. Ha megtisztítani a templomot, akkor ám legyen: tisztítsuk meg a templomot, tisztítsuk meg a szívünket, tisztítsuk meg az életünket!

Végezetül:

Féltékenyen és szenvedélyesen szeretett református egyházunk egy csodálatosan szép virágvasárnapi imádságot tett közzé. A Lélek gazdagon termi a gyümölcsét ebben az egyházban, ennek szép példája az a virágvasárnapi imádság is, amellyel most válaszolhatunk a hirdetett Igére.

Hajtsuk meg a fejünket, és most ezzel a “hivatalos” imádsággal forduljunk a mi Urunkhoz!

Imádkozzunk:

Dicsőséges Urunk! Ezen a szent napon, nagyhét kezdetén, szívünkkel mi is Jeruzsálem felé fordulunk, ahol szent Fiad szenvedett, meghalt, és harmadnapon feltámadott. Mi is Királynak és Úrnak valljuk Jézus Krisztust.

Mi is elvetjük magunktól a felszínes szavakat, és azt adjuk neked, ami a legértékesebb: a hódolat és a remény zöld ágaival köszöntjük a Messiás-királyt. Áldott Jézusunk! Ezen a napon a tanítványok lelkesedése és Jeruzsálem közönye szegélyezte utadat. Erősíts meg minket, hogy egyedül Tereád tekintsünk! Adj bizonyosságot ma is szívünkbe, hogy a remény végül legyőzi a közönyt, a hit a kételkedést, a szeretet a gyűlöletet! Megtört világunkban reménnyel kiáltjuk: Áldott, aki az Úr nevében jön, békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban! Ámen!