Prédikációk

Na, ebből meg mi lesz? – láttam a szóban ugyan ki nem mondott, arcotokon azonban megfogalmazott kérdést. Megvallom nektek, hogy nagyon sokáig, még akár a teológia elvégzése után is ugyanezt gondoltam. Ebből hogyan lesz élő és ható, lelkünket megérintő, megszólító üzenet? Mert Mózes 3. könyve nagyon sokáig számomra is ismeretlen terület volt. Már a könyv latin elnevezése Leviticus és annak magyarra fordítása a léviták dolga vagy léviták teendői, nem nagyon érdekeltek. A könyvben található kultuszi cselekmények, leírások, kultusz gyakorlásának helyei, ideje nem számított számomra izgalmas témának.

Azonban ahogy jobban beleástam magam ebbe a könyvbe, rájöttem, hogy az Újszövetség népe számára is van komoly, aktuális mondanivalója az ószövetségi istentiszteletnek. Valamint azt is megérthettem, hogy e könyvnek is bizonyos részei, akárcsak az Ószövetség más részei, megváltónkra, Jézus Krisztusra mutatnak.

És természetesen az is igaz, amit Timótheus így fogalmazott meg: a teljes írás Istentől ihletett és hasznos!

Igehirdetésem alapigéi egy speciális ószövetségi áldozati formáról szólnak.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ennek mondanivalóját, szükséges áttekintenünk és értelmeznünk az ószövetségi rítusokat. Az ószövetségi rituálék központi szereplője a pap. A papság apáról fiúra, családokon belül öröklődő hivatal és nem hivatás volt.

A papnak három módon kellett részt vennie a kultuszban. Egyrészt tanított, vagy ahogy akkor mondták, Tórát, azaz törvényt ismertetett, másrészt jövendölt – ez utóbbi formája a kevés adat miatt nem egyértelmű -, valamint áldozatot mutatott be.

A tanításban Isten szavát, üzenetét adta tovább a hallgatóság felé.

A jövendölésben az isteni akaratot fogalmazta meg a gyülekezet közösségében.

Az áldozatban pedig az áldozó felajánlását vitte Isten felé. Mindhárom funkciójában a pap közbenjár Isten és ember között, vagy úgy hogy Isten felől közvetít az ember felé vagy az ember felől Isten felé. A pap tehát közbenjáró.

Az ószövetségi papság, hasonlóképpen más ókori és későbbi papi funkciókhoz, közvetítő funkció. A papok szerepe így kiemelt és megkerülhetetlen, különösen is az áldozatok vonatkozásában.

Az áldozatoknak, amelyeket az égőáldozati oltáron mutattak be, három különböző csoportja van.

Az első, az égőáldozat. Az oltáron folyton égő tűz van, amelyre ráhelyezik a teljes állatot, feldarabolva, kivéve a bőrét, és azt feláldozzák.  Egyik héber neve, a kálil is erre mutat rá. A szó jelentése ugyanis: teljes, összes, egész.

 A jóvátételi áldozat a második nagy csoportja az áldozatoknak. Ezen belül két áldozati formát különböztetünk meg a vétekért, és a bűnért való áldozatot. Ezen áldozatok alkalmával az állat kövérjét, zsigereit belsőségeit az Úrnak áldozzák. Az állat húsa pedig az áldozó papot illeti meg. Ezen áldozati rítusnál fontos és központi szerepe van a vérnek. Az áldozati állat vérével megkenik az oltár szarvát, meghintik vele az oltárt. A vér az élet hordozója, így van engesztelő jellege a vér kiontásának. Ahogy arra a Zsidókhoz írt levél is utal: a vér kiontása nélkül nincsen bocsánat.

A felolvasott igeszakaszban található áldozati forma pedig a harmadik áldozati forma, amelyet több névvel illettek. Nevezték békeáldozatnak és nevezték közösségi áldozatnak is. Az égőáldozatot teljes egészében Istennek ajánlották, azaz az áldozati állatot az oltáron elégették, a jóvátételi áldozat feláldozott állata pedig megosztásra került Isten és az áldozó pap közt. Azonban a béke vagy közösségi áldozati formában az áldozat egy része az oltáron feláldozásra került Istennek, másik része az áldozó papot illette – ez volt a fizetség vagy fizetés, ami a megélhetését biztosította a papságnak – a harmadik rész pedig az áldozót és annak rituálisan tiszta vendégeit illette, akik azt egy közösségi étkezés keretein belül elfogyasztották. Az áldozati formát nevezték önkéntesnek vagy előírás nélküli áldozatnak is. Az áldozat bemutatására ugyanis senki és semmi nem kötelezte az áldozatot bemutatót, csak az, hogy kifejezze háláját és függését Isten felé. Az áldozat történhetett fogadalomtételből is, annak mintegy megerősítéseként.

Önkéntes áldozat! Nem ismerős ez a szó, más összefüggésből? Ismerjük a történelemből. Pénteken ünnepeltük az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 176. évfordulóját. A megemlékezéseken számtalan emberi sorsot ismerhettünk meg, akik feláldozták önként életüket a nemzet szabadságáért, függetlenségéért. legyünk értük hálásak, emlékezzünk rájuk kegyelettel!

És, e szóösszetételt: önkéntes áldozat, ismerjük az Újszövetségből!

Az önkéntes áldozati forma ugyanis új értelmet nyer Jézus Krisztusban. Lassan, a nagyhéthez közeledve, újra elénk kerül, részleteiben a mi Urunk önkéntes áldozata, amelyet a Filippi Krisztus himnusz csodálatosan ad elénk. „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

De ugyanezt adja elénk Ézsaiás próféta könyvének 53. része, az Úr szenvedő szolgájáról szóló egység, ahol ezt olvashatjuk: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Majd az egység végén ezt olvashatjuk: feláldozta magát, önként ment a halálba. Jézus egyszeri és tökéletes áldozata tehát önkéntes áldozat volt! Helyünkre, bűnös emberek helyére lépett, és eleget téve Isten igazságának feláldozta magát! Ez a mi megváltásunk forrása! És, aki hisz benne, annak örök élete van!

Nagyon fontos lett számomra az is, hogy miután az áldozat megtörtént, az áldozati állat áldozóra eső részét elkészítették, és az áldozó közösségben fogyasztotta el azt. Az áldozatot tehát egy közösségi étkezés is kísérte. Tudjuk jól, hogy mennyire fontosak a közös étkezések, családot, közösséget építő erő ez! A terített asztal, minden korban a közösség megélésének egyik legelterjedtebb és legszebb módja volt. Elszomorít az, hogy ma, az emberek többsége alig tulajdonít ennek jelentőséget, a közös asztal helyett a fiatalok szobájukba húzódva, közben a telefont nyomogatva egyedül esznek, vagy egy gyorsétteremben vásárolt ételt az utcán állva, mint a lovak fogyasztják el sokan.

Jó lenne visszatérni a régi, szép családi ebédekhez, vacsorákhoz, erősítve ezzel is a családot, a vér vagy lélek szerinti közösséget!

Míg teát az Ószövetségi korban ezt az áldozatot közös étkezés követte, addig az Újszövetség népének is adatott ehhez hasonló lehetőség, mégpedig az Úrvacsorában! Az Úrvacsorában ugyanis Jézus áldozatára emlékezve, azért hálát adva, annak jelentőségét átérezve vagyunk együtt, egy asztalnál, Jézus, azaz az áldozó vendégeként! Az, hogy időről-időre hív szent asztalához erősíti nemcsak a vele való közösségünket, de egymással megélt közösségünket is!

A korai keresztyén időktől kezdve már az Úrvacsorát együtt gyakorolták a szeretetvendégséggel. Ahol a lélek szentséggel való megerősítése előtt vagy után, a testet is jól tartották, egymás szükségeit betöltve, egymást szeretetben megvendégelve! Úgy örülök, hogy éppen egy olyan vasárnapon szólhatok erről az igéről, amelyen az istentiszteletet szeretetvendégség követi! Éljünk hát minél többen ezzel is, legyünk együtt, hálás szívvel részesedve közös vendégségünkben!

Az áldozati formának különlegessége az, hogy más áldozati formákkal ellentétben, az áldozó saját maga helyezi el az áldozati állatot az oltáron.  Hogy olvastam? „Saját kezével vigye oda az Úr tűzáldozatait”. Mindez akkor és ott azt jelentette, hogy ha időszakosan is, de a papság közbenjáró funkciója megszűnt az áldozat időtartamára. Jézus Krisztusra tekintve pedig azt jelenti, hogy rajta kívül, aki a mi hálaáldozatunkat Istenhez viszi, amikor az Atya jobbján esedezik érettünk, nincs szükség más közbenjáróra. Egyetlen Közbenjáró van Isten és ember között, az emberré lett Jézus Krisztus.

De mindez jelenti azt is, hogy szerepünk van a kultuszban, azaz az istentiszteletben. Az istentisztelet nem a lelkész magánügye, hanem akkor válik igazán kedvessé Isten előtt, ha annak megtartása a gyülekezet minél nagyobb rétegét mozgatja meg, ha nem azt várjuk, hogy a másik szolgáljon helyettünk, hanem saját kezünkkel visszük áldozatunkat az oltárra, azaz szolgálunk.

Szolgálat pedig számtalan van, itt Isten templomában! A templom takarításában való részvétel, a templomkert csinosítása, az érkezők fogadása, a templom nyitása, zárása, a jó rendre való figyelés, az énekek kísérete, de akár a közös éneklésben való részvétel is, vagy az Úrasztala megterítése, énekek kirakása, egy énekeskönyv odaadása vagy egy mosollyal kísért jó szó kimondása az először betérőnek, télen a hó ellapátolása, nyáron a járda felsöprése, mind-mind olyan szolgálat, amely kedves az Úr előtt!

Bátorítok mindenkit, mai alapigénk alapján is, arra, hogy saját részünket hozzátéve legyen közösségi ügyünk az istentisztelet! Ámen

Juhász András