Prédikációk

Szeretett Testvéreim!

A 104. zsoltár, melyből az imént felolvastam pár verset eleven képet fest elénk Istennek a világ teremtésében és a természet rendjében megmutatkozó bölcsességéről, hatalmáról és jóságáról.  Hat nap alatt teremtette a földet, a vizeket, a növényeket, fákat és benne minden élőlényt. Isten mindent olyan szépen intézett. Azonban nem tartott sokáig! Gondoljunk az özönvíz történetére.

Az ember, a teremtés koronája, aki megkapta annak a lehetőségét és feladatát, hogy ezt a csodálatos isteni művet fenntartsa, a bűn miatt mindent elvesztett. Isten azt mondta, hogy állj! Eddig és ne tovább. Elárasztotta a földet vízzel, hogy minden eltörlődjön.

Volt azonban egy ember, akit Noénak hívtak, aki Istennek mindenben engedelmeskedő embere volt. Ő nem tudhatta, hogy mi lesz ezután, tette, amit Isten kért tőle, bárkát épített pontosan úgy, ahogy Isten mondta neki. A hitét és Istenbe vetett bizodalmát minden körülmények között megtartotta, aminek meg is lett a jutalma. Hiszen egyedül ő és háza népe menekülhetett meg az özönvíz után.

Isten fogadalmat tett Noé égőáldozata után, hogy soha többet nem tesz ilyet: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” Ez a mai napig is így van.

Forrásokat fakaszt, melyek megitatnak minden mezei vadat, táplálják a növényeket, fákat, melyek gyümölcsei, termései életet adnak az állatoknak. Minden egymásra van utalva és egyik nincs a másik nélkül. Hiszen ha nincs víz, akkor szárazság van, és minden növény, táplálékforrás kiszárad. Ha sok a víz, akkor az áradás minden termést magával visz. Isten mégis olyan szépen intéz és intézett mindent! Áldásai a föld minden növényében, állatában nap mint nap észrevehető.

A kérdés, hogy mi észrevesszük-e? Rá tudunk-e csodálkozni Isten teremtő bölcsességére és tudunk-e hálaadással tekinteni rá?

Mi mai emberek a kor szellemét követve, lótunk, futunk, rohanunk, olykor már törtetünk is és nincs megállásunk semmire. Pedig, ha megállnánk, és gyermeki lelkülettel tudnánk rácsodálkozni a körülöttünk lévő világra, hatalmas hálaadás lehetne a szívünkben. Hadd idézzek most egy mondatot egy bölcs embertől, aki így definiálta a kor emberét:

"Az ember. Feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent; az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán."

Isten áldásaitól esünk el, ha így élünk! Ha mindent csak saját magunknak tulajdonítunk, ha csak az a fontos hogy mi lesz és nem az, ami most, ami ma, ami a jelenben van, akkor nem vesszük észre a nagy jövő hajhászásban, hogy minden, amink van, Istentől való áldás és bölcsesség.

Azt mondja a Zsoltár: „a kenyér pedig erősíti az ember szívét.” Minden Istentől való! Mert Isten gondoskodik az övéiről, rólunk! Nem hagy el minket, hanem kegyelemből megadja nekünk, amire szükségünk van.

Ő az, aki megáldotta a magot, megáldja a mi kezünk munkáját, és az Ő áldása az is, hogy termés lett belőle, melynek köszönhetően nem kell éheznünk. Ennyire gondoskodó a mi Istenünk. Annyira, hogy még a kenyér árának vagy gabonájának mennyiségét is számon tartja. Mert Ő gondoskodik, a mi testünkről.

Olyannyira, hogy Ő maga öltött testet, alászállt a mennyből és odament, megkereste azt, aki éhezett, fázott vagy szomjazott. Éppen a testté létele a bizonysága annak, hogy Ő a kenyérre is gondolt, amikor ezt imádkozzuk.

Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” (Mt 4, 4). Amikor azt imádkozzuk, hogy ’mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma’, nem csak a testi táplálékra kell gondolunk, hanem a lelkire is. Ahhoz, hogy életünk teljes és boldog legyen, testi és lelki táplálékra is szükségünk van. Honnan jön, kell jönnie a lelki tápláléknak? Ahogyan a testinek is: egyedül Istentől. Ennek forrása pedig az imádság.

Hogy tanít Jézus az imádságról? „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban. Atyád, pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” (Mt 6, 6).

Az Úr Jézus, Isten Fia, mégis többször olvashatjuk a Szentírásban, hogy reggel korán felkelt, és elvonult egy csendes helyre, hogy Istennel beszélgethessen. Neki is szüksége volt az imára! 

Az imádság olyan, mint a lelki táplálék. Ezért van az, hogy a mai világban, annyi ember roppan össze az élet megpróbáltatásaitól. Ezek az emberek nem imádkoznak, nem táplálják lelküket, nem kapnak Istentől erőt, buzdítást, reményt. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg és úgy halnak meg, hogy nem is éltek.

Ilyen Istenünk van. Aki gondoskodik rólunk. Ad elegendő vizet, búzát és termést. Ad lelki táplálékot, ha mi elfogadjuk Tőle. Lehet úgy is élni, hogy ezeket a dolgokat nem Istentől valónak tarjuk és nem is veszünk tudomást Istenről. Éljük az életünket és mindent természetesnek veszünk…

Pedig, ha komolyan elgondolkozunk azon, hogy mit és hogyan vitt végbe Isten a teremtésben, és hogyan gondoskodik azóta is erről a világról, akkor a szívünkben csakis hála és bűnbánat lehet. Hiszen teremtése, gondviselése nem csak addig tartott.

2000 évvel ezelőtt az emberiség ismét mély helyzetben volt. De Isten a Noénak tett ígérete folytán, ahelyett, hogy ismét eltörölt volna mindent a Föld színéről, hatalmas áldozatott hozott. Erről szól a jól ismert igevers: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16). Isten akkor is mindent oly szépen intézett!

Isten újbóli hatalmas bölcsessége mutatkozott meg azzal, hogy Jézussal új teremtést adott, Aki hit által táplál, megtart és bölcsen igazgat mindeneket. Ha ezt végig gondoljuk, nem lehet más a szívünkben, csak hála és bűnbánat! Hála ezért a hatalmas gondoskodásért!

Bűnbánat pedig azért, mert ezeket a dolgokat mi oly sokszor eltékozoljuk… Víz és levegőszennyezés. Olyan irtószerek, melyek nem csak a földet szennyezik, hanem a termés minőségét és egészégét is megcsorbítják. Észrevesszük, vagy már észre se vesszük? Minden túl természetes és magától értetődő. De nézzünk a dolgok mögé is! Mert a változtatás csak a mi kezünkben van.

Álljunk meg! Nézzünk szét! Csodálkozzunk rá Isten gondviselő, teremtő, újjáteremtő és megtartó kegyelmére és bölcsességére! Ha így teszünk, akkor a mindennapi betevő sem lesz természetes; sem az étel; sem az ital; a ruha, hanem újra és újra hálaadásra késztett majd bennünket, mert: „Isten füvet sarjaszt az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből, … a kenyér pedig erősíti az ember szívét.”

Erősítse a mi a szívünket is az Istenbe vetett hit és bizodalom. És amikor életünk részeire gondolunk, vegyük észre Isten megtartó gondoskodását, és töltsön el minket a hála és alázat, mert Isten mindent olyan szépen intézett! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn