Prédikációk

„Ne menjen le a nap a te haragodban”. De sokszor hallottam ezt a mondatot Édesanyámtól! Amikor testvéreimmel nem fértünk össze, veszekedtünk egymással, haragudtunk egymásra. Édesanya ilyenkor, ha már esteledett, figyelmeztetett bennünket ezzel az örök Bibliai igazsággal arra, hogy ne vigyük át a haragot a következő napra. Ne dédelgessük, ne tartogassuk azt magunkban.

Nagyon érdekes, hogy egy olyan levélben beszél Pál a haragról, amit a kutatók úgy tartanak számon, mint amely levél „Isten szeretetben élő új társadalmáról szól, ráadásul egy olyan bekezdésben, amely a harmónikus kapcsolatokról szól. Érdemes ezen túl azonban a levélben még inkább elhelyezni ezt a részt.

Pál apostol leveleiben nagyon sokszor használja ugyan azt a felépítést: A levél első egységében dogmatikai, azaz hittani kérdésekkel foglalkozik, míg a második részben erkölcstani kérdéseket, etikai kérdéseket feszeget. A dogmatikai kérdésekben mindig rámutat Isten irántunk való végtelen szeretetére, arra hogy értünk áldozta egyszülött fiát, Jézus Krisztust. A keresztyén etikai részekben pedig rámutat arra, hogy Isten ezért a szeretetért mintegy mit érdemelne válaszként az embertől. Mert a keresztyén etika nem más, mint az Isten szeretetére adott emberi válaszok összessége. Az Efézusi levél ugyanígy épül fel, a felolvasott igeversek pedig a keresztyén etikai egységből valók és arra mutatnak, hogy Isten mit vár el tőlünk, követőitől, a megváltottaktól. A felolvasott igeversek ezen belül egy olyan egység részei, amely az új ember, a Krisztusban újjászületett, a megváltott emberről szól.

„Haragudjatok, ám de ne vétkezzetek”. – szól az apostol szava. Olyan ez a mondat, mint a ma olyan divatos indulatkezelési tanácsok, ám ha a mélyére nézünk, lényegesen több van ebben a mondatban, mint egyszerű pszichologizálás.

De vajon Isten miért nem azt mondja, hogy ne haragudjunk egymásra, amikor mindannyian tudjuk, hogy a harag mennyire veszélyes dolog. Úgy gondolom, hogy Isten azért „engedi” meg a haragot számunkra, mert pontosan ismer bennünket, pontosan tudja azt, hogy a harag időről időre úrrá lesz rajtunk, körülményeink, vagy éppen élethelyzetünk miatt. A Biblia tudomásul veszi azt, hogy létezik harag, amely egy érzelmi reakció. Haragszunk másokra, és haragszunk körülményeink miatt. Isten pedig nem vár el tőlünk lehetetlen dolgokat. A harag ugyanis egy erős érzelmi felindulástól kísért érzés, egy érzület, amely időről időre leural bennünket. Ezért „engedi” meg Isten azt, hogy haragudjunk, de kéri azt tőlünk, hogy ezen a ponton parancsoljuk megálljt érzéseinknek és indulatainknak, ne lépjünk tovább, ne vétkezzünk.

Mi az a vétek, ami a haraghoz kapcsolódhat? Az erős érzelmi felindulás következménye lehet heves, sokszor meggondolatlan cselekvés, ártó szándékkal, vagy átalakulhat bosszúvággyá, gyűlöletté.

Kain és Ábel története eligazít bennünket. Isten Ábel áldozatára tekintett rá, mivel Ábel hit által vitt becsesebb áldozatot Kain Áldozatánál. Azt olvassuk a szentírásban, hogy Kain emiatt nagy haragra gerjedt, majd lehorgasztotta fejét, azaz hagyta magán eluralkodni a haragot. A haragból gyűlölet, a gyűlöletből pedig gyilkosság fakadt. Isten hiába figyelmeztette Kaint arra, hogy parancsoljon megálljt haragjának, hogy ne dédelgesse azt magában, Kain „az ajtaja előtt leselkedő, és rá vágyódó bűnnek” szabad utat engedett. Az emberiség történetének első gyilkossága haragból fakadó testvérgyilkosság volt!

Istenünk példát ad elénk abban is, hogy a haragot hogy kellene kezelnünk. Szikszai a keresztyéni tanítások és imádságok című könyvében a karácsony csodájára a következőképpen csodálkozik rá: „Felséges Isten, aki mikor megemésztő tűz lehettél volna a bűnös emberek számára, inkább akartad irgalmadat megdicsőíteni az ő megtartásunkban, mint igazságodat elvesztésükben”.  – azaz, Isten nem haragból, ami indokolt lett volna részéről a bűnös ember iránt – cselekszik, hanem kegyelmes szeretetből! A Szentírásban számtalan ige mutat rá arra, hogy velünk, emberekkel ellentétben Istentől a harag is távol van. Ezt olvassuk például: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra, és nagy kegyelmű.” Isten a bűn miatt haragszik, de a bűnös embert szereti!

Mi ellenben hogyan haragszunk? Az esetek döntő többségében az embertárs, a felebarát, a mellettünk élő ember miatt.

Pedig miért kellene haragudnunk? Ahogy Kálvin írta egykoron: nem csekély okból, vagy ok nélkül, nem is átlépve a határokat, valamely személyes sérelemből, sértésből, vagy jogtalanságból adódóan, hanem magunk miatt, bűneink miatt kellene haragudnunk! John Stott még ennél is tovább megy, mikor arról írt, hogy van igazságos harag is, amikor az ember a bűn miatt haragszik.

Mert mi is jellemez bennünket, ha a bűnökkel találkozunk országunkban, a világban, a minket körülvevő társadalomban? Egyfajta szent harag, mert fáj nekünk az, hogy e világ bűnben él?

Azt gondolom, hogy nem ez jellemzi az átlagos emberi viselkedést, hanem az, hogy kiegyezünk a bűnnel, nagyvonalúan elnézzük, vagy éppen fásultan legyintünk. Pedig ha Isten gyűlöli a bűnt, és haragszik miatta, nekünk is ezt kellene tennünk. Nem a bűnös emberre kellene haragudjunk, amit viszont megteszünk, hanem a bűn miatt kellene, hogy harag legyen bennünk. És ezt a szent haragot kellene imádságban Isten elé vinni, biblikus módon feloldani!

Mi ellenben a vélt vagy valós bűnössel szemben táplálunk indulatokat, a másik ember tettei vagy szavai zökkentenek ki bennünket a komfortzónánkból, és tesznek haragvóvá!

Haragszunk, és a harag oly sokszor áthatja életünket!

Kétféle válaszreakció jellemez bennünket, a robbanás vagy az elfojtás.

Aki robban, az az érzéseit kifelé tolja. Ilyenkor érzéseink elárasztanak bennünket: kemény szavak, szigorú tekintet, vádoló hangsúly, felemelt hang, demonstratív gesztusok- mint például az ajtócsapkodás.

Aki elfojt, az az érzéseit befelé tolja. Nyelünk egy nagyot, és a megbántottságot magunkba fojtjuk. De nem azért, hogy továbblépjünk, hanem hogy az önsajnálat mocsarában dagonyázzunk.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a kagylók, amelyekbe ha idegen test, mondjuk, homokszem kerül és az irritálja , akkor azt körülnövik, beburkolják. Mi is ezt tesszük, a fájdalmat ha elfojtjuk, akkor újabb réteg fájdalmat burkolunk köré, amíg az egész meg nem kövesedik bennünk. Míg a kagyló igazgyöngyöt hoz, mi fájdalom-köveket nevelünk.

A két fő viselkedési módunkon belül, még két-két al-viselkedést különböztethetünk meg: aki robban, és aztán szégyelli magát, aki robban de aztán másokat hibáztat, aki elfojt, da aztán a fájdalom kövekből falakat épít maga köré, és aki elfojt, és a köveket bosszúkövekként használja majd, alkalom adtán.

Felismerjük magunkat valamelyikben? Én igen. És tudjátok, hogy mi a furcsa? Mindegyikben. Egyszer ilyen, egyszer olyan vagyok, helyzettől és szituációtól függ.

Hogy tudnánk kezelni a haragból fakadó robbanásokat, vagy akár elfojtásokat? Hogy tudnánk mindennapos gyakorlatunkká tenni azt, hogy ne menjen le a nap a mi haragunkban? Úgy, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a másik fél nem ellenség. De ki is az ellenség? Az Efézus 6:12 így ír:  „Mert nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen.”

Azaz ki a mi ellenségünk? A sátán. Akinek nagyon tetszik, ha sértegetjük, bántjuk, alázzuk egymást, ha fájdalmat okozunk a másiknak, mert akkor a piszkos munkát elvégezzük helyette. Elengedhetetlenül fontos az ellene való harcban a lelki fegyverzet felöltése. És ha rádöbbenünk arra, hogy nem a másik ember az ellenség, akkor azzal már csatát is nyertünk ellene. Nem véletlenül jegyezte meg Pál az egység utolsó mondatában: ne adjatok helyet a sátánnak.  Ne engedjük, hogy szívünket, mint egy várat birtokba vegye a Sátán! Ezért, mielőtt a gyűlölet mérge betöltené szívünket, kellő időben űzzük el a haragot! Ámen

Juhász András