Prédikációk

Az elmúlt napokban kezdtük el olvasni a Prédikátor könyvét, amely az Ókori bölcsességirodalom egyik nagyon meghatározó, írásban fennmaradt része. A Bölcsességirodalom az Ókori-kelet szinte minden államában jelen volt, hasonló gondolatisággal. De vajon, mi a bölcsesség? A héber kifejezés: hokmá, igen tág fogalom, sokféle jelentésárnyalattal bír.

- Bölcs az a mesterember, aki a Szent Sátor felszerelését elkészíti

- Bölcs, Salamon király (I. Királyok 4.)

- Bölcs a varázsláshoz, álomfejtéshez értő ember

- Bölcs például egy tanácsadó – Dávid unokaöccse, aki tanácsot ad Amnonnak – ez a tanács nem etikus, így a bölcsesség egyáltalán nem biztos, hogy etikai kategória. Tehát láthatjuk, hogy viszonylag széles sávot fed le a bölcsesség fogalma.

Az Ókori-keleten a  bölcsesség kísérlet arra, hogy az ember az őt körülvevő világot megértse, úgy a társadalmi mint a természeti jelenségeket. Az a bölcs, aki alkalmazkodik, az a bölcs aki az életben a jó utakat meglátja, és azt választja, vagy ha nem akkor megfogadja a nálánál bölcsebbek tanácsait. Az Izraeli bölcsességirodalom ezen jellemvonásokat azonban megtoldja még valamivel: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme!”  - olvassuk a Példabeszédek könyvében. Mit jelent ez? Azt, hogy a bölcsességet az ember elnyerheti, ajándékként megkaphatja Istentől. Nem magunk vagyunk bölcsek, nem velünk született adomány ez, hanem Isten szeretetének következménye, ami kialakulhat életünkben.

A Prédikátor könyve nagyon különleges helyet foglal el az Ószövetségi bölcsességirodalomban, mivel e könyvben nagyon erősen jelen van a kételkedés, és az az életérzés, amelyet többszörösen kihangsúlyoz ez a könyv: a minden hiábavalóság érzése. Nem tudom, hogy mit éreztetek, amikor olvastam e sorokat. Amikor életemben először hallottam e szavakat, őszintén megdöbbentettek, de megdöbbentenek ma is, mert az itt látható, az itt vázolt világkép egyáltalán nem vonzó. Amikor az ember olvassa, vagy hallgatja, úgy érzi, hogy a szavak maguk alá temetik őt, nem érzi és nem látja az élet értelmét, és nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy hogy lehet a Biblia része ez az egység? Hiszen ez a rész nem épít, hanem rombol, nem felemel, hanem a kétségbeesésébe hajt! Mit mondhat számunkra mégis? Mi az, az ok, ami miatt mégis helye van e könyvnek a Bibliában? Induljunk el több úton, és vizsgáljuk meg e verseket, isten vezetését kérve és várva!

1. Minden hiábavalóság- írta a prédikátor. Ez a gondolat adja meg az egész könyv alaphangját. Az első részben még csak felvázolja a problémát, nagy vonalakban beszél róla, a többi egységben azonban aprópénzre váltja azokat. Nincs új a nap alatt, azaz minden változatlan, van a napoknak egy rendje, az életnek egy ritmusa, a természetnek törvénye. Semmi izgalom, semmi érdekfeszítő dolog, minden ugyanaz. Akár a múltba tekintünk, akár a jövőbe, nem látunk értelmet abban!

Adjunk most igazat a prédikátornak, és nézzük meg hogy ha ilyen a világunk, akkor arra hogy lehet igaz az Úr szava, amely a teremtésben elhangzott: „Látá Isten, hogy amit teremtett, az jó:” Az egész részre rányomja bélyegét az, hogy a bűn nyomorúsága alatt nyög ez a világ, de az események, a történések mögött meglátható a rend, az isteni jó rend. Reggel és este, a szelek járása, a vizek zúgása – és bár a nemzedékek váltották egymást a földön, az mégis ugyanolyan maradt. Mit jelent ez? Azt, hogy a teremtés beszél Istenről! Beszél arról, hogy Isten állandó törvényszerűségeit elrejtette a teremtett világban, elrejtette a természetben, és azok, a bűn minden rontása ellenére benne vannak világunkban, nem igaz tehát, hogy Isten magára hagyta volna teremtményeit. Nem igaz, hogy a gondviselés nem működik. Nem igaz, hogy mindegy számára az, hogy hogyan élnek teremtményei!

2. Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek az első és második versben kétszer is előforduló bevezetés: a „prédikátor beszédei”, és a „mondja a prédikátor”. Első olvasásra talán semmi furcsát nem is találunk benne, ám ha összehasonlítjuk más bibliai könyvek, tanító könyvek, prófétai könyvek kezdetével, akkor egy megdöbbentő tényt láthatunk meg. Mert hogy is kezdődik a legtöbb bibliai könyv? Isten szólt valakihez, és az illető Isten beszédeit adta tovább! Itt azonban miről van szó? A prédikátor beszédeiről. A prédikátor gondolatairól, a prédikátor bölcsességéről! Önálló kútfőről! Nem azt mondja, hogy Istentől ezt vagy azt a kijelentést kaptam, hanem arról beszél, hogy én, egy ember, az emberiség része, saját erőmből, saját eszemből, saját értelmi képességeimből ennyi értelmet láttam az életnek, azaz semmit.

Az is izgalmas a prédikátor beszédében, hogy a felolvasott részben kétszer is olvashatjuk, hogy körülnézett a Nap alatt. Mit jelent ez? Hogy maga körül. Horizontálisan igen, de vertikálisan nem. Körbenézett arra, ami lehúz, és nem fel, arra, aki felemel!

Döbbenetes ez az őszinteség, mert nem tesz mást a prédikátor, mint, hogy elismeri azt, hogy Isten nélkül sem célja, sem értelme nincs az egész életnek. Isten nélkül csak egy rutin vegetálás az egész, egy folyton ismétlődő rendszer, amiben nem lehet értelmet találni, noha az ember minden idegszálával próbál értelmet keresni az életben.

Mi következik akkor ebből? Az, hogy aki Isten nélkül próbálja az élet értelmét keresni, az nem fog eredményt elérni! Aki saját erejéből, tehetségéből, eszéből keresi az élet értelmét, annak keze csak üres levegőt markol. Egyedül, saját kútfőből csak idáig juthat el, vagy mondom egy kicsit másképp: egyedül, saját kútfőből csak idáig juthatunk el!

Álljunk meg e gondolatnál egy pillanatra, és nézzünk magunkba!

Mennyiszer fordul elő velünk egy-egy nehéz, vagy egyszerűen kilátástalannak tűnő élethelyzetben, hogy úgy érezzük, nincs értelme az egésznek!

Mennyiszer nem tudunk egyről a kettőre jutni saját problémáink megoldásában, csak pörgünk magunk körül, kapkodva és csapkodva!

Mennyiszer tűnik a múlt fényében értelmetlennek a jelen és a jövő! Vagy a jelent látva, már a jelen is.

Mennyiszer szenvedünk a tehetetlenség, és a belefáradás érzésétől! Szeretett testvéreim!

Vajon az ilyen élethelyzeteknek nem az az oka, hogy mi is, a prédikátorhoz hasonlóan csak e világi megoldásokban gondolkodunk? Hogy a saját eszünket, értelmünket, probléma-megoldó képességünket használjuk kizárólag? Nem az a bajunk, hogy csak magunkra számítunk és magunkban bízunk? Így pedig borítékolható a bukás, az elesés, a csüggedés, a reménytelenség, a „nincs értelme semminek” életérzés.

A prédikátor rájön erre! Amikor már minden útat végigjár, amikor már minden lehetőségről, életstílusról, szemléletről, és értékről bebizonyosodik, hogy mindez hiábavalóság, eljut  - igaz a könyv végére – a megoldást rejtő gondolatsorhoz: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: „Féld Istent és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az!”

Mit jelent mindez? Azt, hogy az Istennel való harmonikus és mély kapcsolatban az emberileg kizárólag hiábavalónak tűnő világban új értelmet nyernek a történések, az események, és maga az emberi élet is. Értelmet nyer a mi életünk is, amely felszabadít bennünket csüggedésünkből, és reménytelenségünkből. Ami egyedül lehetetlen – értelmet találni életünknek – az Vele, a mi Urunkkal elérhető valóság.

Szeretett testvérek!

Mi pedig, akik ma élünk, még nagyobb reménységgel élhetünk, mint a Prédikátor könyve korának emberei, mert amikor e sorok leírattattak, valóban ennyire kétségbeejtő, és csüggedésre okot adó volt az emberiség élete. Azonban Isten az idők teljességében elküldte az Ő szent Fiát, aki által értelmet adott az emberi életnek. Kivonta az embert a bűn következtében bennünk lévő kilátástalanság érzéséből. Kivont bennünket a reménytelenségből, az örök halál és kárhozat fogságából. Mindez értelmet ad az emberi életnek! Jézus ugyanis halálával és feltámadásával utat nyitott számunkra, az örök dicsőségbe, a mennyei hazába. Életünk csak akkor hiábavaló élet, ha nemet mondunk a megváltó kegyelemre, az Isten szeretetének testet öltésére, Jézus Krisztusra! Választhatunk tehát, a hiábavaló élet, és a Krisztusban kiteljesedő értelmes, értékes élet között! Adjon Isten számunkra jó döntést, ha pedig döntést hoztunk már, elfogadva Jézust életünk Urának, azért egyedül Övé legyen a dicsőség, mi pedig a kiválasztottságunkhoz méltó élettel igyekezzünk válaszolni Istenünk megelőző szeretetére és kegyelmére! Ámen

Juhász András