Prédikációk

Jézus Krisztus Dávid Ura és Istene, vagy Dávid fia, leszármazottja?

Erre a Jézus Krisztus személyével kapcsolatos ellentmondásra Ő maga mutat rá.

Testvérek, ha kimondom azt a nevet, hogy Jézus Krisztus, mire gondolunk?

Hogyan képzeljük el Őt?

Az évszázadok során olyan sokszor lefestett Jézusra gondolunk, az ábrázolt Jézusra, aki hosszabb, barna hajjal, ápolt szakállal áll előttünk, egy fiatalember, egész magas, fehér ruhás, és óvatosan még azt is hozzátehetjük: fehér bőrű és kék szemű?

Én azt tapasztalom, hogy református körökben azért többnyire nem így képzeljük el Jézust. Azt tapasztalom, hogy egy kicsit megmosolyogjuk ezt a festett Jézust.

Mi már tudjuk, hogy Jézus nem teljesen ilyen volt. Nem volt ennyire, hadd mondjam így: európai.

Nem tudom, a Testvérek tudják-e: a Szentírás egyetlen egy helyen írja le, hogy Jézus maga hogyan nézett ki. Ezt olvastam fel ma, erről szólt a hosszabb igeszakasz.

És ha elgondolkodunk egy kicsit ezen az igeszakaszon, rá fogunk jönni, hogy milyen ellentmondásos.

Jézus kicsit sem olyan, mint ahogyan elképzeltük.

Jézus Krisztus Isten. Az Evangéliumban mégis úgy jelenik meg előttünk, mint aki
megüresítette önmagát,
szolgai formát vett fel,
emberekhez hasonlóvá lett,
és emberként élt,
megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.

A Jelenések könyvében viszont úgy jelent meg előttünk Jézus Krisztus,
mint akit Isten felmagasztalt mindenek fölé,
és aki előtt minden térd meghajol,
mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.

Mi hogyan képzeljük el Jézust?

Jézus az Evangéliumból a barátunk. Jézus a Jelenések könyvéből, aki ma elénk állt a Biblia lapjain, a Felséges Úr.

Jézus az Evangéliumban olyan, mint egy ember. Akkora, mint egy ember. Ez a Jézus, akit a Jelenések leír, Hatalmas. Hatalmas úgy értve is, hogy övé minden de minden hatalom mennyen, földön, mindenhol.

Az Evangéliumban látott Jézus a földön jár. Ez a Jézus, akiről ma olvastam, a mennyben van az Atya Istennek jobbján, onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

Jézus az Evangéliumban egy húsvér ember. Az a Jézus, aki itt elénk áll, kevésbé olyan, mint egy ember. A szeme lángol, a lába olyan, mint az izzó aranyérc, szájából éles, kétélű kard jön ki.

A Máté szerint való Evangélium egy nemzetségtáblázattal kezdődik. Jézus ott Dávid Fia. Ez a Jézus viszont, akiről ma olvastunk, Dávid Ura.

Jézus az Evangélium szerint eljött az övéiért, hogy megszabadítsa őket. Jézus, akiről ma olvastunk, az a Jézus, akinek ellenségei vannak, és az ellenségeiből lesz lába zsámolya.

Melyik Jézus az igazi? Hogyan lehet valaki ilyen ellentmondásos?

Testvérek, ugyanezt kérdezi Jézus a mai alapigénkben.

Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia?

Ha Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia?       

Ez az Ige tele van ellentmondással.

Ez nem csak egy szójáték, nem egy rejtvény, nem egy zavarba ejtő logikai bukfenc, és nem csak egy látszatellentmondás. Ez egy valódi összeférhetetlenség.

Valaki vagy Ura és Istene, vagy Fia valakinek. Erről beszél Jézus.

Valaki vagy Isten, vagy ember. Vagy egyik, vagy másik. Isten hatalmas. Az ember előtte akkora, mint egy porszem. Isten örök, az ember halandó. Isten szent, az ember bűnös. Valaki vagy Isten, vagy ember.

És Jézus mégis azt mondja nekünk: Ő egyszerre mind a kettő.

Jézus egyszerre mind a kettő. Jézus kijelentette nekünk Istent. Ő a testté lett Ige. Úgy beszélt az Atyáról, és az Isten Országáról, ahogyan előtte soha senki. Nem csak megsejtett arról valamit, hanem tudott róla, ismerte, emlékezett arra az Országra, mert onnan jött.

Nem egy elképzelt, remélt dologról beszélt. Úgy beszélt Isten Országáról, mint általa megélt valóságról.

Ő odafentről való volt. Ő Isten volt, aki emberré lett, hogy minket megmentsen.

Jézus Krisztus isteni természete ragyog fel előttünk a mai hosszabb igeszakaszban. Ahogyan Jézus itt az ember előtt áll, teljes dicsőségében, teljes szentségében, ezt az ember elviselni is alig képes. Nem véletlen, hogy amikor az Evangéliumban megtérésre, a követésére hívott, azt nem ebben a dicsőségben ragyogva tette. Ettől a látványtól, ettől a találkozástól az ember nem tehet mást, mint hogy arccal a földre borul.

Itt, a Jelenések könyvében már első ránézésre is nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus Krisztus Isten. Isten, akiről azt írja a Biblia, hogy rettenetes az élő Isten kezébe esni, mert a mi Istenünk megemésztő tűz.

Ha így ült volna Jézus a kút szélén, ahová a samáriai asszonyt várta, ha így ragyogott volna ott, akkor az az asszony soha nem merészelt volna a kúthoz odamenni.

Ha így szállt volna be Péter csónakjába, hogy a sokaságot tanítsa, Péter nem maradt volna ott vele abban a csónakban, sem a sokaság a parton. Ha így lépett volna oda a vámszedők asztalához, teljes, korlátlan és mindent átható dicsőségében, Máté sem valószínű, hogy merte volna követni Őt.

Jézus Krisztus, a Fiú Isten megüresítette magát. Emberi formát vett fel Isten. Olyan lett, mint egy halandó. Kiszolgáltatta magát. Hozzánk hasonlóan érzékeny, sérülékeny volt. Tudott vérezni. El tudott fáradni. Tudott sírni.

De képes maradt megtenni olyasmit, amit mi, emberek nem tudunk megtenni. Képes volt nem vétkezni. Olyan volt, mint egy ember, mindenben hozzánk hasonlatos lett, kivéve a bűnt. Megmutatta, milyen lehetne az ember bűnök nélkül. Jézus Krisztus minden korábbinál tökéletesebben mutatta meg nekünk, hogy milyen Isten. De ugyanígy azt is megmutatta nekünk, hogy milyen lehetne az ember.

Aki látta a Fiút, látta az Atyát, mondta Jézus.

De az is igaz, hogy aki látta Jézust, látta az embert. Ilyennek kellett volna lennünk. Ilyenek kellene, hogy legyünk, Ő megmutatta, hogy milyenek nem tudunk lenni.

Isten emberré lett, ez már önmagában egy ellentmondás,

és kijelentette, megmutatta nekünk, hogy milyen az Isten,

és ugyanakkor kijelentette és megmutatta nekünk azt is, hogy milyennek kellene az embernek lennie.

Ő egyszerre Dávidnak fia és Ura, az ő isteni-emberi lénye tele van ilyen ellentmondásokkal.

Folytassuk az ellentmondásokat a számunkra legfontosabb ellentmondással, nézzük meg most a kereszthalál általi megváltás művét, annak ellentmondásait!

A bűntelent halálra ítélik. Ő minden ember királya, de trón helyett egy keresztre juttatják. Korona helyett töviskoszorút nyomnak a fejébe, hódolatukat kifejezhetnék, de ehelyett félholtra kínozzák.

A bűnöst elengedik, a bűntelent elítélik.

Jézus Krisztus, a világ Ura, akinek a lába olyan a Jelenések könyvében, mint az izzó érc, akinek ellenségei lesznek lába zsámolya, mert ez a láb isteni hatalmánál fogva olyan erővel tudna taposni, mint senki más lába, ez a láb most át van ütve, és fel van szegezve a keresztfára.

Jézus a világ örök Ura: mosta mások lábát,

most pedig Pontius Pilatus, egy kis provincia ideiglenes ura mossa a saját kezeit.

Mennyi ellentmondás!

Mindez miért történik? Miért kell Krisztusnak helyettünk meghalnia? Megintcsak egy ellentmondást találunk:

Azért mert Isten végtelen szent és el nem múló haraggal gyűlöli a bűnt,

Miközben Isten végtelen, szent és el nem múló odaadással szeret minket.

Isten haragszik ránk.

Ezért van ott az a kereszt.

És Isten szeret minket.

Ezért van ott a kereszten.

Ugyan ki, ugyan hogyan válthatná, szabadíthatná meg saját magát, ha a szabadításhoz vezető út ezen keresztül vezet?

Sokszor mondjuk, Krisztus velünk van a nehéz helyzetekben. Lelki próbáimban, Jézus légy velem.

De valójában ennél sokkal többről van szó, Testvérek.

Jézus Krisztus nem csak velünk van a megpróbáltatásban, hanem helyettünk van a megpróbáltatásban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Jézus Krisztus velünk van a nehéz helyzetekben, hanem arról van szó, hogy Jézus Krisztus helyettünk megy át mindazon a nehézségen, amiben mi képtelenek lennénk kitartani, megmaradni. Elviseli Ő az elviselhetetlent. Átél Ő minden olyan testi-lelki fájdalmat, amire mi képtelenek lennénk. Isten szent haragját hordozza helyettünk. Miattunk megy oda, ahova mi már követni sem tudjuk.

Halála előtt így kiált:

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

Elmegy helyettünk az Isten nélküli, magányos, átkozott halál borzalmáig, hogy nekünk ne kelljen. Nélküle az ember elveszik. Helyettünk Ő odamegy, ahol mi elvesznénk, és nekünk nem kell Isten bűngyűlölő haragjával, a bűneink következményével szembenéznünk.

De szembe kell néznünk a Megfeszített Jézussal. Ezt nem lehet elkerülnünk. Legalább ennyire kötelez minket az, amit értünk tett. Itt vagyunk, Úrvacsorára készülve, vele közösséget vállalva, vele a közösséget keresve.

Merjünk felnézni arra a keresztre! Merjük azt mondani Jézusnak, kérem az áldozatod, elfogadom az áldozatod, mert ha te nem halsz meg helyettem Uram, akkor senki. És Uram, fogadd el tőlem telhető hálámat, bármilyen csekély is az.

Merjük elmondani neki, hogy én már Jézus Krisztus veled vagyok, a Tied akarok lenni! Add, hogy részesüljek mindabban, amit Te a látható jegyekkel nekem kínálsz!

Az Úr adja meg a Testvéreknek, hogy közösségben lehessünk és maradhassunk vele!

Legyünk közösségben azzal az Úrral, aki el nem múló szeretettel szereti az övéit, és akitől senki el nem szakíthat Bennünket semmi és senki!

Így részesüljünk az Úrvacsora sákramentumában, és legyünk és maradjunk Krisztusban, Testvérek!

Úgy legyen!

Ámen

Busch Péter