Prédikációk

A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakasz alapján szeretném Istenünk üzenetét hirdetni.

Megrázó, megrendítő igeszakasz a mai ige. Megrendítő abból a szempontból is, hogy mi emberek olyan nehezen szembesülünk a halállal, különösen azóta mióta a kórházak fehér csempés steril szobái közé kerülve kikerült a mindennapokból.

De megrázó azért is, mert az erőszakos, mások által okozott halál, ha lehet még borzasztóbb, mint a természetes okokból bekövetkezett elmúlás.

De, azt gondolom, hogy akkor megrázó igazán, akkor érint meg minket leginkább a halál ténye, ha ahhoz közünk van, ha azt mi okozzuk valamivel, akár csak átvitt értelemben is. Jézus halála pedig ilyen halál! Ahogy a Heidelbergi Káté, egyházunk ősi hitvallása oly tisztán elénk adja, amikor Jézus szenvedéséről szól: Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében és lelkében elhordozta. Isten Őt büntette, miattunk, helyettünk és értünk. Ez az üzenet pedig olyan üzenete alapigénknek, amely minden napon, nem csak Nagypénteken aktuális, ezért is örülök mindig, ha napi igeszakaszként olyan igék kerülnek elénk, amelyek egy adott ünnepkör igéi, mert ezek is arra mutatnak rá, hogy Isten igéje független tértől és időtől, soha nem kötött emberi elvárásokhoz, vagy előírásokhoz.

Ezen igaszakasz alapján szóltam már Jézus halálának orvosi oldaláról, kidomborítva azt az iszonyatos szenvedést, amelyet mi, emberek okoztunk neki. Szóltam már egy sorozat keretein belül, amely Jézus hét szavát adta elénk a kereszten Jézus utolsó szaváról is. Ma, kereszthalálának közvetlen következményeiről, az azt követő jelekről, csodajelekről szeretnék szólni. És, hogy azt teljesebben lássuk, segítségül hívtam a kereszthalál körülményeit leíró egyik evangéliumot, Máté evangéliumát, amely a legrészletesebben tárja elénk Jézus szenvedésének ezen részletét.

1. Mindkét evangélium, sőt Márk evangéliumának tudósítása is ugyanúgy kezdődik: hat órától mintegy három órán keresztül, kilenc óráig sötétség támadt a föld felszínén, akkor és olyan formában, amelyre nem volt magyarázat. A sötétség a Bibliában általában negatív módon jelenik meg, mint az éjszakával, az alvilággal összefüggő fogalom, a káosz jellemzője. Ám, már a Szentírás első lapjain azt olvashatjuk, hogy Isten ura a sötétségnek is, amikor azt teremtési rendjébe illeszti. Sok helyen előkerül a sötétség a Bibliában, általában átvitt módon, de van egy konkrét történet az Ószövetségben, amikor Isten Egyiptomot sújtja a sötétséggel, mint csapással, megmutatva ezzel is hatalmát Egyiptom bálványai, különösképpen a Nap, mint főisten felett. E történetből is kiderül, hogy Isten a sötétséget saját tervei szolgálatába állítja, szuverén úrként. És, most Jézus halálakor ugyanúgy sötétség támad a földön. Az ókori gondolkozók egy része szerint akkor támad váratlan sötétség, és nem a napok jó rendje szerint sötétség a földön, amikor a nap megvonja fényét a földtől, mert ott valami kimondhatatlan nagy gazság, bűn történik. Hyeronimus e gondolat nyomán azt vallja, hogy Isten azért bocsátott napfogyatkozást a földre, mert látni sem akarta a földön elkövetett vétkek legszörnyűbbikét, szent Fiának megölését. Más egyházatya szerint a sötétség az igazság napjának halálát jelezte. Nem tudjuk, hogy miért történt, azonban ami számomra a legdöbbenetesebb, az az, hogy a hirtelen támadt sötétség, amely éppen egybeesett Jézus halálával, és biztos, hogy nagyon félelmetes jelenség lehetett, nem váltott ki félelmet az elkövetőkből. Nem kezdtek el gondolkozni azon, hogy ez valami isteni jel, noha épp aznap ülték a páskát, amelynek liturgiájában visszaemlékeznek az egyiptomi szabadulás eseményeire, így a sötétséggel megvert Egyiptomiakra is. Olyan, mintha a földi sötétséggel párhuzamosan a lelkükre nehezedő sötétség is egyre inkább hatalmába kerítette volna őket!

2. A rendkívüli események pedig nem végződtek a sötétséggel! Földrengés támadt, a sziklák megrepedtek. Azt mondják olyanok, akik átéltek erősebb földrengést, hogy olyan a hangja a robajlásnak, mintha a sziklák, a kőzetek, a kövek sírnának, kiabálnának. Rettenetes hang, amely szinte megdermeszti az embert. Gondoljunk vissza egy pillanatra a virágvasárnapi bevonulás egyik, látszólag nem is annyira fontos eseményére. Amikor Jézus a zarándokok tömegében közeledik Jeruzsálemhez, a tömeg fennhangon dicsőítette és magasztalta Őt. A tömeg dícséretmondása azonnal kivívta a farizeusok ellenszenvét, akik kérték Jézust, hogy hallgattassa el tanítványait. Jézus pedig azt mondta nekik: „Bizony mondom nektek, ha ezek elhallgatnak a kövek fognak kiáltani!” Mit csinálnak Jézus halálakor a tanítványok? Már az elfogatás éjjelén elfutnak, szétszaladnak, elrejtőznek. Még a legbátrabb Péter is csak a főpap palotájáig kísérte Urát, ott azonban háromszor megtagadta. A felolvasott igénk szerint ismerősei távolabb álltak, és látták mindezt. Egy szó sem hagyja el szájukat! Ha hallgatnak a követők, majd kiáltanak a kövek! Beteljesedett Jézus szava tehát, amely egyben ítéletes szó is, főként ha arra gondolunk, hogy Keresztelő János azoknak, akik a saját vallásos teljesítményeiktől elájulva mentek hozzá azt mondta: „Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne kezdjétek azt mondogatni magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” Ha a fiak, Ábrahám fiai, azaz minden korok kiválasztottai hallgatnak, nem töltik be küldetésüket, hívatásukat, akkor Isten a köveket is meg tudja szólaltatni. Vigyázzunk hát, hogy amikor szólnunk kell Jézusról, akkor szóljunk, ne a köveknek kelljen megszólalnia helyettünk!

3. A földrengés, amely a kövek bizonyságtétele volt, két nem várt következménnyel is járt. Azt olvassuk, hogy a Templom kárpitja tetejétől az aljáig teljesen széthasadt. Mivel a Templom kárpitjának szétszakadásának egy egész prédikációt szenteltem néhány éve, így ezt a történést csak érinteném ma.

Érdekes, hogy ezen esemény annyira döbbenetes volt, hogy Biblián kívüli források is megemlítik.

Az, hogy a keresztyénség iránti szimpátiával nem vádolható források is leírják az esetet, láttatja, hogy nagyon rendkívüli történésről van szó. Mi volt a Templom kárpitja? A Jeruzsálemi templomot több templomudvar vette körül, amelyek közül a legbelső a papok udvara volt. A papok udvarán állt a tulajdonképpeni templom épület. A templom épület pedig két részre oszlott, az úgynevezett Szentélyre és a Szentek szentjére.

A papok pedig a szent helyen három funkciót betöltve munkálkodtak, egyrészt jövendöltek, másrészt tanítottak, harmadrészt pedig áldozatot mutattak be. Mindhárom funkció közbenjáró funkció, amely miatt a papságot úgy tartották számon, mint közbenjárókat Isten és emberek közt.

A Szentek szentje, azaz a legszentebb hely a Szentélytől egy vastag függönnyel, kárpittal volt leválasztva. Itt volt a Szövetség ládája, a Frigyláda, amelyet az isteni jelenlét trónusának tartottak.

Míg a Szentélybe bejárhattak a papok, hogy ott áldozatot mutassanak be, addig a Szentek szentje évente egy alkalommal volt csak bejárható, a Nagy Engesztelés napján. Ezen a napon is csak egy személy mehetett be, a főpap, aki a láda fedelét áldozatként vérrel meghintette, a nép bűneiért való engesztelés jeleként, majd amikor a Frigyláda az első templom lerombolásakor eltűnt, akkor az üres Szentek Szentjében végezte el évente egyszer ugyanezt a rítust a főpap.

A Szentély ajtaját is egy vastag kárpit fedte. Ezt és a Szentek szentjét fedő kárpitot nevezték a templom kárpitjának. A Zsidó levél 9. részéből egyértelművé válik, hogy a belső kárpit az, ami Jézus halálakor tetejétől az aljáig kettéhasad. Mindhárom evangélista kiemeli azt, hogy tetejétől az aljáig, ami azt jelenti, a szakadás teljes és visszafordíthatatlan.

A kárpiton található két kerub, akik lángpallossal a kezükben vannak ábrázolva. Hol találkozunk még a lángpallosos angyalokkal a Bibliában? Az Édenből való kiűzetés után! Ezek a kivont kardú mennyei lények őrzik az éden kapuit!

A kerubokkal díszített kárpit, a bűnt szimbolizálta. A bűnt, ami elválaszt Istentől. Nem juthatunk hozzá közelebb, mert áthatolhatatlan falat képez köztünk és az Atya közt. A Jézus halálakor tetejétől az aljáig széthasadó kárpit azt jelenti, hogy a bűn többé már nem választ el bennünket Istentől! Halálában ugyanis megengesztelte Istent! Beléphetünk a Szentek szentjébe, Istenünk jelenlétébe!

Csodálatos távlatot nyit ez meg számunkra Testvérek! Megnyitotta számunkra az üdvösség kapuját, nem tulajdonít nekünk többé bűnt, ha hiszünk az Egyszülött Fiúban! Nem kell a kárhozatra mennünk! Kegyelmet nyertünk! Cseri Kálmán csodálatosan írt erről: „Ahova addig benézni sem volt szabad, ahova csak évente egyszer a főpap mehetett be, kezében az engesztelő vérrel, esedezve Isten bocsánatáért, oda most már mindenki mehet közvetlenül, Jézusra való tekintettel. És Őreá való tekintettel az igazságos Isten irgalommal várja azokat, akik hiszik, hogy Jézus áldozata, érvényes rájuk nézve is.”

Másodsorban a főpapi tiszt is feleslegessé vált, hiszen Jézus egyszeri és tökéletes áldozata után nincs szüksége Istennek engesztelő áldozatokra! Ő a mi igaz főpapunk. Ő az Út egyedül az Atyához! Általa és benne van üdvösségünk!

A földrengés másik következménye az volt, amint arról Máté tájékoztat, hogy sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szent feltámadva bement a szent városba, Jeruzsálembe. Vajon ez a jel mire mutat, mire utal? Kálvin azt írta, hogy a sírok megnyílása nagypénteken, Jézus halálakor történt, míg a halottak feltámadása húsvétkor, Jézus feltámadása után. Kálvin szétválasztja a két eseményt egymástól. Ha megnézzük a vonatkozó igehelyet, valóban nem látjuk azt, hogy a sírok megnyílását azonnal követte volna a halottak feltámadása, így Kálvin magyarázata logikusnak tűnik. Kálvin ugyanis arra mutat rá e történés kapcsán, hogy Isten Fia belépett a halál börtönébe, de nem azért, hogy örökre ott maradjon, hanem hogy onnan másokat kiszabadítson. Nem véglegesen, hanem időlegesen ment be oda. Majd, amikor harmadnapon feltámadt, követték Őt némelyek, mint első zsengét az elhunyt szent életű emberek közül. Miért történt vajon ez? Isten megmutatta e csodával, hogy Jézus halála és feltámadása nem öncélú volt, hanem értünk történt.

Az pedig, hogy csak néhányan támadtak fel, az új világ, a Krisztusban megjelent örök élet előzeteseként jelent meg, úgy, mint amely csoda minden hívő számára elkészített csoda! Úgy áll előttünk, mint miránk is váró valóság, amely az utolsó napon minden ember osztályrésze lesz.

A sírok megnyílása és néhány szent feltámadása tehát bíztat, bátorít bennünket. Bátorít arra nézve, hogy életünk több, mint két évszám közt eltelő kinek több, kinek kevesebb, véges idő. Bátorít arra, hogy van tovább. Bátorít, vigasztal, erősít veszteségben, gyászban, vagy éppen akkor, amikor saját végességünkkel nézünk szembe. Legszentebb reménységünk a feltámadás és az örök élet zálogaként áll előttünk! Legyen hát hitvallásunkká szép húsvéti énekünk: „Jézus él, mi is élünk, a haláltól nem félünk!” Ámen

Juhász András