Prédikációk

Lukács evangéliumának 15. része három példázatot tartalmaz, ugyanazzal a mondanivalóval,  de más oldalról megvilágítva a mondanivalót: Isten végtelen szeretetét az elveszett ember iránt. Az első, az elveszett juhról szóló példázat „férfi oldalról” mutat rá a kérdésre. Olyan példázat ez, amelyet a hallgatóság minden férfitagja értett és átérzett, lévén egy félnomád társadalmi berendezkedésben a haszonállat valódi érték volt. A második példázatban, amely az elveszett drachmáról szól, a női hallgatóság szívéhez szólva bontotta ki a kérdést Jézus Krisztus, mivel a tíz drachmából készült fejdísz az esküvők női fejéke volt. A harmadik példázat, amely számomra az Újszövetség legszebb példázata, még több oldalról vizsgálva a kérdést, mélyíti el a hallgatóságban a példázatok mondanivalóját: Isten szereti és keresi a bűnös, az elveszett embert!  A három példázatból az elsőről, amely napi igénk szeretnék szólni, bizonyságot tenni.

A példázat elhangzásának körülményei meghatározzák annak célját is. Jézus ellen szót emelnek a zsidóság lelki vezetői, a farizeusok és írástudók, mivel bűnösökkel vállal asztalközösséget, és ahelyett, hogy lenézve őket kikerülné a bűnösöket, magához fogadja őket. A nép vallási vezetőinek kirekesztő viselkedésére válasz a példázat.

A példázat kezdete annyira hétköznapi történetnek számított a korban. Egy nyáj 100 juhából egy elvész. A folytatás azonban nem hétköznapi. A pásztor ugyanis időt és energiát nem kímélve, keresi, és végül megtalálja az elveszettet. A veszteség, a keresés feszültsége és a megtalálás felett érzett öröm az, amely meghatározza a példázatot.

Elveszteni valamit!

Mindannyian ismerjük ezt az életérzést, én különösképpen is, szolgatársaim a hivatalban már mosolyognak, amikor a kulcsomat, szemüvegemet, telefontöltőmet keresem. Amikor valami elvész, az emberben –annak függvényében, hogy az a tárgy mennyire fontos, kedves a szívének, pótolható-e vagy sem – kisebb vagy nagyobb hiányérzet van.

Emlékszem, egy alkalommal, amikor fiaim még kicsik voltak, az egyik nagyon elhasznált kispárnáját dobtam ki a nagyobbik fiamnak, a sok közül, ám ő este éppen ezt kereste, és sírt miatta vigasztalhatatlanul. És mivel én tudtam, hogy a párna hol és milyen körülmények közt veszett el, le kellett menjek, a ház nagy szemeteséhez, és derékig belehajolva meg kellett keressem a kispárnát, amit aztán kimostam.

Amikor elvész valamink, bennünk van az elveszés miatti veszteség érzete.

A pásztor, aki a tulajdonos lelkületével, és nem a béres mentalitásával jelenik meg a példázatban mindent megtesz az elveszett megtalálása érdekében.

A nyáj, az ő tulajdona, az elkóborló bárány ugyanúgy, mint a megmaradó 99. Azzal, hogy az egy is fontos neki, kifejezésre kerül az, hogy mindegyik egyedi, páratlan érték számára. Az elveszettet pedig éppen az elveszés ténye emeli ki a többi közül.

Az is érződik a példázatot olvasva, hogy a pásztort az elveszettért nem kárpótolja az, ami megmaradt. Ugyanerre mutat rá az a nagy energia, amit a keresésre összpontosít, és a megtalálás felett érzett hatalmas öröm, amikor összehívja pásztortársait és együtt örülnek!

Mindez, a szép képeket felvonultató, nagyon dinamikus  példázat még inkább megtelik élettel, a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolódás által. Jézus ugyanis a jó pásztor, ahogy azt egy önkijelentésében elénk adja: „Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért!”

Ő a lelkek tulajdonosa, ahogyan arra a Főpapi imádságában is utal. Mi is megvalljuk ezt, amikor a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében, amikor az ismert kérdésre: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? – így válaszolunk: Az, hogy mind testestül, mind lelkestül, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok…” Övéi vagyunk, és egyen-egyenként annyira drágák, hogy a legdrágább árat fizette értünk: feláldozta önmagát.

A példázat pásztor képéből kiderül az, hogy Jézus nem csupán a kegyelem, a bűnbocsánat meghirdetője, de annak tevékeny cselekvője, kieszközlője. Ahogy a példázatbeli pásztor nem csak hívogatja az elveszett juhot, nem csak elméleti síkon mozdul érte, de utána is megy, keresi-kutatja, Úgy Isten is Jézusban mindent megtett értünk! Emberré lett, a mi világunkba jött, értünk mozdult, mint elveszett juhokért! Amikor pedig Ő a bűnös emberhez fordul, odafordulásában Isten szeretetét közvetíti!

Érdemes még feltennünk a kérdést, hogy vajon Isten szemszögéből látva az emberiséget, melyik arány a valós. 100-ból egy ember veszett el – mint az elveszett juh példázatában?

Esetleg 10-ből egy, mint a drachmák vonatkozásában? Vagy a tékozló fiú példázata adja a helyes arányt, ahol azt látjuk, hogy a két fiúból egy elveszett?

1%, 10% vagy 50% az elveszettek aránya?

Azt gondolom, hogy a tékozló fiú példázata adja elénk a helyes arányt. Csak nem úgy, ahogy az előbb mondtam. Ugyanis ha ezen példázatot figyelmesen olvassuk, látnunk kell, hogy nem csak a kisebbik fiú veszett el. Ott van a nagytestvér, aki az atyai háznál van ugyan, közel az atyához, de amikor a testvérét úgy aposztrofálja az atyának, hogy a „te fiad” akkor tulajdonképpen magát zárja ki az atyával való kapcsolatból szeretetlensége miatt.

Nem véletlen, hogy sok írásmagyarázó e példázatot az elveszett fiúk példázatának tartja. Mert mindkét fiú elveszett, csak másként veszett el.

Ha erre tekintünk, akkor azt kell, mondjuk, amit Pál ószövetségi alapokon így fogalmazott meg a Római levél 3. részében: „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.”

Igen testvérek, az is elveszett, aki a tékozló fiúhoz hasonlóan látványos módon vétkezve, eljut a disznók vályújáig, és az is, aki „csak” képtelen a testvérét szeretni, aki lenézi a nyilvánvalóan bűnöst, aki magát jó embernek hiszi, hiszen semmiféle mindenki számára elítélendő dolgot nem csinál, és így nem kér a megváltsból, nem érezve a bűn nyomasztó terhét. 

Az is bűnös, aki a Csillag börtönben van, és mi is azok vagyunk, hiszen ha tettekben nem is mindig – bár meg vagyok győződve, hogy úgy is, de a gondolatok, az érzések szintjén szándékosan vagy véletlenül, de vétkezünk.

Sokszor elmulasztjuk megtenni a szükséges és lehetséges jót az embertárssal.

Kegyelmet nyertünk Istentől, és irgalmatlanok vagyunk a felebaráttal.

Isten megértő szeretetében reménykedünk, és képtelenek vagyunk a másik ember elfogadására.

Gazdagon megajándékozottak vagyunk Istentől, és más után sóvárgunk.

Megelégíti testünket és lelkünket, mi pedig elégedetlenkedünk.

A teljességet nyújtja nekünk, mi pedig nem találunk benne elégséget.

Nincsen igaz ember egy sem! Minden ember kegyelemre szoruló bűnös ember, aki saját erejéből, saját lehetőségeiből csak a kárhozat felé tart. Elkóborolt juhocskák vagyunk, akiket újra és újra haza kell vinnie a JÓ PÁSZTORNAK az Atyához. Ennek a hazatérésnek a lehetőségére, az értünk megélt Isteni szeretetnek nagyságára mutat rá minden olyan alkalom, amikor megterítjük az Úrnak asztalát.

Így hívogat bennünket most a megterített Úrasztala. Jézus Krisztus megtöretett testének és kiontatott vérének szimbólumai, a megtört kenyér, és a kiöntött bor,  megmutatja annak az isteni szeretetnek a nagyságát, amelyik ekkora árat volt képes fizetni a mi elveszett életünk visszaszerzéséért!

Íme, az asztalon a bizonyság, hogy valóban „azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett!” Ámen

Juhász András