Prédikációk

Tudom, hogy ha vendégségben, vagy bárhol asztalhoz telepedünk, akkor, nem szokás a háziasszonyt arról faggatni, hogy mesélje el, hogyan is készítette el az ételt, még akkor sem, ha nagyon ízlik. Utána lehet beszélni róla, de ez nem asztali téma. Én sem szoktam, csak a legritkábban beszélni arról, hogy hogyan is készült el a testvérek asztalára kerülő lelki eledel, az igehirdetés. Most azonban, a legritkább eset van. Szeretném elmondani, hogy miért is éppen ez az egyetlen vers szólít meg bennünket ma, egy év utolsó istentiszteleti alkalmán, mert úgy gondolom, hogy már ebből is tanulhatunk. Szenteste délutánja volt, a templomban szolgált a kis csapatunk, a gyülekezet közösségében, egy színdarabbal. A darab egyik üzenete Jézus befogadása volt. Hogyan is fogadhatja be az ember Jézust? És a mondanivalót alátámasztó, annak gerincét adó üzenet a bűnös asszony lábmosásának Lukácsnál leírt története volt. A történetet számtalanszor olvastam. A színdarabot is előadtuk már 1996-ban. A történetről prédikáltam is, és a próbákon azt éreztem, hogy a történet nekem itt és most semmi újat nem mond, de örömmel hallgattam az igét. Ahogy a szolgálaton azonban Noémi olvasni kezdte, és eljutottunk az alapigeként felolvasott mondatig, azonnal melegség öntötte el szívemet: a régen ismert igének egy új, eddig számomra teljesen hangsúlytalan részlete szólított meg: ez az egyetlen mondat. És, akkor már azonnal éreztem, hogy nekem erről az első adandó alkalommal szólnom kell, a gyülekezet közösségében.

Arra tanított meg Isten, hogy a legismertebb Bibliai szakasz is tele van új mondanivalóval. Egy apró részlet, amely eddig elkerülte figyelmemet, egy adott élethelyzetben éppen hangsúlyossá lett, Isten Szentlelke ezt helyezte szívemre. Nincs tehát unásig ismert igerészlet, nincs könyökünkön kijövő textus, ahogy a teológián mondták: lerágott csont. Isten igéje ugyanis élő és ható! Örök érvényű az üzenete, és Isten szólít meg bennünket rajta keresztül!

Számomra a Biblia Istentől való ihletettségének egyik bizonyítéka az, sok más mellett, hogy egy olyan könyv, amely három nyelven, az Ószövetség héberül és arámul, az Újszövetség görögül íródott, a legfiatalabb részei mintegy 2000 évesek, a legrégebbiek 3300 évesek, tőlünk teljesen idegen kultúrkörből, számtalan szerző tollából maradt ránk, itt és ma mégis megszólít bennünket, élő és ható módon. Egyen-egyenként, és gyülekezetként is!

Jegyezzük meg ma ezt először, jegyezzük meg sokadszorra: Isten igéjének minden betűje, minden szava, minden mondata drága kincs, amelyen keresztül Isten keresi a mi lelkünket, szólítja életünket Lelke által! Tartsuk az Ő írott igéjét kimondhatatlan értéknek, mert benne szólal meg legtisztábban és legérthetőbb formában a testté lett Ige: Jézus Krisztus.

A felolvasott történetben egy farizeus, név szerint Simon meghívja Jézust magához vacsorázni. Ott, a vacsora közben történik a mindenki által ismert esemény: egy bűnös asszony alabástrom szelencéből drága kenettel megkeni Jézus lábát, könnyeivel öntözi, és hajával törli azt. A házigazda magában értetlenségét fejezi ki, hogy Jézus hogy fogadhatja a bűnös nő érintését, tettét, de Jézus hallja a ki nem mondott mondatokat, szavakat is, és beszélgetést kezdeményez a farizeussal: „Simon, van valami mondanivalóm neked.” Ő pedig így szólt: „Mester, mondd!”

Jézus megtehette volna, hogy akár meg sem szólítja Simont, elkönyvelve magában azt, hogy Simon szeretetlen ítélkező, aki más bűnét látja, de a magáéval nincs tisztában. De Jézus megszólította Őt! Beszélgetést kezdeményezett vele! Hogy miért? Mert azt szerette volna, ha Simon látásmódja megváltozik, és ezen keresztül életében változás áll be. Ha ráébred arra, hogy ő sem több és jobb az általa megítélt bűnös asszonynál, akit könnyű volt bűnösnek látni és láttatni, mert mindenki számára egyértelmű és nyílvánvaló bűnöket követett el. Hogy Simon ébredjen rá, hogy nincs kis és nagy bűn, csak BŰN van, amellyel Istent szomorítja az ember, és minden bűnnel ellene lázad. Hogy felismerje azt, hogy Ő is, az asszonyhoz hasonlóan kegyelemre szoruló bűnös ember. Gondoljuk végig ezen beszélgetés fényében azokat az alkalmakat és eseményeket, amikor Jézus embereket szólított meg! Az esetek döntő többségében ez motiválta Őt: ráébreszteni a bűnös embert helyzetére, annak kárhozatra vivő voltára, és felvillantani, megmutatni a szabadulás útját. A személyében megjelent Isteni kegyelem meghirdetése volt Jézus megszólalásainak hátterében. Ezt közvetítette, ezt akarta továbbadni, hogy mindenki eljusson a kárhozat rabságából az örök életre! Ez volt küldetésének lényege! Ezért lett emberré az első karácsonyon, hogy az Isten szavát, üzenetét tényleg emberi hallótávolságon belül szólaltassa meg! Hogy a kegyelmet egyen-egyenként mindenkinek felajánlja, a magát bűnösnek érző, és tettével ennek is  valló asszonynak ugyanúgy, mint a magát feddhetetlennek tartó farizeusnak!

És ezt akarja ma is a mi Urunk! Minket is ezért szólít meg, újra és újra! Ezért keresi lelkünket, szívünket drága szavával! És, nem csak úgy ha szólítjuk – emlékezzünk a történetre, Simon nem vitte Jézus elé gondolatait szavakban, mégis választ adott rájuk Jézus – hanem akkor is ha elhallgatjuk kérdéseinket, kételyeinket, vergődéseinket, lelki gyötrődéseinket, vagy éppen tévképzeteinket, amelyeket nem is akartunk megosztani vele. Ő azonban megszólít, mert szeret bennünket, és fontosak vagyunk számára!

Gondoljuk végig Testvérek, az év utolsó istentiszteletén: hányszor volt a mi Urunknak mondanivalója hozzánk az elmúló évben?

Csak vasárnapi istentiszteleten minimálisan 104 alkalommal keresett bennünket szavával! Hétközben áhitatokon, rétegalkalmainkon, imaközösségekben és Bibliaiskolában, fiatalokat és időseket, gyermekeket és szüleiket!

És, ezek csak azok az alkalmak voltak, amikor nekünk, az ő nyájának szólt szava, nem pedig egyen-egyenként juhocskáinak!

Hányszor szólt hozzánk reggeli vagy esti csendességekben, vagy épp reggeli áhítatokon, a számítógép adta lehetőségeket használva!

Hányszor szólt hozzánk életünk eseményein keresztül, egy betegségből való gyógyuláson át, halálból való megmeneküléskor, vagy éppen ravatal mellett mellénk állva, vigasztalva bennünket, vagy egy keresztelőben megerősítve bennünket, hogy Ő gyarapítja népét! Hányszor szólt az Úri szent vacsora jegyein keresztül, amikor a jegyek vétele által kézzel fogható, szemmel látható tanúságot adott a bűnbocsánatról?

Hányszor egy testvéri beszélgetés volt az, ahol a lelki testvért eszközként használta az Úr, vagy minket használt eszközként mások elérésére.

Ezen igén keresztül ma Isten mérlegre teszi elmúló évünk általa adott alkalmainak, lehetőségeinek rajtunk múló hatékonyságát.

A nagy kérdés, hogy hallottuk-e szavát?

Volt-e bennünk nyitottság, alázat, lelki csendesség? Szántunk-e rá időt?

Abban biztosak lehetünk, hogy Ő szólt, de szava eljutott fülünkig? Vagy tovább, szívünkig?

Ő halkan szól, nem tolakodóan. Hogy szoktuk énekelni? „Ó Jézus, árva csendben, az ajtón kívül állsz!”

Nem kiált ránk, de szól, halkan és szelíden, úgy ahogy egykor a vendéglátó Simont is megszólította: Van valami mondanivalóm neked! Milyen jó lenne, ha válaszunk Simon válasza lenne: Mester, mondd! Szem előtt tartva a figyelmeztetést is, amelyet a Zsidó levélen keresztül helyez szívünkre Urunk: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! Ámen

Juhász András