Prédikációk

Jézus Krisztus feltámadása óta, tehát az első Húsvét óta eltelt közel kétezer újabb és újabb húsvét. Évről-évre megünnepeljük Húsvét ünnepét, a keresztre feszített feltámadását, sőt, vasárnapról vasárnapra megemlékezünk Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról.

De belegondoltunk már, mennyire más volt az első Húsvét, Krisztus feltámadásának a Húsvétja, mint ez a mostani? Külsőségekben teljesen más volt:

Most az egész világ tudja, hogy Húsvét van. Akkor, azon az első Húsvéton senki sem tudta. Ma akárhol a világon,

ha felkel a nap,

beköszönt az ünnep reggele,

megszólalnak a harangok,

ünneplőbe öltöznek az emberek,

és megtelnek a templomok.

Az emberek felveszik a legszebb ruhájukat, elmennek a templomba, énekelnek, Igét és igemagyarázatot hallgatnak és imádkoznak.

De azon a réges-régi első Húsvéton nem voltak harangok. Nem voltak szerte a földön hálatelt szívvel éneklő gyülekezetek. Ilyen értelemben hatalmas volt a csend. A tanítványok féltek, és zárt ajtók mögé bújtak el. Más tanítványok csüggedten, minden reményüket elveszítve készültek visszatérni Jeruzsálemből Emmausba. Jézusban hittek, Őt gondolták Megváltónak, és most csak arra tudtak gondolni, hogy Jézus halott. Várták a csodát, de a csoda elmaradt.

Volt viszont a tanítványoknak egy kis, harmadik csoportja is: az asszonyok. A mai Igénk azt mondja, hogy ezek az asszonyok azért mentek a sírhoz, hogy megnézzék azt. A párhuzamos igehelyekből tudjuk viszont, hogy ennél többről volt szó: illatszerekkel, balzsammal indultak el a sírhoz. Elindultak már hajnalban, hogy minél előbb odaérjenek, és elvégezzék Jézus holttestén a halotti szertartást, azaz hogy zsidó szokás szerint illatos balzsammal vonják be a testet.

Tehát mi is történik itt, Testvérek?

Ezek az asszonyok ott, húsvét reggelén gyászoltak. Szomorú volt a szívük. Bánatosan, fájdalmas kötelességnek eleget tenni akarva, talán egymást is erősítve mentek a sír felé.

Ebből a szempontból az a Húsvét hajnala nagyon más volt, mint a mai. Amikor mi Húsvét ünnepének a reggelén Jézusra gondolunk, akkor ezt azzal az örömmel tesszük, hogy tudjuk, a mi Urunk feltámadt. Vajon amikor felébredtünk, amikor ma reggel kinyílt a szemünk, az volt-e az első gondolatunk, hogy Jézus feltámadt? Valószínűleg nem.

Viszont azoknak az asszonyoknak ott és akkor, valószínűleg az volt az ébredés utáni első gondolatuk, hogy Jézus meghalt. Valószínűleg ezzel a gondolattal ébredtek. Szerették Jézus. Látták, ahogy Jézust nagypénteken megölték. Látták őt a kereszten. Látták őt a sírban. Friss, eleven volt számukra ez az emlék. Ott voltak, látták, amikor Jézus meghalt, ott voltak, amikor Jézust eltemették, a véres, halálra kínzott testet fehér lepelbe tekerték, ennél többre nem volt idő, mert jött a szombat, amely a mi fogalmaink szerint pénteken napnyugtától szombaton napnyugtáig tartott. Ez lehetett életük leggyászosabb szombatja, aztán az ünnep elmúltával próbáltak aludni valamennyit, és aztán az új nap kora hajnalán már útra kelnek, hogy mielőbb ott lehessenek a sírnál.

Szóval az a Húsvét reggel, akkor régen, az nagyon más volt, mint a mi Húsvétjaink. Ugyanakkor csodálatos is volt. Mi tudjuk, hogy csodálatos volt, mert mi tudjuk, amit azok az asszonyok akkor még nem tudtak. Mi tudjuk, hogy minden szem elől rejtetten megtörtént az Úr Jézus feltámadásának csodája. Mi tudjuk, hogy azoknak a végtelenül szomorú asszonyoknak nemsokára minden könnyük felszárad, és a gyász nemsokára örömre fordul. A 126. zsoltár szavai olyan szépen beszélnek arról, ahogyan az ember gyászát Isten örömre fordítja:

Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr,

olyanok voltunk, mint az álmodók.

Akkor megtelt a szánk nevetéssel,

és örömkiáltás volt nyelvünkön.

Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak aratni.

Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi,

ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.

Micsoda átváltozásról beszél ez a zsoltár? Aki könnyezve vet, ujjongva arat, aki sírva megy, ujjongva érkezik. Ez a zsoltár arról tanít, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik gyászolnak, de Isten megkegyelmez nekik. Arról tanít, hogy mi lesz azzal a fájdalommal, melyet maga Isten csillapít.

Az emberek azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít. Most fáj, de idővel jobb lesz. Most nehéz, de idővel könnyebb lesz.

Isten nem ezt mondja! Isten arra tanít, hogy Ő képes a sírást örömre fordítani. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak! Aki sírva megy, ujjongva érkezik vissza! Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Idővel a sebek begyógyulhatnak, de ott maradnak a sebhelyek. A sebhelyek jelzik a sérüléseink emlékét. Ahol sebhely van, ott nincs tökéletes gyógyulás.

Isten az, aki maradéktalanul begyógyítja a sebeket. Lehet az a seb bármilyen mély, Isten képes begyógyítani. Ő a fájdalmat örömre fordítja. És akkor a seb begyógyul, és a sebhely eltűnik. Hogyan történik ez? Hová lesznek a sebeink? Fájdalmaink örömmé, sírásunk ujjongássá változik, a sebeink eltűnnek. Hová lesznek a sebek?

Krisztus elvette őket. Krisztus hordozza sebeinket. Ő ismeri minden szenvedésünket, ott vannak a sebek Krisztus feltámadott testén. Ott van az oldalán a penge ütötte seb, ott vannak a kezein a szögek helyei: Ő mindenkiért, mindannyiunkért megízlelte a halált és a halál minden kínját.

A mai Igénkben az asszonyok: gyászolva mennek a sírhoz. Nagyon szerették Jézust, és látták Jézust meghalni, ezért gyászolnak. Igen, ez szép és jó, de amikor meglátják az angyalt, az mit is mond nekik? Nincsen itt Jézus, mert feltámadt, amint megmondta. Megmondta nektek, hallottátok Tőle, hogy fel fog támadni, csak éppen nem hittétek el, és most sem hiszitek el, és ezért gyászoltok. Az angyal megmutatja Jézus helyét az asszonyoknak. Miért is kell megmutatni nekik az üres sírt? Mert még egy angyalnak sem hisznek az asszonyok. Bizonyíték kell nekik. Angyal hirdeti nekik azt, amit Jézus előre megmondott, és még így sem hiszik el. Hát akkor jöjjenek és nézzék meg, hátha majd akkor elhiszik.

Nagyon fontos az angyal minden szava. Azt mondja az angyal: “Jézust keresitek.” Ez is az asszonyok gyenge hitéről árulkodik. Nem arról van szó, hogy ezek az asszonyok egyáltalán ne volnának hívők, vagy hogy ne lenne semennyi hitük. De ami kevéske hitük van, az egy ekkora megpróbáltatásban nem elég. Azt hiszik, hogy Jézus halott. Ez túlságosan is próbára teszi a hitüket. Ha tudnák, hogy ki Jézus, akkor nem éreznék szükségét annak, hogy Jézust keressék. Jézus a Szentháromság Isten egyik személye. Ezért Jézus örökkévaló. És Isten nem tud elveszni. Csak az ember tud elveszni. Mindig az ember van elveszve, soha nem Isten az, aki elveszett. Aki Istent keresi, az elveszett. De aki elveszett, annak ott a remény, hogy Isten megtalálja Őt, csak kérnie kell. Isten hallja az elveszett embert, Isten látja a bolyongókat, a tévelygőket, és meghallgatja az elveszett emberek könyörgését, és nem hagyja őket egyedül.

Az asszonyok, akik Jézust gyászolják, tévelyegnek. A fájdalmuk valódi, szívet-lelket szorongató fájdalom, de végső soron mégis alaptalan. Jézust keresik, de ők vesztek el a fájdalomban. Emlékezhetnének arra, hogy Jézus megmondta nekik, hogy fel fog támadni. De ők nem erre emlékeznek. Elvesztek a gyászban.

Még azt mondja az angyal: “Ti ne féljetek!” Az angyal hatalmas, erős, Isten által küldött idegen és félelmetes lény. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök, akik ezt látták, holtra váltak a félelemtől. És aki nem Krisztusé, az okkal félhet is egy ilyen angyaltól. De az asszonyoknak nem kell. Az angyal leül a kőre: nem akar bántani, nem akar fenyegetőnek tűnni. És az asszonyok ott maradnak és meghallgatják, hogy mit mond nekik az angyal. Hallják az örömhírt: Krisztus feltámadt. Vajon elhiszik ezt az asszonyok? Én azt gondolom, hogy nem teljesen. Angyal hirdette nekik az Evangéliumot, de nem jutottak még valódi hitre.

Azt olvassuk, hogy az asszonyok félelemmel és örömmel futnak a tanítványokhoz, hogy megvigyék nekik a hírt. Már nem sírnak, már nem gyászolnak, már nem cipelik a halotti szertartáshoz szükséges drága illatos balzsamot sem. Olyannak tűnnek, mint akik hívők, úgy is viselkednek, mint a hívők, és ha így eljutottak volna a tanítványokig, akkor úgy is beszéltek volna, mint a hívők. De még nem azok. Még mindig nem teljes a hitük. Valami még mindig zavarja az összképet. Azt olvassuk, hogy félelemmel és örömmel futnak. Félelem és öröm. Ezek így együtt vegyes érzelmek. Nem az igazi hitről tanúskodnak. Eljutottak az igazi Krisztus-hit küszöbéig, de még csak a küszöbéig. Még mindig hiányzik az áttörés, még mindig hiányzik a megtérés, és a valódi Krisztus-hit.

Így futottak vissza a városba, és akkor azt olvassuk, hogy íme, Jézus szembejött velük. Jön maga Krisztus, a Feltámadott az úton, jön, aki legyőzte a halált, ott van teste-lelke, egész lénye az úton és él. Halott volt, és most él.

És akkor az asszonyok odamennek hozzá, és sírva-örülve ölelik az Úr Jézus lábát: ez már a valódi, teljes hit. Ez a valódi, teljes értékű találkozás Krisztussal. Egy ilyen találkozás megváltoztatja az egész embert, és az ember egész életét. Ez a találkozás valóban megváltoztatta az asszonyokat is. Jézus nem hagyta őket kétségek között. Ahogyan a világon valaha élt minden hívő ember, ahogyan mi magunk is, úgy ezek az asszonyok is magától Istentől kapták a hitüket. És ölelik Jézus lábát, és mostmár hisznek.

Itt végre minden a helyére került. Az asszonyok, akik gyászolták Jézust, aztán keresték Jézust, aztán félve-örülve-kapkodva-szolgálva akarták hirdetni Jézust, most végre ott vannak a lábánál, és leborulnak előtte. Ott van az ember helye, Isten lábainál. Ez a teremtés rendje. Ez az a rend, amiben az ember, ha sírva indul, ujjongva érkezik, ez az a rend, ami a gyászunkat örömre fordítja. Ez a legtöbb, ami velünk történhet ebben az életben, ezért örvendezünk.

Sok Húsvét telt el azóta, hogy Krisztus feltámadt, és az asszonyok hitre jutottak, amikor meglátták a Feltámadottat. Sok mindenben különbözött az az első Húsvét minden utána következőtől.

De az igazán lényeges dolgokban nem különbözik. Ma is itt munkálkodik közöttünk a Feltámadott az Ő Igéje és a Szentlélek Isten által. Ma sem elégszik meg azzal, ha az ember szereti Jézust, ha az ember keresi Jézust, vagy ha az ember félve-futva bár, de hirdeti Jézust. Ő ma is valódi, teljes hitre akar bennünket vezetni. Azt akarja, hogy az Övéi legyünk, és ne legyünk hitetlenek, hanem hívők.

Húsvétról-húsvétra, sőt vasárnapról-vasárnapra hirdetjük és hallgatjuk, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten, feltámadt a halottak közül, megváltott minket, és mi már az Övéi vagyunk.

Ő a Megváltónk. Ő a szabadítónk. Az életét adta értünk. Elvette a sebeinket, a sírásunkat örömre fordította, ezért leborulunk elé, dicsőítjük Őt, hálásak vagyunk neki, hiszünk benne. Mindezt Ő végezte el bennünk.

Ő ma is kész a velünk való találkozásra.

Kész találkozni azokkal, akikkel még soha nem találkozott,

és kész találkozni azokkal is, akikkel régóta közössége van.

Kész megváltani azt, aki elfogadja Őt Urának. Aki csak egyet lép felé az úton, az látni fogja Őt, ahogy szembejön.

Kész elhordozni mindazok bűneit, akik vétkeztek Isten ellen.

A kérdés az, hogy mi készek vagyunk-e elfogadni az Ő áldozatát, mi készek vagyunk-e a Vele való találkozásra, mi készek vagyunk-e Őt Urunknak vallani, mi készek vagyunk-e Vele közösségben élni örökké, és hogy mi készek vagyunk-e életünket hálaáldozatul az Úrnak szentelni.

Ha a válaszunk igen, akkor a találkozás meg fog történni. Megtörténhet úgy, hogy Isten Igéje megszólít minket. Megtörténhet úgy is, hogy a Szentlélek Isten belső bizonyságtétele által hitbizonyosságra jutunk. És megtörténhet úgy is, akár ma is, ezen az ünnepi Istentiszteleten, hogy az úrvacsora jegyeinek vétele által a Szentlélek Isten a hitünket megerősíti. Vesszük az úrvacsora jegyeit, vesszük a megtört kenyeret és vesszük a bort, és egyszercsak rádöbbenünk: Jézus Krisztus értünk adta magát a kereszten. Ő tudta, hogy nekünk itt és ma az lesz az egyetlen esélyünk a bűn és a halál hatalma ellen, ha Ő ott és akkor hagyja, hogy Őt kivégezzék. És Ő hagyta. Végigcsinálta értünk. Jézus szívében megszületett az elhatározás, hogy engedelmeskedik a mennyei Atyának, és elhordozza mindannyiunk büntetését, és ezzel megvált minket.

Jézus Krisztus azon az első Húsvéton végig ott hordozott minket a szívében. És ez ugyanolyan valóságosan megtörtént, mint ahogy mi esszük a kenyeret és isszuk a bort.

Aki ezt felismeri, akit erre a belátásra a Szentlélek vezet, annak a hite növekedésnek indul, és az örök élete elkezdődik. És teljesen biztosak lehetünk abban, hogy akinek Isten csak egy kis hitet is adott, azt el fogja juttatni a valódi, teljes hitre. Ugyanúgy lesz velünk is, mint az asszonyokkal, akik sírtak, akik féltek és kételkedtek, de aztán találkoztak az Úrral és teljes hitre jutottak.

Ugyanilyen hitre és életre juttat az Úr Benneteket is, mert meg van írva, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.

Az Úr adja Testvérek, hogy eljussunk erre a hitbizonyosságra!

Az Úr adjon a Testvéreknek hitet és életet!

Ámen