Prédikációk

Valaha a világ tele volt tabuval. Tabunak számított minden, amiről nem lehetett félelem nélkül beszélni. Tabunak számított minden, amit nem lehetett nevén nevezni.

Legféltettebb tabuja a zsidóságnak Isten neve volt. Nem merték kimondani sem. Jahvét írtak, ami Isten neve volt a számukra, de Adonájt mondtak, ami Urat jelentett.

Soha, semmilyen körülmény között nem merték kimondani, ma sem merik kimondani Isten nevét.

A ma embere ehhez képest hol tart?!? Isten nevét hiába ne vedd - hangzik a parancsolat, és ezt úgy értik ma, hogy nem szabad káromkodni. Nem szabad Istent szidni. Pedig a parancs nem erre vonatkozik. Ki se mondd a nevét, úgy féld az Urat.

Ez a parancsolat addig tartott, amíg Jézus el nem jött, és úgy nem hívta a kimondhatatlant, hogy Abba, Atya, Jóatyám, ahogy a zsidó gyermek az édesapját hívja. Abba. A Mennyei Atya.

Íme egy példa arra, hogyan változik meg egy tabu.

Mi már mondhatjuk: Isten, Atya, Fiú, Szentlélek, Úr, Úr Jézus Krisztus. Minden további nélkül merjük mondani.

Most akkor kinek van igaza?

Jó ez a tabu, vagy nem jó?

Ahogy én látom, a tabu ma is működik. Jézus neve kimondásának ma is hatalma és azonnali hatása van. Tapasztaltam bölcsészek és színészek között, díszes művészek társaságában, hogy nagy élvezettel és vég nélkül filozofáltak Isten létéről, de Jézus Krisztus említése tönkretette a borozgatós-filozofálós bulit.

Istenről bármikor beszélnek, vitatkoznak. De Jézus Krisztus, az Úr Jézus Krisztus, róla vitatkozni nem olyan szórakoztató.

Én is megdöbbentem: a tabu ma is működik.

Van azonban egy sokkal elemibb szinten, sokkal erősebben működő tabunk: a halál.

A halál posztmodern világunk utolsó sértetlen tabuja. Az utolsó nagy kérdőjel. Az utolsó fel nem fedezett terület. Teljes misztérium.

Ostromoljuk a halált, Istent játszunk, próbáljuk elérni a mesterséges halhatatlanság állapotát. Nem tudom, mennyit hallanak erről a Testvérek. A tudomány és a bulvársajtó találkozásának állandó terepe a mesterséges fiatalságnak, az öregedés megállításának, visszafordításának a területe.

Egy híres futurológus szerint hét éven belül felfedezzük a halhatatlanságot. Ez így persze túlzás, de az internet népe szereti az ilyen szalagcímeket: valójában az öregedés okozta halandóság ellenszerének a felfedezése áll a szakember szerint a küszöbön.

Őszintén szólva, ezt nem hiszem el neki.

De még ha nanorobotokkal, vagy más, ma még feltételezni sem tudott módon megoldanák az ember biológiai halhatatlanságát, még ha fel is fedezik az örök fiatalság titkát egyszer a tudósok, akkor is ott marad az emberekben majd a kérdőjel: mi lehet a halál? Mi történik az emberrel, ha meghal? Vajon okos dolog-e a földi életet mesterségesen végteleníteni? A halál utáni élet hozzáférhetetlen a tudomány számára, és az is marad. A halál megmarad misztériumnak, titoknak.

Ezért a halál korunk kimondhatatlan szava. A legnagyobb tabu. Ezt a szót kerülgetjük. Bizonyos helyzetekben túl nagy súlya lesz ennek a szónak.

Meghalt. Tapintatos helyzetben, ha valaki halála gyászt és fájdalmat jelent a másik ember számára, ki sem mondjuk, hogy meghalt.

A tabu ma is működik.

Nem mondjuk, hogy meghalt. Nem mondjuk, hogy halál. Körülírjuk. Elment. A minden élők útján ment: az élőkén. Magához vette Teremtője.

Nagyszombat van.

Jézus Krisztus halálának a napja.

A felolvasott textus lényegében Jézus temetésének a leírása volt. Szigorúan véve az itt leírtak nem is Nagyszombaton, hanem kapkodva-sietve, a Nagypéntek utolsó óráiban történtek.

Egyetlen mondat vonatkozik csak a szombatra:

Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.

Ezen a napon, ami a zsidók számára a nyugalom napja, Jézus Krisztus a föld gyomrában, fény nélküli, tökéletesen sötét sziklasírban fekszik: holtan.

Isten nyugalma napja. A teremtés után az Úr megpihent. Az volt az első szombat. Most pedig, éppen szintén szombaton: Jézus Krisztusban az emberré lett Isten testileg halott, ez a végső nyugalom napja.

Az Úr megpihent.

Nyugalom napja van a zsidóknak is, azoknak is, akik követelték Jézus Krisztus halálát, kieszközölték a Messiás kivégzését, aztán valószínűleg hazamentek, és hálát adtak az egyiptomi szabadításért Istennek. Sokan vannak ebben a történetben, akik nem tudják, mit cselekszenek. Alázatosan eszik a páskabárányt, ügyelnek az Istennek tetsző ünneplésre Jézus gyilkosai.

Így telt a szombat.

Látszólag eseménytelenül. A nyugalom napja volt a sziklasírban és a nyugalom napja volt Jeruzsálemben is.

Nekünk, keresztyéneknek a csendnek és a gyásznak a napja a nagyszombat.

De Testvérek, ki az, aki tényleg szokta gyászolni Jézust?

Húsvét ünnepe nagyon erősen szokott ránk hatni.

Megrendülve gondolunk a keresztre. Olyan valóságosan áll előttünk, mintha ott lennénk. Felnézünk rá, és a látvány bűnbánatra késztet bennünket. A látvány szinte kibírhatatlan. Jézust megfeszítették. És mi beszélünk a keresztről, és megrendülünk. De mindaz, amit róla elmondunk, az mind a Nagypéntek dolga.

Aztán a Húsvét másik kiemelkedő pontján örvendezünk mert Feltámadt az Úr. Valóban hisszük, ujjong a lelkünk, mert Krisztus él, legyőzte a halált, és egy napon majd mi is feltámadunk. De az pedig a Húsvét-vasárnap dolga.

A Nagypéntek és a Húsvét-vasárnap között ott a Nagyszombat is. És ezen a napon Jézus holtan fekszik a sziklasírban.

Ki az, őszintén, ki az aki gyászolja?

Az asszonyok az Evangéliumban gyászolják: állnak a keresztnél némán és megrendülten, alig várják, hogy elmúljon a szombat, mennek a fűszeres kenőcsökkel a holttesthez. Az ő szombatjuk gyászos volt.

A tanítványok is gyászolják. Ülnek csendben, bezárkózva, félve a zsidóktól egy szobában.

Az emmausiak is gyászolják. Azt olvassuk a Lukács szerint való Evangéliumban, hogy szomorkodtak.

Mindenki gyászolta. Ma, én úgy érzem, senki sem gyászolja. Mi sem gyászoljuk igazán. Nem tudjuk gyászolni, mert tudjuk, hogy feltámad.

Nem vagyunk kétségek között, fájdalomban és gyászban, mint azok az asszonyok, akik majd vasárnap reggel, ahogy felkel nap, útra kelnek a sírhoz.

Nem gyászoljuk Őt, mert egész hitünk, amely az Evangéliumban gyökerezik, egész hitünk egyik alappillére, hogy feltámadt Jézus Krisztus a halálból.

Hadd kanyarodjak vissza oda, ahonnan elindultam:

Nem gyászoljuk a halálát, mert Jézus Krisztus a feltámadásával megtörte a halál nagy tabuját. A halál után szomorkodni kell. A haláltól félni kell. Erről szól a halál nagy tabuja.

De nem Jézusé! Jézus halála kívül áll ezen a tabun, mert Ő feltámadt.

Jézus halála legyőzte ezt a tabut. Halál hol a te diadalod? Halál hol a te fullánkod? Többé sehol nincs.

Jézus halálát messze felülírja a feltámadása. Az emberi végességnek, egész egzisztenciánk két legnagyobb problémájának a megoldását hozta el Jézus a számunkra. Az egyik problémánk a magány, a másik a végesség. Az emberiség végességének és kozmikus magányának a megoldása jött el a feltámadott Krisztussal: mostantól örökké Istennel lehetünk. A hívő embernek van egy soha el nem múló szeretetkapcsolata: Istennel. Nincs többé magány, nincs többé halál.

Jézus feltámadása olyan bizonyosság, hogy mi, akik szeretjük Őt, sem tudunk elmerülni a halála felett érzett gyászban.

A Férfikörön a gyászról beszélgettünk.

A gyász természetes emberi reakció, többen le is írták: tagadás, vádaskodás, kontrollált, majd depresszív szakasz, végül megbékélés jellemzi. Ezek a szakaszai.

Ezt írták le a szakemberek. Néhány pszichológus más szavakkal, kicsit árnyaltabban írja le, van, aki az alkudozás szót használja vádaskodás helyett, de nagyjából ugyanezt írja le mindenki.

Tagadás: ez lehetetlen, ez nem igaz, nem halt meg.

Vád: miért pont ő? Milyen kegyetlen dolog ez?!?!

Kontroll-szakasz: mindent el kell intézni, meg kell szervezni, temetés, hagyatékrendezés, stb...

Depresszív szakasz: ilyenkor az ember mélyen van, erőtlen, gyenge, legyőzi őt a fájdalom.

Megbékélés: az Úr adta az Úr elvette.

Egy ember, aki egészséges marad, miközben átéli a gyászt, ezt éli át.

Ez a gyász folyamata röviden. De a Szentírás alapján, és különösen is az Evangélium alapján azt mondhatjuk, hogy van még egy szint. Van még egy lépés:

Az örvendezés.

Az örvendezés, igen, ez a gyász utolsó fázisa, az örvendezés, amikor a tanítványok, vagy az asszonyok viszontlátják a Feltámadottat, a szív hevülése, ahogy az emmausiak mondják, a "tudod Uram, hogy szeretlek", ahogy Péter mondja Jézusnak,

a "halál hol a te fullánkod!" vakmerő kiáltása, ahogyan Pál apostol írja.

Jézus megszünteti a halál tabuját. Megszűnt már a halál tabuja a számára, mert feltámadt, és egy napon majd megszűnik a halál tabuja a számunkra is, mert mi is fel fogunk támadni.

Jézus meghalt. Minket éppenséggel már nem kétségbeejt, hanem vigasztal az, hogy Jézus valóban meghalt. A halála, mint fiziológiai tény nem különbözik egyetlen ember halálától sem. És ez nagy vigasztalás forrása. Mert ha Ő feltámadt, akkor eljön a nap, amikor bármelyik halott ember fel fog tudni támadni.

Istennél semmi sem lehetetlen.

Fel fogja szárítani a könnyeinket.

El fogja feledtetni a félelmeinket.

Bármelyikünk gyászát felülírja majd az örvendezés, bármelyikünk megszabadulhat a halált körüllengő félelmektől és tabuktól, és testben feltámadva, romolhatatlan, halhatatlan testben újra élve fogjuk meglátni az Urat, és az Ő csodálatos országát.

Jézus is feküdt a sírban, és tessék: most mennyei dicsőségben él és uralkodik örökkön örökké.

És ígéretünk van arra nézve, hogy egy sem veszik el az övéi közül. Sem az élők, sem a halottak nem vesznek el.

Sem az, aki a sír mélyén van, sem az, aki keserű szívvel áll a sírja mellett.

Senki el nem veszik, aki Istené.

Testvérek, az Evangélium csodálatos!

Ez Jézus története, és mindazok története, akik hozzá tartoznak. Ez a történet közel kétezer éve tart, és ha Isten megtart és élünk, akkor holnap következik ennek a történetnek a legszebb jelenete.

Ahogyan ma nem tudunk gyászolni Jézus halála miatt,

holnap annál inkább fogunk tudni örvendezni a feltámadása miatt!

És örvendezünk, és dicsőítjük Őt, a mi Megváltó Urunkat, amíg csak vissza nem jön, vagy magához nem hív Bennünket.

Úgy legyen,

Ámen!

Busch Péter