Prédikációk

Nem egészen két hete, ez Istennek szentelt szószékről napi ige alapján, ugyancsak Jézus halálának körülményeiről, az azt körülvevő jelekről szóltam. Beszéltem a sötétségről, amely talán napfogyatkozás volt, rendkívüli égi jel, ahogy a szép ősi énekünk rámutat: „A természet velünk zokogja halálodért fájdalmait”. Majd szóltam a földrengésről, amelynek két következménye volt: a templom kárpitjának kettéhasadása, amely jel egyértelműen mutat rá arra a tényre, hogy a mi Főpapunk Jézus Krisztus egyedüli közbenjáróként utat nyitott számunkra az Atyához, csak általa, emberi közbenjárók nélkül juthatunk Istenhez. A másik következmény, a sírok megnyílása és a szentek testének feltámadása volt, akik Jézus feltámadása után bementek a szent városba, Jeruzsálembe, bizonyságként arra, hogy Jézus egyszeri és tökéletes áldozatával a halált megtörte, és első zsengeként előttünk állva mindannyiunkat a feltámadásban Isten szent színe elé állít. Ma, arról szeretnék szólni, hogy az ott lévő emberekre, konkrétan egy emberre, a kivégzést vezető századosra milyen hatást gyakorolt Jézus halála, és az azt körülvevő jelek.

A százados parancsot teljesítve vett részt a kivégzésben, tulajdonképpen ő vezette az ítélet végrehajtását, ő volt a felelős érte. A századosok a római hadsereg legtapasztaltabb, legsokoldalúbb vezetői közé tartoztak. A századosok, mint nevük is mutatja, 100 emberért feleltek, és a római sereg legmagasabb rangú altisztjei voltak. Egy légióban 60 százados teljesített szolgálatot.

A Szentírásban négy századossal találkozunk.

A legelsőnek nem tudjuk nevét, csak úgy ismerjük a Kapernaumi százados. Személyében megragadó az, ahogy szolgája életéért Jézust felkeresi. A zsidóság képviselői pedig jó bizonyságot tesznek felőle, amikor elmondják Jézusnak, hogy ő építtette számukra a zsinagógát.

A másik százados Kornéliusz, Cézáreából, akiről azt írta a Szentírás, hogy kegyes és istenfélő ember volt, szüntelenül imádkozott, és jó szívvel alamizsnálkodott. Olyan ember volt, akinek életében tehát egyensúlyban volt Isten és az embertárs szeretete.

A harmadik századost Pál hajótörésének történetében ismerhetjük meg, Juliusznak hívják. Amikor a hajótöréskor le akarják mészárolni a katonák a rájuk bízott foglyokat, hogy el ne szökhessenek, Juliusz Pálért megtiltja ezt nekik. A negyedik százados pedig az a katona, aki Jézus keresztje alatt végrehajttatja rajta a halálos ítéletet.

Míg Jézus tanítványai – vagy ahogy írta Lukács evangélista: ismerősei távolról figyelték az eseményeket, ellenségei gúnyt űznek belőle, a nép vallási vezetői, akik kivégzését eltervezték és a koncepciós pert felépítették kísértik Őt, és várják bűnvallását, hogy ne kitaszítottként kelljen meghalnia, addig egyetlen ember szólal meg Jézussal kapcsolatban egyedül pozitív módon, a százados. Gondoljuk végig ezt az élethelyzetet! A saját népe halált kiált rá, a tanítványai hallgatnak, és ebben az élethelyzetben Jézus mellett egy pogány római katona szólal csak meg!

Illetve még valaki, néhány órával korábban, Pilátus felesége, aki a kor szokásaival mit sem törődve üzen férjének Jézussal kapcsolatban, amikor így szólt: „ne avatkozz ez igaz ember dolgába, mert sokat szenvedtem miatta álmomban.”

Minden követő és a kiválasztott nép fiai hallgatnak, míg két pogány Jézus mellett tesz hitvallást. Ismét előtökbe szeretném idézni Jézusnak a jeruzsálemi bevonulás alkalmával mondott szavait, amikor az Őt dicsőítő tömeget a farizeusok el akarták némíttatni, így szólt Jézus: „Bizony mondom nektek, ha ezek elhallgatnak a kövek fognak kiáltani!”   Ezen ige kapcsán két hete elmondtam, hogy amikor Jézus meghalt, akkor a földrengés robaja akár a kövek prédikációjaként is felfogható. Ha hallgatnak a követők, akkor szólnak, kiáltanak a kövek. Mindezen túl, Sarkadi Nagy Pál egy igemagyarázatában arról írt, hogy a megszólaló kövek akár a Jézus halálakor megszólaló pogányok is lehetnek, mert Isten a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak.

Ha Ábrahám utódai nem szenvednek akkor, amikor a Szent szenved, szenved miatta egy római nő, ha Ábrahám utódai nem szólnak, szól helyettük egy római, egy pogány százados!

Milyen csodálatos munkája ez Istennek, és milyen csodálatos távlatokra utal és mutat, mintegy előjelként a pogányok megtérésére!

Két evangéliumban úgy találjuk, hogy a százados ezt mondja: „Ez az ember Isten Fia volt!”, míg Lukácsnál azt olvastam: „Ez az ember igaz volt!” Sokan ellentmondást látnak a történtek két leírása közt. Én azonban nem. Számomra a két módon leírt megszólalás kiegészíti, magyarázza egymást! Lukács, aki a pogányoknak írta evangéliumát igyekszik olyan szavakat találni, amelyek érthetőek a pogányok számára, anélkül, hogy a Krisztus esemény leírását eltorzítaná. Csak zárójelben jegyzem meg, nem volt könnyű dolga, mert a Jézustól származó arám szavakat kellett görög nyelven a zsidó kultúrkörből kiemelve áttenni a hellenista világ fogalomkörébe.

Az Isten Fia kifejezés, összekapcsolva a szenvedéssel együtt a pogányok számára nem lett volna érthető, hiszen számukra az istenek mindenki felett állóként soha nem szenvedtek. Így, egy olyan jelzővel adja vissza az Isten fia kifejezést, amely Isten egyik tulajdonsága. Nincs igaz ember ugyanis, egy sem. Egyetlen igaz van: Isten.  Egyben ez a szó: igaz, mély teológiai tartalmat is hordoz. Evangéliumának pogány olvasói ugyanis pontosan értették a római jog elégtétel tanát, amely arról szólt, hogy ha valakit elítéltek valamilyen bűncselekmény miatt, majd rajta az ítéletet végrehajtották, akkor azért a bűncselekményért már mást nem lehetett felelősségre vonni, még ha az elítélt ártatlanul bűnhődött is, és fény derült az igazi elkövetőre. Az ártatlanul kivégzett igaz ember tulajdonképpen elhordozta a bűnös helyett a büntetést, helyére állt, miatta és helyette szenvedve. Jézus igaznak nyilvánítása, ártatlanságára utal, és arra a csodára, hogy Isten az Ő érdeméért nem tulajdonít nekünk bűnt, mivel helyünkre, az egész embervilág helyére állva szenvedte el a kereszthalál borzalmát.

Márk és Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy a százados ezt mondta: „Ez az ember bizony Isten fia volt!” ha Isten Fia volt, ugyanúgy bűntelen, és ártatlanul került a keresztre, ártatlanul halt meg, igaz volt, és igazsága azokra száll, azokat illeti, akik Őt Uruknak és Megváltújuknak vallják.

Nem tudjuk, hogy mi késztette a századost erre a hitvallásra! Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy Jézus egyáltalán nem szokványos szenvedése. Hiszen a kereszthalál gyötrelme a szenvedőkből az azt velük tévőkre átkozódó, káromló szavakat hozott ki. Jézus pedig ellenségeiért imádkozva, másokért közbenjárva, bűnbocsánatot közölve halt meg a kereszten. Ez a haldoklás és halál egészen más volt, mint amiben ennek a tapasztalt katonának eddig része lehetett. Mert biztosak lehetünk abban, hogy sok halált látott. Egy ennyire kiélezett helyzetben, egy politikailag, vallásilag ennyire túlfűtött helyzetben ugyanis Pilátus nem bízhatta másra a kivégzés szakszerű és határozott végig vitelét, mint egy sokat tapasztalt centurióra.

Mások azt vallják, hogy a Jézus halálát körülvevő jelek rendítették meg a századost annyira, hogy e hitvallás elhagyta száját.

Ismét mások azt gondolták és gondolják, hogy mivel a kereszten általában a tüdőt és a szívet érintő elégtelenségben halnak meg az elítéltek, az evengélisták által feljegyzett „nagy hangon”, azaz Jézus felkiáltása hatott számára természetfeletti erőként, amire a kivérzett, sokkos állapotban lévő test, a megkínzott tüdő, a levegő hiánya miatt képtelen volt.

Nem tudjuk mi hatott rá, mi késztette hitvallásra. Számomra viszont nagyon érdekes, hogy a különböző magyarázók miben látják a százados hitvallásának okát, mert ez arra mutat rá, hogy Isten mennyi módon tud megszólítani embereket Fia által.

Mennyi módon szólít ma is!

Van, akit Jézus szelídsége vezet Istenhez.

Van, akinek Jézus csodái a kiindulópont, innen indul el élete megváltozása.

Van, akinek Jézus tanítása, annak teljessége az origó.

Van, akit halála, értünk vállalt szenvedése indít meg annyira, hogy keresni kezdi az Urat!

Számtalan út van tehát!

A századost a nagypéntek indította el Isten felé. Így tett hitvallást.

Nem tudjuk, hogy aztán mi lett vele. Rendesen foglalkoztatja is az embereket ez a kérdés!

A világhíres regényt, a „Köntösömre sorsot vetettek” szerzőjét is elgondolkoztatta. Fikciója szerint a százados az a valaki, aki Jézus köntösét megszerzi a sorsvetés által, majd hitvallása után hosszú utat bejárva lesz Krisztus követője.

Egy néhány éve készült híres film-amelyet tavaly mutattunk be – a Feltámadás című alkotás is ugyanezt vízionálja, a századossal kapcsolatban, bemutatva lelki vergődéseit, majd megtérését.

Bátor hitvallás, bátor kiállás volt ez a százados részéről, kétségkívül bátor tett, mert  a helytartói ítéletet azzal, hogy a helytartó által bűnösnek nyilvánított embert igaznak vallja, tulajdonképpen megtagadta. Szembehelyezkedett hitvallásával felettesével, azaz a Római Birodalommal!

Nem tudjuk viszont azt, hogy merre tartott ezután élete! Mert ez a hitvallás, még ha oly bátor hitvallás is volt lehet az emberi lelket megérintő csodálatos esemény felületes, múló hatása is. Mint amikor a hatalmas szél a víz felszínén hullámzást okoz, de a mély, a mély érintetlen marad.

A cél, az, hogy Jézus egész lényünket megérintse.

Hogy egész valónkban nem múlandó, hanem maradandó változást hozzon.

Hogy kereszthalálában ismerjük fel azt, hogy miattunk, helyettünk és érettünk történt mindez.

Ismerjük fel azt, hogy Isten az Egyetlenét értünk áldozta, mert annyira szeret bennünket! És ez a szeretet, ennek minden megnyilvánulása ne csak elindítson a megtérés útján, hanem végig is vezessen azon! Ámen

Juhász András