Prédikációk

A mai napra kijelölt újszövetségi  igeszakaszt olvastam fel, és, annak egy részletét szeretném Isten Lelkét segítségül hívva és várva magyarázni.

A rész, egy olyan egység, amelyet hallva, olvasva, megremeg az ember szíve, hiszen egy olyan bűnről szól az Ige, amely nem bocsáttatatik meg. Ez a bűn a Lélek káromlása.

Mi is a Lélek káromlása? Az Isten káromlását – sajnos tudjuk mit jelent, az utcákon számos alkalommal hallhatunk primitív vagy nem primitív emberek szájából őt becsmérlő kifejezéseket. Vajon csak ennyi lenne az Isten káromlása? Ha megpróbáljuk megfogalmazni, hogy mit is jelent általánosságban káromolni, a következőt mondhatjuk: Isten káromlása az Ő hatalmának és méltóságának mindenfajta megsértését, megvetését és lekicsinylését jelenti. Egyúttal pedig magában foglalja az embertárs méltóságának meggyalázását is. Az Ószövetség törvényei éppen ezért nagyon szigorúan tiltják és büntetik a káromlást, főként a tekintélyes és hivatalt viselő emberekét, a vezetőkét, a bírákét, de szülőkét és – mennyire meglepő, de végtelenül logikus - a testi fogyatékossággal élőkét. Különösen is súlyos büntetést von maga után Istennek vagy nevének káromlása. A káromlás szigorú tiltásából érthető, hogy a korabeli zsidóság miért tartotta Jézust Istenkáromlónak. Jézus ugyanis messiási igényekkel lépett fel, és magát, amint azt kijelentette Istennel egyenlőnek vallotta. Ezért ítélte a Nagytanács halálra, mert számukra ez Istenkáromlást jelentett. Döbbenetes, hogy nem csak Isten nélkül élők, de keresztyének is követhetnek el Istenkáromlást. Akkor, amikor megtagadják Krisztust, akkor, amikor szeretetlenek a  másik ember iránt, ha tévtanításokat vallva kicsapongó életet élnek, és ha a köztük élő szegényeket megvetik. (2. Péter 2:2). Láthatjuk tehát mindebből, hogy Istent káromolni nem csak szavak szintjén, nem csak rá mondott becsmérlő kifejezéssel, de tettekkel is lehet.

De hogy értelmezzük a Lélek káromlását? 

A gyakorlott bibliaolvasó, az igehirdetésre odafigyelő figyelmes hallgató nagyon pontosan tudja, hogy az igehelyek nem értelmezhetők a közvetlen szövegkörnyezetük nélkül, keresnünk kell a szöveg összefüggéseit. Keresnünk kell azt, hogy vajon Jézus miért mondta ezt a mondatot? Mik voltak a kijelentés elhangzásának körülményei? Kinek mondta? Mi lehetett a célja ezzel? Nézzük hát meg a közvetlen szövegösszefüggéseket, és tegyük mellé a paralell igehelyet Máté evangéliumából.

Adott egy élethelyzet, amely élethelyzetben egy vak és néma embert visznek Jézushoz, akit a gonosz ereje gyötört. A korszakban a betegségek egy részét – különösen a testi elváltozással nem járó betegségeket – a gonosz lélek munkájaként értelmeztek. Megszállottaknak tartották őket, ezért olvashatjuk többször is, hogy Jézus betegeket gyógyított, és ördögöket űzött. Nem egyszerűen csak betegeket gyógyított, hanem ettől elválasztva ördögöket űzött, amely szintén egy-egy ember teljes gyógyulásához vezetett. Lelki eredetűnek értékelték a betegségek egy részét, és a gonosz erejét fedezték fel a nyomorúság mögött. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ma is vannak olyan betegségek, amelyeknek szervi oka nincsen, mégis a lélekben olyan torzulást okoznak, a személyiséget annyira maga alá gyűrik, hogy az ember nem ura önmagának, és az orvosok csak széttárják kezüket tehetetlenségükben.

Jézus meggyógyítja ezt az embert, mire a farizeusok a csodajelet, amely Isten országának Jézus személyében történő elérkezésére mutatott rá, a sátán, Belzebúb erejeként definiálják.

Gondoljunk bele! Jézus, Isten Szentlelkét segítségül hívva meggyógyít egy nyomorult embert, mire a farizeusok az ő szabadító munkáját a sátán erejével azonosítják! Nyilvánvaló isteni csoda történik, és ők az ördög erejéről beszélnek!

Mindenek előtt, ahogy Jézus arra rámutat: nem logikus az érvelésük. Hiszen, ha Ő a sátán erejével győzi le a sátánt, akkor a sátán birodalmában megkezdődött a meghasonlás, tehát végleg vége az ő uralmának. Teljesen logikátlan, hogy a sátán adna neki erőt arra, hogy ellene törjön, az ő birodalmát veszélyeztesse. De, a logikátlanságnál sajnos sokkal többről van itt szó a farizeusok részéről:

Olyan fokú ostobasággal, és gonoszságból fakadó csőlátással van dolga Jézusnak, mint földi életében kevés alakalommal. Sokszor nem értették, sokszor támadták, sokszor fordultak ellene, de ami ez alkalommal történik, az kilóg még ezen történések sorából is. Ravasz László ezt a részt a „Szakításnak” nevezi, mert itt fordulnak végleg és végzetesen szembe Jézussal, népének vallási vezetői.

Ezért hangzanak el szájából az ítéletes mondatok, minden bűn megbocsáttatik, csak a Szentlélek káromlásának bűne nem.

Mi lehet akkor ez a bűn, ezen ige alapján?

1. Hogy realizálódik ez ma? Ugyanúgy, ahogy a történetben! Isten Szentlelke nyilvánvaló csodákat tesz, és az ember ezt nemhogy nem látja, de egyenesen más oldal erejeként fogja fel. Isten Szentlelkének nyilvánvaló munkáját a sátán erejével mossák össze.

Lehet ennek oka rövid vagy hosszú távú politikai érdek, lehet gazdasági érdek, lehet hatalomféltés, lehet egyszerű gonoszság, lehet félelem is.

Hogy juthat el ide az ember?

Hogy juthat el ilyen téves ítéletre?  Azt hiszem, hogy aki ide eljut, annak már szívében megátalkodottnak, keménynek, érzéketlennek kell lennie Isten dolgaival szemben, az ilyen ember tulajdonképpen tehát nem Isten által zárattatik ki az örök életből, hanem magát zárja ki abból. Nem véletlenül olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus ismerte a hozzá forduló farizeusok gondolatait.

2. Ha kicsit továbbgondoljuk az igerészt, akkor még valamire rájöhetünk a Szentlélek káromlásával kapcsolatban.

Van egy evangéliumi rész, amelyben Jézus azt kérdezi tanítványaitól, hogy kinek mondják Őt az emberek. Majd, közvetlen ezután megkérdezi tanítványait: „És Ti kinek mondotok engem?” Péter válaszol a kérdésre, ezt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”. Jézus pedig dicsérte Péter felismerését: „Boldog vagy Simon, Jónának Fia, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked!” A történet alapján bátran kijelenthetjük, hogy a Szentlélek által ismerhetjük meg Krisztust. Ismerhetjük fel benne Isten Fiát, a Megváltót. A Szentlélek munkálkodik bennünk, úgy, ahogy konfirmációs káténkban is olvashatjuk: „A Szentlélek teszi gyümölcsözővé  Krisztus váltságát bennem, az egyház közösségében, és a világban”.

 Ha tehát valaki következetesen Jézus ellen fordul, megkeményíti a szívét Jézussal szemben, aki megveti Jézus nevét, evangéliumát, cselekedeteit, tanítását, megveti a kereszten végbement áldozatot, az hátat fordít nemcsak neki, hanem a benne megjelent kegyelemnek is. Annak a kegyelemnek, amelyet a Szentlélek tesz gyümölcsözővé bennem. Az ilyen ember szintén magát zárja ki a kegyelemből! Maga lesz saját kárhozatának okozója!

3. Láthatjuk Testvéreim, van tehát egy bűn, amelynek a következménye, a büntetése olyan súlyos, hogy nincs rá bocsánat! Van egy bűn, amely kárhozatot von maga után. Az ember beleborzad. Nincs lehetőség a bocsánatra. Nincs bocsánat erre az egy bűnre! De fordítsunk rajta egy egészen kicsit, csak egy nagyon aprót. Ne az embert jellemző negatív gondolkodás felől közelítsük meg a kérdést, hanem a másik oldalról. Ha egy bűn van, amire nincs bocsánat, akkor az összes többire van bocsánat! Egyetlen bűn kivételével Isten mindent megbocsát az embernek, de mondjuk másképp: mindent megbocsát nekünk. Bármilyen rettenetes is annak a bűnnek terhe, amely a szívünket nyomja, bármilyen rettenetes dolgot tettünk, szóltunk, gondoltunk, bárki ellen tettük is, beleértve Istent is, van bocsánat. Nem kell tehát úgy éreznünk egy-egy bűnünk után, ahogyan József Attila érzett, és amit egyik utolsó versében így fogalmazott meg: „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad. A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.” Nagyon szeretem József Attila verseit, de most vitatkoznék a költővel: Van bocsánat! Isten kegyelmes hozzánk! De vajon hogyan kaphatom meg bocsánatát? Csak úgy magától, egyszerre minden nélkül megkapom? Nekem semmit sem kell érte tennem?

De, kell tennünk érte. Egy egészen apró lépést: kérnünk kell. Emlékszem, hogy az 1956-os forradalom egyik évfordulóján megkérdezték Wittner Máriát, hogy mint egykori halálraítélt, mint áldozat, meg tud-e bocsátani az egykori gyilkosoknak. Azt válaszolta, megtudna, de soha nem kérte senki a bocsánatát azért amit vele tett, vagy amit társaival tettek. Azért mondtam el ezt az adalékot, mert a megbocsátás kulcsa az, hogy bocsánatot kérjünk. Ha nem kérünk, mi alapján bocsátanak meg nekünk? Ha nem kommunikáljuk ezt a másik felé, ő magától nem mondhatja azt, hogy megbocsátok neked, hiszen azt sem tudhatja, hogy bánjuk-e azt amit ellene tettünk, egyáltalán tudatában vagyunk-e annak, hogy vétkeztünk ellene. Isten is úgy bocsát meg, ha kérem. Utána már annyira magától értetődő, annyira természetes az Ő bocsánata, mint ahogy az Újszövetség egyik legszebb példázatában olvassuk. Olyan szép története a Szentírásnak a Tékozló fiú példázata. Mire tanít a bocsánattal kapcsolatban? Amikor a tékozló fiú, az atyai háznak hátat fordítva, az örökség birtokában elmegy, és messze földön, az atyától távol eltékozolja mindenét, béresnek áll, és a disznók vályúja mellett rádöbbenve életének lehetetlen voltára, arra gondol, hogy az atyai háznál még a béresek is bővelkednek kenyérben, még nekik is mindenük megvan, ő pedig itt hal éhen. Elhatározza, hogy hazamegy, és az atyához fordul, ezt mondva: „Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened. nem vagyok méltó arra, hogy a fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy!” A magába szállás- a bűnbánat, magával hozza a bűnvallást, a bocsánatkérést. Ahogy a tékozló fiú tette, úgy kell nekünk is Isten elé járulnunk, újra, meg újra. Ő pedig úgy fordul felénk, ahogy arról a 103. zsoltár bizonyságot tesz: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. 

Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.” Vagy úgy, ahogy Jézusban fordult az ellene vétkező, Őt keresztre adó emberiség felé: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Drága Testvérek! Ilyen Istenünk van, aki ennyire szeret bennünket! Aki előtt nincs reménytelen ember! Felemelhetjük hát tekintetünket a földről, és mint ahogy a rosszat tett gyermekek a szüleik szemébe, úgy tekinthetünk mi is Istenre, biztosan tudva azt, hogy Ő megbocsát nekünk, Fia érdeméért, ha őszinte szívvel kérjük azt! Ámen

Juhász András