Prédikációk

Bevezetés:

A farizeusok és a Jeruzsálemből jött írástudók szembe kerültek Jézus Krisztussal. Keresték az alkalmat és az indokot, arra, hogy belekössenek. Direkt azzal a szándékkal fordulnak hozzá, hogy kifogjanak rajta. Ezért próbálkoztak, amikor csak tudtak, és egy ilyen próbálkozásnak tudható be a kérdés is, amit neki szegeztek: „Miért nem élnek a te tanítványaid a vének hagyománya szerint, és miért esznek tisztátalan kézzel?” Márk evangéliumára jellemző módon, ebben az esetben is a kérdező olyan választ kap Jézustól, amit nem tesz zsebre. Mert nem őszinte érdeklődéssel feltett kérdések jelennek meg, hanem kötekedő és vádaskodó ellenségesség vele szemben. Ezeket pedig az Úr Jézus szépen helyre teszi s miközben helyreteszi – megmutatja nekik és tanítványainak is az Istennek tetsző, a számára elfogadható istentisztelet titkát.

1. Mi az Istennek tetsző istentisztelet meghatározója?

Jézus válaszában határozottan fellép a Szentírás mellett az emberi hagyományokkal szemben. Többször is hangsúlyozta, hogy az emberek parancsolatait, az emberek rendelését, a maguk rendelését akarják érvényesíteni. Világosan rámutatott arra, hogy a valódi értéke, tekintélye, sőt mindenekfelett álló tekintélye egyedül Isten kijelentett és leíratott szavának van. Egyedül az Isten kijelentése - Sola Scriptura – határozhatja meg, hogy az ember miként tiszteli Istent. A Szentíráson alapszik a hívő, kegyes élet. Jézus Krisztusunk ez hangsúlyozta a tanításában is, szavaival, mint itt a farizeusokkal való beszélgetésében is látszik. De Ő maga is így élt. Földi szolgálatának minden mozzanata, minden pillanata, minden tette ezt tükrözi. Kereste Isten akaratát, sőt, jól ismerte, tudta, hogy mi az Atya akarata és ahhoz alkalmazkodva élt. Nézte, hogy mikor jön el a rendelt idő, az óra. Van, hogy azt mondja: még nem jött el, van, hogy azt: már eljött. Ezzel is nyilvánvalóvá tette, hogy az Atya akarata szerint jár el. Ezt tanította tanítványainak is: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Isten nyilvánvalóvá tett akarata határozza meg az istentiszteletünk, legyen szó akár a vasárnapi istentiszteletről, akár az egész hívő életünkről, amit ugyancsak istentiszteletnek mond az Ige. Mindennek mércéje az Isten akarata, az Ő beszéde, az Ő parancsolata. Az Istennek tetsző istentiszteletben az a hit és életvitel abszolút normája, amit Ő mondott. Az tiszteli Őt igazán, aki azt hiszi és azt csinálja, amit Ő kíván! Már az ószövetségben jól látszik, ez.  „Nóé úgy is tett mindent, ahogyan az Úr megparancsolta neki.”  Mózes mindent aszerint igazított Izráel vallási és  polgári életében, amit azt az Úr mondta neki!  A maga és a zsidó nép egész élete – egyéni és közösségi életük normájává tette az Írást!  Fontos látnunk, hogy nem bízta rá Isten az emberekre, hogy találják ki azt, hogy Őt hogyan tisztelik! Az Igét semmiféle emberi tekintély nem írhatja felül, és az abban meghatározott istentisztelet az, ami akarata szerinti, kedves, okos, áldott!

2. Mi veszélyezteti az Istennek tetsző istentiszteletet?

Az, amikor nem csak az Úr szava határozhatja meg hitünk és életünk, hanem emberek tanításai, hagyományai fontosabbakká lesznek annál, amit Ő mond és kíván tőlünk! Ebbe estek a Jézus korabeli farizeusok is. A válaszában Jézus a Szentírást helyezte mindenek fölé, és a farizeusok hagyományhoz való ragaszkodására azt mondta, hogy a szívük távol van az Úrtól. Ez azt jelenti, hogy minden hagyomány rossz? A helyzetből és a beszélgetésből kiderül, hogy itt csak a vallási hagyományokról van szó, és ott sem mind ellen szólal fel. Egy gyülekezeti közösségnek nagyon sok olyan hagyománya, szokása, rendelkezése van, amelyek nincsenek benne direkt módon a Bibliában. Azt, hogy a gyerekeknek legyen külön gyermekistentisztelet vagy, hogy milyen módon osszuk be magunk között a templomtakarítás szolgálatát, nem mondta meg Isten. Nem íratott meg. Jézus nem ezeket tiltja.

A 9. versben pontosan megfogalmazza a kulcsmozzanatot: „Az Isten parancsolatát szépen félreteszitek azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg.” A probléma abban rejlik, hogy a maguk rendjének betartásához az Isten parancsolatát félreteszik. Sőt, úgy tűnik, hogy félre is kell tenniük ahhoz, hogy be tudják tartani a saját szabályaikat. „félreteszitek azért, hogy” Olybá tűnik, hogy Isten parancsolata, mint valami akadály jelenik meg, amit félre kell tenni az útból ahhoz, hogy a saját rendeléseiket megszilárdíthassák. Kialakult egy ütköző pont az Isten szava és a hagyomány között és a farizeusok a maguk rendelését annyira meghatározónak látták, hogy az Isten által kijelentett törvényt szépen félretették. A baj ott kezdődik, amikor ezek egy szintre, vagy netalán még fölé is emelkednek magának a Bibliának. Jézus a következő példával is szemléltetni fogja, hogy a hagyománynak kell a Szentíráshoz igazodnia. Azon kell alapulnia, abból kell merítkeznie, és a szerint kell javítani, korrigálni, ha hibás. Merthogy a mi emberi szokásaink, szabályaink lehetnek hibásak, lehetnek tévesek. Mi emberek, még a legnagyobb tudású teológus, és a legkegyesebb hívő is magában hordozza a tévedés lehetőségét Ezzel szemben Isten és az általa kilehelt Szentírás mentes minden tévedéstől. Lehetetlen hát, hogy azt akarjuk igazítani magunkhoz.

3. A Korbán példája:

A farizeusok biztosan tiltakoztak volna az ellen, hogy ők félretennék Isten parancsolatát. Ők úgy tekintettek magukra, mint akik tökéletesen betartják azokat. Ezért Jézus egy konkrét példát hoz arra, hogy szemléltesse, miként hajtják végre az ominózus műveletet, miként teszik félre az útból Isten törvényét. Eléjük idézi az ötödik parancsolatot: „Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat!” Isten Mózes közreműködésével adta át népének a törvényeit. Mózesnek mondta el Isten, ő volt a közvetítő, ő hozta le a tízparancsolat kőtábláit is, amelyen ez a törvény is szerepelt. Tehát ez még, ha lehet a törvények között is kiemelkedik azzal, hogy Isten maga véste kőbe. Ráadásként még az Úr Jézus egy másik idézettel is kiegészíti: „Aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg!” Ezt is Mózes által közölte az Úr, de ez nem a tízparancsolat része. Ezt azért idézi az ötödik parancsolat mellé, hogy érzékeltesse, mennyire komoly mindaz, amit Isten elvár. Isten komolyan veszi a parancsait. Annyira komolyan, hogy a megszegéséért halálbüntetést szabott ki. Nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten törvényei, és mindaz, amit azokban megfogalmaz, az valami opcionális, választható, irányelvszerűség. Valami olyan, ami elvi szinten létezik, de a gyakorlatban nem. Isten törvénye konkrét, és abszolút komolyan veszi azok betartását.

Ezzel kerül szembe a farizeusi hagyomány, amit egy konkrét esettel mutat meg Jézus. Az eset megértéshez ismerni kell a Korbán jelentését. Márk evangélista egy rövid magyarázatot ad, ami nem is magyarázat, inkább fordítás. A Korbán ugyanis héberül van, héber kifejezés, ami minden esetben valami felajánlásra utal. Legtöbbször az áldozati törvényeket leíró mózesi könyvekben olvashatjuk ezt a kifejezést, ahol az Isten számára áldozatként felajánlott dologra vonatkozik. Ilyen korbán lehetett juh, kecske, galamb, vagy liszt és olaj, olyan dolgok, amiket áldozat formájában az Úrnak adtak. Ezért ajándéknak írja Márk, templomi ajándéknak, amit az ember szán Istennek. Ezek minden esetben el lettek különítve a többitől, mert az, amit Istennek adnak, az szent. Az az állat, vagy az az étel többé már nem szolgálhatott hétköznapi célokat, mert az Úrnak lett ajánlva. Jézus szavaiból és más Biblián kívüli helyekről is kiderül, hogy volt egy ilyen gyakorlat, már eltért a törvényben leírtaktól, mert nem a templomba vitték el az áldozatot, hanem egyszerűen rámondták bizonyos dolgokra, hogy korbán. Ezt egyfajta eskünek tekintették, és az így esküvel az Úrnak ajánlott tárgyat el kellett különíteni. A leleményes, furfangos emberek ezt addig csűrték-csavarták, míg valahogy megoldották, hogy a korbánnak minősített dolog mégis a tulajdonukban maradjon, tehát nem lett sem feláldozva, sem templomi ajándékként kincstárba véve.

 Így jutunk el odáig, hogy az ember, akinek a felelősségébe tartozott az idős szüleiről való gondoskodás, azt mondhatta a saját vagyonára, hogy korbán, és ezzel a pénze elkülönítetté vált, azaz a szülei nem részesedhettek belőle. Több szülő és gyerek közötti konfliktus vezetett oda, hogy az indulatok hevében valaki korbánt esküdött a maga dolgaira, hogy ezzel teljesen elválassza magát a másiktól. Elég kifacsart gondolkodás és már ez is eltér a Szentírástól, de itt jön a farizeusok rendelése a képbe. Mert ők ahelyett, hogy ezt javították volna, szigorúan betartatták a korbánt, mondván, hogy Istennek tett eskü és vissza nem vonható. Hiába bánja meg, már nem lehet kihátrálni. „Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: Úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen.” Jézus ezzel rámutat arra, hogy a hagyomány betartását erőltetik, miközben az isteni parancs megtartását a hagyomány miatt egyenesen ellehetetlenítik. Ebben a konkrét esetben a korbán miatt nem engedelmeskedhet az ötödik parancsolatnak. Eltörlik Isten beszédét, félreteszik az útból, felülírják azért, hogy a maguk rendelkezése legyen biztos és stabil. És ez csak egy példa a sok közül, mert Jézus azt mondja, hogy sok effélét is cselekesztek.

4. Az eltérés:

Vagy többet, vagy kevesebbet akarunk tenni annál, amit Ő mond és akar az Őt tisztelőtől, imádótól!  Ugyanez volt a reformáció idején, amikor is a reformátorok rámutattak arra, hogy az egyház kegyessége, istentisztelete gyökeresen megromlott, merthogy már nem csak az írott Ige, hanem az emberi un. szent hagyományok is, sőt, elsősorban ezek határozták meg az emberek hitét és életét. Mi reformátusok, protestánsok egyedül a Szentírásra támaszkodunk, mert ezt látjuk Jézustól is. Legalábbis elvben erre törekszünk. De valljuk be, sokszor nálunk is előtérbe kerülnek a hagyományok. Sokszor azzal indokolunk valamit akár a hétköznapokban, akár a gyülekezetben, hogy „mi ezt így szoktuk”. Ezek a szokások javarészt éppúgy írás-ellenesek, mint a korbánozás. Az ilyesfajta vallási hagyományok előtérbe helyezése eltávolít az Úrtól és maga az istentisztelet Isten számára elfogadhatatlanná válik!  Mint az ószövetségben látjuk Nádáb és Abihu esetében, akiket Isten elítélt, mert nem a parancsolatok szerint végezték a szolgálatukat. Amikor Izráel vegyítette az igei előírásokat az istentiszteletben a pogánysággal, pl. aranyborjút készítettek, akkor a pogány vallási hit és azok elemei megrontották az igaz istentiszteletet. Mi lett ebből? Isten ítélete sújtott rájuk! Sokan, akik vallásosan szeretnének élni, innen-onnan összeválogatják azt, hogy mit hisznek el és hogyan élnek „vallásos” életet -  de nem az Isten Igéje az elsődleges és legfőbb norma,  hanem a maguk érzései -  ami tetszik nekik, amit jónak-szépnek, igaznak gondolnak. Ez az Úrnak tetsző? Jézus szavaiból kiderül, hogy nem az!

Az igaz, Istennek tetsző, Általa szabályozott és számára elfogadható kegyesség legnagyobb veszélye, amikor igéjét felülírva, azt el nem ismerve vallásoskodik valaki, és azt hiszi, hogy ha nekem ez így jó, akkor biztosan Istennek is jó. Óva intelek titeket ettől!  Láthatóan Istennek nem csak nem tetszik, hanem büntetést mér azokra, akik ilyesféle vallásossággal élnek.

5. Mire indít minket Jézusnak az Istennek tetsző kegyességről szóló tanítása?

Elsősorban az Isten írott Igéje előtti megalázkodásra és önvizsgálatra. Alá kell vetni magunkat az Igének és fel kell tenni a kérdést: Hiszünk pl. evangéliumban? Hisszük, hogy Ő a kereszten megváltott minket és egyedül kegyelemből van üdvösségünk? Ezt jelenti az evangéliumba vetett hit. Ez a Jézus Krisztus követésére való odaszánásnak, az Istennek tetsző kegyességnek a magva. Vagy az Úr Jézus evangéliumának és személyének elfogadása nélkül akarjuk tisztelni, szolgálni, hívő életet élni? Meg kell azt is vizsgálnunk, hogy igyekszünk-e úgy élni, úgy rendezni a házasságunkat, a gyereknevelést, a munkánkat, a pénzügyeinket, sőt a kikapcsolódásainkat, hogy az a Szentíráson alapuljon. Úgy éljük meg ezeket, ahogy arra az Ige tanít!

Másodszor bűnbánatra indít, ha olyat találunk hitünkben vagy életünkben, ami nem igeszerű, akkor az megrontja az istentiszteletünket! Jézus vére miatt van bocsánat erre a bűnre is! Hát kérjünk ezért bocsánatot!  

Harmadszor odaszánásra indít, hogy kutassuk az írásokat. Olvassuk a Bibliát, és keressük benne, hogy mit akar tőlünk Isten. Mit akar, hogy higgyünk? Mit akar, hogy mit tegyünk? Mit vár Tőlünk? Így vegyük kezünkbe az Igét, így hallgassuk itt a templomban. Mindig igyekezzünk az Ő örök Igéjéhez igazodni! Imádkozzunk vezetéséért, korrekcióért s kérjük megváltó Urunkat, hogy Lelkével legyen segítségünkre ebben! MIÉRT? Mert hálából - minden ajándékáért, így elsősorban a megváltásáért - szeretnénk Őt úgy tisztelni és szeretni, ahogy Őneki az kedves! Dicsőíteni szeretnénk Őt, mert tiszteljük, mert  mindennél többre becsüljük és nem akarjuk megsérteni. Tiszteletét úgy szeretnénk gyakorolni, ahogy Ő kívánja!   Biztatásul: ezen az alázatos törekvésen az Ő áldása van!

Zárás:

Összegezve a helyzet tanulságát: Jézus nem helyezett tiltólistára minden egyes hagyományt. A hagyományok, szokások elkerülhetetlenek. Amit viszont ma is mindannyiunk szívére helyez, hogy a Szentírás legyen számunkra a meghatározó, mégpedig a maga teljességében. A teljes írás legyen meghatározó a hitünkre nézve, mert csak onnan ismerhetjük meg a Megváltónkat és Urunkat. Csak a Szentírás fényében lehet róla helyes ismeretünk, helyes képünk, másképp képzeletbeli jézusban fog hinni az ember, nem a valódiban. A teljes Biblia kell, hogy legyen a mérce a hagyományaink, gyülekezeti rendünk, szokásaink kapcsán is, mert másképp könnyen szembe találjuk magunkat vele. Forgassuk hát szorgalommal a Bibliánkat, és imádkozzunk, és bízzunk az Úrban, aki élő és ható Igéje által bennünket is át tud formálni!

Szabó János Bence