Prédikációk

Kedves Testvérek!

A mai alapigében megint arról olvastunk, hallottunk, hogy Jézus köré gyűlnek az emberek. Ez állandó jelenség volt Jézus Krisztus földi szolgálata során, hogy akármerre ment, akárhova tért be, az emberek megmozdultak, elé mentek, követték Őt, érdeklődtek iránta. Viszont itt nem azok tűnnek fel, akik érdeklődésből, kíváncsiságból, vagy a látványosság kedvéért voltak körülötte, hanem egy másik társaság, a farizeusok és írástudók csoportja, akik mindig ellenségesen tekintettek Rá. Már az evangélium elején gyorsan szembe kerülnek az Úrral, a második fejezetben egymás után olvashattuk a beszámolókat, hogy mibe és milyen módon próbáltak belekötni. A farizeusok még a Heródes pártiakkal is összefogtak annak érdekében, hogy Jézust elveszítsék. Itt még azt is megemlíti, hogy a Jeruzsálemből való írástudók közül is csatlakoztak ehhez a táborhoz. Ők voltak azok, akik Jézust démoni megszállottság alatt lévő embernek titulálták. Szinte tapintható az a rossz szándék, ártani akarás, kötekedés, ami körüllengi őket. Megfigyelik, hogy Jézus tanítványai mosdatlan kézzel esznek és egyből rá is kérdeznek, hogy „Mi az oka, hogy a te tanítványaid nem járnak a régiek rendelése szerint, hanem mosdatlan kézzel esznek kenyeret?” Nem kíváncsiak Jézusra, nem nyitottak, nem azért kérdeznek. A kérdésükben komoly vád és ítélkezés jelenik meg.

1. A farizeusok vádja:

Először hadd bontsam ki a farizeusok vádját, annak alapját, mert maga a Szentíró is megmagyarázza a 3-4. versekben, hogy mire is gondoltak a farizeusok, ugyanis már az akkori pogányok számára is idegen volt ez a dolog, nekünk meg főleg az. Kifejti, hogy a kézmosás alatt itt nem arra utal, ami manapság már higiéniai elvárás. A covid járvány egyik haszna volt, hogy mindenkit megtanítottak arra, hogyan kell alaposan kezet mosni. Mosdókagylók felett sokszor ki is volt ragasztva az útmutatás hozzá. De itt nem erre utalnak, hanem egyfajta rituális tisztaságot kérnek számon Jézuson és a tanítványain. Isten az ószövetségben elmondta, hogy Őt tisztelni, Hozzá járulni csak tisztán szabad. A szent és tökéletes Isten jelenlétébe nem léphetünk be a vétkeinktől szennyesen. Ezért adott olyan törvényeket is, amelyek erre hívták fel az emberek figyelmét: tisztulási törvények voltak a nép számára is és voltak a papoknak is. Mivel Isten azt parancsolta és többször is hangsúlyozta, hogy: „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” ezért, az akkori hívő emberek próbáltak elkerülni, hogy tisztátalanná váljanak. Az igazán elővigyázatosak még arra is próbáltak törekedni, hogy még véletlenül se kerüljenek olyan helyzetbe, amiből végül tisztátalanul kerülnek ki. Ha lehet, még véletlenül, tudtukon kívül se érintkezzenek semmivel, ami tisztátalan. Ebből a gondolatból eredt az, hogy mossanak mindent, a kezüket, a poharakat, korsókat, rézedényeket és még a nyoszolyákat, fekhelyeket is. Csakhogy itt jön a bökkenő, mert maga az a gondolat, hogy az ember törekszik a tisztaságra, a szentségre, az dicséretes lenne, de a farizeusok és írástudók mégis szembe kerültek Jézussal. Miért? Azért, mert az a mosakodás és mosogatás, amit csináltak, nem szerepel Isten rendelései között. Nem elég a jó szándék, hogy igyekeznek tiszták maradni? Nem, nem elég, mert nem az emberi jószándék az abszolút mérce. Nem lehet csak azért helyes valami, mert jószándékkal tették. Valószínűleg mind ismerünk elkényeztetett személyt, akinek puszta jó szándékból a szülei mindent megadtak. Láthatjuk, hogy milyen eredménye van ilyen esetben a jó szándéknak. Ismerek olyat, aki így lett alkohol és gyógyszerfüggő felnőttként. Nem lehet sem a  jó szándék, sem más emberi hagyomány az abszolút mérvadó. Majd látni fogjuk, hogy az csak az Igen, Isten kijelentett szava lehet. A farizeusok esetében ezt látjuk: Voltak bizonyos tisztulási törvények, de az itt említett gyakorlatok nem szerepelnek benne. A farizeusok maguk is azt mondják rá, hogy a régiek rendelése, vagy a vének hagyománya. Olyan dologhoz ragaszkodtak, amely már maga mögött hagyta Isten igéjét, elrugaszkodott tőle, mert új szabályokat, rendeléseket állapít meg, olyanokat, amelyeket Isten nem mondott. Ez pedig, ahogyan Jézus válaszából is látszik, kardinális különbség. A farizeusok jól ismerték az ószövetségi Szentírást, de nem kizárólag erre építettek. A vének hagyományait is tartották. Sőt, olyan szigorúan ragaszkodtak hozzá, hogy alap elvárásként tekintették a különböző szóbeli tradíciók, kegyességi szokások megtartását minden zsidó számára. Ez odáig vezetett, hogy gyakorlatilag ez lett a legmeghatározóbb a szemükben. A vének hagyománya szerint nyúltak a Szentíráshoz, ez alapján értelmezték. A vének hagyománya határozta meg a cselekedeteiket, mert ebben volt meghatározva egészen pontosan és részletesen, hogy mit tehetnek és mit nem: Hányat léphetnek a nyugalom napján, mi számít munkának, mit érinthetnek és mit nem, és természetesen a mosakodás is. A vének hagyománya lett a mérce számukra más emberek kapcsán is, azért is kérik számon Jézuson, hogy a tanítványok miért nem e szerint járnak. A probléma gyökere az, hogy az Isten igéje mellett megjelent valami más is, a hagyomány, és az szépen lassan át is vette Isten szavának a helyét. Már nem a kijelentés volt számukra a legfontosabb, hanem az, hogy mit mond a vének hagyománya.

Még mielőtt elkezdenénk a farizeusok felett pálcát törni, álljunk meg egy pillanatra! Nehogy különbnek lássuk magunkat! Mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy a Bibliát még kiegészítsük bizonyos szabályokkal, és bizony hajlamosak vagyunk arra, hogy azokra is úgy tekintsünk, mint ami kőbe van vésve. Sokszor mi is a hagyományokra alapozunk. Azért vagyok református, mert minden felmenőm az volt. Azért kereszteljük meg a gyereket, azért kell konfirmálnia, mert ez a szokás. Azért járok a templomba, mert a mi családunkban így dívik. Ha csak a hagyományokra, szokásokra támaszkodunk, akkor vakvágányra futhatunk. Sajnos, ha így van, akkor ugyanolyan könnyen eltávolodhatunk az Úrtól, mint a farizeusok.

2. Jézus válasza:

Lássuk meg, hogy az Úr Jézus Krisztus elítéli ezt a fajta vallásosságot. A farizeusok vádaskodó kérdésére adott válaszából egyértelműen kiderül, hogy a Szentírást adja meg legfőbb tekintélynek, mérvadónak. Az első, amit mond, az rögtön egy idézet az ószövetségből, Ézsaiás könyvéből. „Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem.” Azt mondja, hogy a farizeusok szíve távol van az Úrtól. Hiába a rengeteg szabály, hiába a rendelkezések szigorú betartása, mert az istentiszteletük csak formális, és nem őszinte. A szájukkal, ajkaikkal tisztelik az Urat, a beszédjükből úgy tűnik, mintha kegyes emberek lennének. A hétköznapi emberek szemében ők voltak a szuper-hívők, az igazán szent emberek. De az Úr, aki a szívek vizsgálója, azt állapítja meg róluk, hogy ez csak a látszat. A szívük távol van. Jézus itt párhuzamot köt a Szentírás és maga Isten között. Amint a Szentírástól eltávolodtak és fontosabb lett számukra a vének hagyománya, azzal az Úrtól is eltávolodtak. Nem lehet Istent külön kezelni az Ő igéjétől. Nem lehet azt mondani, hogy hiszek Istenben, de nem foglalkozom a Bibliával. Ezért helyezi Jézus is a Szentírást minden egyéb fölé, ezért kezeli abszolút tekintélyként az ember számára. Mert ez az, amit Isten közölni akart, ebben található minden, ami az embernek szükséges, ami elengedhetetlen az üdvösséghez. Ezért feddi a farizeusokat háromszor is kiemelve, hogy az Isten igéjét felcserélték az emberi rendelkezésekre. „Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai… az Isten parancsolatját elhagyva, az emberek rendelését tartjátok meg… Az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg.” Az ilyesfajta kegyeskedés, vallásoskodás teljességgel hasztalan, mert közben pont az Urat és az Ő szavát veti meg, azt becsüli le az ember. Azt gondolták, hogy a szigorú szabályaikkal és azok betartásával elnyerhetik Isten tetszését és jóindulatát, de közben észre sem vették azt, amit Isten valójában vár. Teljesen elsiklottak a fölött, hogy az Úr mit mond arról, hogy miként lehet közel kerülni hozzá, miként lehet üdvözülni. Nem a mosakodástól tette függővé, hogy ki mehet a mennyek országába, hanem az igazságtól. „Ez az Úr kapuja: igazak mehetnek be rajta” írja a 118. zsoltár. A 68. zsoltárban azt mondja: „az igazak örülnek, vigadnak, Isten színe előtt vígan örvendeznek.” Csakhogy az ember nem igaz. Úgy, ahogy megszületik, ahogy él, természetéből fakadóan nem igaz, hanem bűnös. Hajlamosak vagyunk a rosszra. Vágyunk rá és kész akarva tesszük meg mindazt, amire Isten azt mondja, hogy helytelen. Ilyenek vagyunk mi. De az Atya könyörülő szeretete jelenik meg abban, hogy elküldte az Ő Fiát, hogy Ő tegyen igazzá minket. Jézus Krisztus eljött azért, hogy magára vegye, és a keresztre vigye a bűneinket, gyarlóságainkat. Feláldozta magát azokért, amit mi követtünk el. Vállalta a kínhalált is azért, hogy bennünket felszabadítson az ítélet alól, amelyet nem is tudnánk elhordozni. Annyi bűnünk van, annyi vétket halmozunk egymásra nap, mint nap, hogy az örökkévalóságig szenvedhetnénk a büntetését a pokolban. De Jézus emberré lett, hogy ez alól felmentést kaphassunk, hogy a Benne bízók számára megbocsátást szerezzen. Mindazt, aki Benne hisz, Jézus igazzá teszi, igaznak nyilvánítja, így már bemehet az Úr kapuján és örvendezhet Isten színe előtt.

3. A Szentírás szerepe:

Mindezt mi is a Bibliából tudjuk meg, itt van megírva. Azért adatott a Szentírás, hogy az üdvösség ismeretére, Jézus Krisztushoz és a Belé vetett hitre eljussunk. Az egész Biblia Róla szól, Jézusra mutat. Végig arról olvashatunk, hogy miért van szükség a megváltásra, és az Úr azt hogyan ígéri meg, hogyan készíti elő és miként valósítja meg. A Szentírás középpontjában Jézus Krisztus áll, mert Ő a megváltó. A Szentírás megértését és azt, hogy higgyünk benne, maga Isten Szentlelke munkálja bennünk. Ezért aki hívő embernek tartja magát, vagy az szeretne lenni, aki az Urat szeretné követni, az nem teheti félre a Bibliát. Nem sorolhatjuk hátrébb, mint egyéb szokásokat. A Szentírás centrumában Jézus Krisztus van, és ha törekszünk arra, hogy a mi életünk közepén is Ő álljon, akkor az Ő kijelentett szavát kell elővennünk. Az ember nem távolodhat el a Szentírástól, mert azzal az Úrtól távolodik el. Azért áll a református istentisztelet középpontjában is az Ige. Azért van ide kirakva az Úr asztalára, azért van központi helyen a templomban, hogy a figyelmünket rá terelje. Azért az igehirdetés a leghosszabb része, a leghangsúlyosabb része az istentiszteletünknek, mert ott szól az Ige és annak magyarázata. Arra törekszünk, hogy az Igéhez ragaszkodjunk, azt értsük meg, arra alapozzuk hitünket és életünket. Nem azért, mert könyvimádók lennénk, ahogy néhány helyen mondani szokták. Nem a könyvet imádjuk, hanem azt a valakit, aki adta, akitől származik, aki kilehelte, akinek a szava. Istent magát. Világosan látszik Jézus szavaiból, amiket a farizeusoknak mondott, hogy csak az Igére szabad alapozni. Az írástudók előrébb helyezték a vallási szokásaikat, hagyományaikat, írásértelmezéseiket, mint magát az Igét. Ezzel el is tévesztették a célt, és nem látták meg, hogy akiről szól a Szentírás, akire végig mutat, ott volt az orruk előtt. Nem ismerték fel Jézusban a megigért megváltót, a Messiást. Azért mentek oda, hogy kötözködjenek, hogy vádoljanak. Pedig azt a valakit láthatták szemtől szembe, akiről az írás bizonyságot tesz. Ha értették volna az Igét, akkor tudták volna. Ha megmaradnak és ragaszkodnak a Bibliához, akkor felismerték volna. Jézus azért alkalmazza rájuk Ézsaiás szavait, mert az idézett verssel összefüggésben, közvetlen előtte pontosan erről prófétált: „lesz mind e látás néktek, mintegy bepecsételtetett írás beszédei, amelyet odaadnak egy írástudónak, mondván: Olvasd, kérlek! És ő szól: Nem tudom, mert bepecsételtetett. És ha e levelet annak adják, aki nem tud írást, mondván: Olvasd el, kérlek! Ő így szól: Nem tudok írást. És szólt az Úr: Mivel e nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgyhogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lőn. Ezért én is csodásan cselekszem ismét e néppel, nagyon csodálatosan, és bölcseinek bölcsessége elvész, és értelmeseinek értelme eltűnik.” A bölcsnek ér értelmesnek tartott farizeusok büszkesége szertefoszlott, ahogy szembesültek Jézus Krisztus szavaival. Imádkozzunk azért, hogy az Úr bocsássa meg nekünk, amikor mi is beleesünk ebbe a hibába. Mert nagyon gyakran fordul elő, hogy nem az Ige a legfontosabb, nem az a zsinórmérték, nem ahhoz igazítjuk az életünket. És nem csak akkor fordul elő, amikor nyilvánvaló bűnt követünk el, amikor kicsúszik egy hazugság a szánkon, vagy a felebaráti szeretetet hagyjuk el, vagy ehhez hasonlót teszünk. Bizony olyankor is le tudjuk kicsinyíteni az Úr Igéjét, és a hátrébb sorolni, amikor nem foglalkozunk vele. Ha nem veszem elő és nem olvasom otthon, ha fontosabb az otthoni munka vagy egyéb, mint az igei alkalmak, az is erről árulkodik. Sőt, még amikor látszólag minden rendben van és rendkívül kegyes életet él valaki, még akkor is lehet farizeusi a gondolkodás, ha a vallásos hagyományra alapoz. Még a legszentebbnek tűnő ember is bele tud bukni, amikor nem az Igére támaszkodik, hanem emberi tudományokra. Amikor lelkészek szavaival, vagy teológusok írásaival érvelünk, ahelyett, hogy alázatos szívvel megnéznénk, hogy vajon tényleg ezt mondja-e a Biblia. A mai Igéből látjuk, hogy Jézus Krisztus egyedül a Szentírásra alapozott, arra tereli a figyelmünket, hogy ahhoz ragaszkodjunk és ne térjünk attól se jobbra, se balra. Munkálja bennünk és közöttünk az Úr, a Szentlélek által, hogy megmaradjunk az Ő szava mellett, és mindig arra figyeljünk és az szóljon közöttünk. Ámen!

Szabó János Bence