Prédikációk

Húsvétot Ünneplő, Keresztyén Testvéreim!

Arról hallottunk az imént, hogy két tanítvány halad az úton. Elhagyták Jeruzsálemet és Emmaus felé tartanak. Nincs ebben semmi különös. Látszólag nem történik semmi.

Készülésem alatt azon gondolkodtam, hogy vajon mi történik akkor, amikor mi haladunk egyik helyről a másikra. Ha nem vagyunk egyedül, általában beszélgetünk, akárcsak a két tanítvány. Ha időhöz vagyunk kötve, általában rohanunk, és koncentrálunk, hogy egyetlen piros lámpa és senki ne állja utunkat. Ha egyedül vagyunk, és épp ráérünk, talán elmélkedünk az élet „nagy dolgairól”.

Talán magunkban siratjuk a múltat és azokat a tetteket, melyeken már nem tudunk változtatni. Talán örülünk a természetnek, és meg is állunk egy-egy szép park, vagy a Tisza láttán. Talán telefonon osztjuk meg valakivel, amit épp érzünk, legyen az vidám vagy szomorú érzés.

Ha jobban belegondolunk, egész sok minden történhet egy úton, amíg megérkezünk a célállomáshoz!

Lássuk csak, mi történik most a tanítványokkal. Beszélgetnek. Elbeszélik egymásnak mindazt, ami az elmúlt napokban történt. Eseménydús napjaik voltak. Nagycsütörtökön még egy asztalnál ültek a Mesterrel és hallgatták szavait, melyek haláláról és feltámadásáról szóltak. Elhitték mindazt, amit mondott nekik!

Aztán jött a borús nagypéntek, amikor Jézust elfogták a Gecsemáné kertben; elhurcolták a főpaphoz és Pilátushoz; bűnösnek kiáltották ki és megalázó kiabálások és korbácsütések után keresztre feszítették. Pontosan úgy, ahogy elmondta… Igen, de Krisztus beszédei nem értek véget ezen a ponton, hiszen elbeszélte tanítványainak, hogy meghal, de harmadnapra feltámad!

Hát, ez a baj! A két tanítvány pontosan azt a csalódottságot beszéli el egymásnak, ami felsajog szívük legmélyéről: már a harmadik napja a sírban van, és nem történik semmi! Mennyire reménytelen és erőtlen szavak ezek: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De már harmadik napja, hogy ezek történtek.”(Lk 24, 21).

Azon az úton, melyen haladunk, az életünk útján ki kell beszélni, amit érzünk. Át kell gondolnunk mindazt, ami mögöttünk, és ami előttünk van. Ha nem tudjuk kibeszélni magunkból, gondolataink akkor is akörül mozgolódnak és szívünk akkor is jelzi az örömöt, de éppúgy a bánatot is.

A tanítványok a nagy kesergésben alig veszik észre, hogy Valaki melléjük szegődött. „Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak.” (Lk 24, 17). Legalább megálltak… és válaszoltak. Válaszukban azonban nem hangzott el semmi olyan, amely arról árulkodott volna, hogy ők Jézus tanítványai. „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?” (Lk 24, 18).

Szavaik még mindig erőtlenek, reménytelenek és végtelenül szomorúak. Az Idegen azonban meghallgatja őket, sőt velük tart tovább az úton. Figyeli minden szavukat, sőt párbeszédet kezd velük.

Milyen érdekes, szeretett Testvérek! Sokszor nekem is ilyen érzésem van. Valamerre elindulok, sietek valahova és puffogok konfliktusokon, hibáimon, és nem veszem észre, hogy Valaki szeretne velem jönni. Meghallgatni. Párbeszédet kezdeményezni. Mert ha nem tudom kibeszélni mással, gondolataim úgyis akörül mozgolódnak és szívem akkor is jelzi, hogy baj van…

De nehezen vesszük észre, hogy életutunk szinte csak erről szól! Történik valami örömteli és boldogságunk kikiáltását tervezgetjük! Vagy ha történik valami fájdalmas, akkor csak arra vágyunk, hogy egy számunkra fontos személynek elsírjuk bánatunkat! Már pedig barátaink, lelki testvéreink nem lehetnek mindig velünk… És mégis van Valaki, aki minden utunkon mellénk szegődik és figyel ránk!

Ebben a történetben az a fájó, hogy a tanítványok meginogtak hitükben. Jézus világosan kérte őket, hogy maradjanak Jeruzsálemben. Erre ők olyannyira azzal voltak elfoglalva, hogy Jézus nem támadt fel, ahogy megmondta, hogy félelmükben elindultak. Végül is ez a könnyebb: menekülni!

A sorokat olvasva a másik fájó pontja a történetnek, hogy nem ismerik fel a Feltámadott Krisztust. Ennyire koncentráltak az egymással való beszélgetésre? Vagy ennyire nem ismerték Mesterüket? 3 nap annyira hosszú idő, hogy elfelejtették milyen felemelő érzés Krisztussal együtt haladni? Nem. Csupán Krisztus feltámadott teste más volt, mint az érzéki teste. A mennyei test más, mint a földi test.

Körülbelül 11 km-nyi távolságot tesz meg a két tanítvány, és olyan változáson mentek át, amire mi is olyan nagyon vágyunk!  

Amikor Jézus beszélgetni kezd velük, még akkor sem ismeri fel Kleopás és társa az idegen személyében a Mestert. Jézus határozottan, mégis nagyon mély szeretettel mondja el nekik, mindazt, ami prófécia és amire nekik is emlékezniük kellene. „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24, 26). A tanítványok megbizonyosodhattak arról, hogy ez a szimpatikus idegen igencsak jártas az Írásokban. De még mindig csak idegen.

Aztán szinte felgyorsulnak az események: ahogy beesteledik, invitálják az idegent, hogy szálljon meg velük. „És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” (Lk 24, 30). Ó, igen! Végre megnyílt a szemük! Sőt, nem csupán a szemük, de a lelkük is! De hát Ő az! Itt van velük! Krisztus feltámadt, amint megmondta!

Micsoda boldogság lehetett az, szeretett Testvérek, amikor az idegenben felismerték Mesterüket. Azt a Krisztust, aki valóban legyőzte a halált! Azt a Királyt, aki uralkodik élet és halál felett! Micsoda változás ez!

De jó, hogy elindultak Emmaus felé! Ettől olyan emberi a történet! Mi hányszor indulunk terheink, gondjaink Jeruzsáleméből a békésnek és nyugodtnak hitt Emmausba? Milyen sokszor menekülünk mi is! Mert azt hisszük, ez így könnyebb!

És mi a csodálatos ebben? Az, hogy Jézus a zsákutcákba is utánunk jön! És nem csak utánunk jön, de meg is fogja a kezünket és kivezet onnan – HA ENGEDJÜK! Ez a „ha” szócska igenis fontos. Azért, mert Jézust –sajnos- el lehet küldeni. El lehet utasítani. A tanítványok nem utasították el, hiszen beszélgettek Vele. Igaz, nem úgy, mint Feltámadott Úrral, de nem küldték el.

Sokszor nekünk is kellenek ilyen kerülőutak ahhoz, hogy meg tudjunk pihenni az asztalnál. Annál az asztalnál, ahol már nincs semmi kétség: felismerjük, hogy a Feltámadott, ma is élő Úr ott ül és közösségben szeretne lenni velünk. De Ő nem csupán asztalközösséget, hanem életközösséget szeretne vállalni velünk! Nem azért, mert Neki van szüksége ránk… inkább azért, mert nekünk van szükségünk Őrá!

Ő már ezek előtt vállalt mást is. Vállalta az emberi létet. Vállalta a testi-lelki gyötrelmeket. Vállalta a megaláztatást. Vállalta a gúnyolódásokat. Vállalta a keresztet. Vállalta, mert tudta, hogy csak úgy tud minket ÉLETre hívni, ha előbb legyőzi a halált. Vállalta a büntetést már akkor, amikor mi még sem születtünk. Vállalta a legtöbbet, hogy mi haladni tudjunk életünk útján. Mert az az út, melyet Ő nyitott meg, egyenesen az Atyához vezet. Jézus Krisztus maga az út!

Ő túl látott földi határainkon. Ő harcolt azért, hogy ne csak itt e földi világban haladjunk életünk útján, hanem eljuthassunk az örök életre: ahol nem lesz már könny.

„Halál sem lesz többé. Sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21, 4). Ez a teremtés, az első teremtés bizony el fog múlni. Az új teremtés, amiről olvashatunk a Jelenések könyvében, soha nem fog elmúlni! Amit Isten a megváltásban ad az embernek, az jobb, mint amit az ember elveszített a bűn által.

Ahogy lassan eltelik az ünnep, visszakerülünk hétköznapjaink forgatagába. Ismét rohanunk majd és haladunk a magunk útján, de ne felejtsük el, hogy Krisztus él, és közösséget szeretne vállalni velünk: meghallgatni; kísérni, vigyázni lépteinket; kérdéseinkre Igéje és Szentlelke által válaszolni és jelenlétével erősíteni. Engedjük, hogy Krisztus ne csak velünk, hanem bennünk éljen! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn