2022.

Minden év szeptemberében egy hétig ünnepeljük a teremtést, Isten munkáját, és annak eredményét, a Teremtés hetén. Idén, ma kezdődik a teremtés hete, amelynek idei témája: Halld meg a teremtmények hangját!

A hét arra épül, hogy figyeljünk oda a teremtett világ hangjaira, akár egy madárcsicsergésre, amely egyszerre gyönyörködtet és vádol, mivel sok madárfaj kipusztulása az emberi tevékenység számlájára írható.

A hét tematikája is nagyon izgalmas, a hat nap teremtéshez kapcsolódva az adott napon megteremtett élő vagy élettelen teremtmény hangjaira koncentrálhatunk, igei vezérfonal mellett. A hetedik napon pedig Isten hangja a gondolkodást szavának meghallása, annak befogadása felé irányítja. Érdemes végiggondolni, végig lépkedni lélekben így, a teremtés hat napján, amelyhez segítségként minden nap honlapunkra feltöltjük az adott nap témáját, és az elmélyülést segítő igéket.

Ma, a teremtés hetének nyitónapján, eltérve a hét tematikájától, egy, a hét elején olvasott igéhez szeretnék visszatérni, amely ugyancsak a teremtésről beszél. Az új teremtésről.

Új teremtés!

Ízlelgessük kicsit e szóösszetételt!

Hogyan lehetséges ez? Hiszen a teremtés lezárt folyamat, hat nap alatt megteremtette Isten a világot, a hetediken pedig megnyugodott. A teremtés utáni megnyugvás, pedig hasonlatos ahhoz, mint amikor mi a jól elvégzett munka feletti örömben térünk nyugovóra. Isten tökéletesen elvégezte, lezárta a teremtést, és bár vannak olyan teológiai nézetek, hogy a teremtés nem lezárt folyamat, hanem a gondviselésben folytatódik: CREATIO CONTINUA, ennek ellentmond az Írás, amikor a teremtést megkülönbözteti a gondviseléstől.

Mire vonatkozik ez a kifejezés akkor? Hogy kell, értsük? Egyáltalán, miért van szükség új teremtésre, amikor a Bibliában, a teremtéstörténet leírásánál, a teremtési napok végén azt olvassuk, hogy Isten látta, hogy amit teremtett az jó? Ha pedig jó, akkor miért szorul korrekcióra?

A kifejezés, az emberről, de mondom kicsit másként: rólunk szól. Mi vagyunk, mi lehetünk új teremtéssé. Minden ember, bármely ember. És, rá is szorulunk erre!

Ennek oka pedig az, hogy Isten tökéletes világát megrontotta a bűn. Adott volt egy csodálatos rend, amelyben az embernek pontosan körülhatárolt, jó helye volt. Istennel alárendeltségi viszonyban, az embertárssal mellérendeltségi kapcsolatban, míg a teremtett világ fölé rendeltetett, de nem uralkodásra, hanem arra, hogy a jó gazda gondosságával, jó sáfárként óvja, védje a teremtést. Ám, az ember nem elégedett meg ennyivel! Nem volt számára elég, a teremtésben elhangzó „jó” minőség. Többet akart, mást akart! Emlékezzünk vissza, hogy akkor evett Éva, Ádámmal együtt a tiltott gyümölcsből, amikor a kígyó azt mondta nekik, hogy olyanok lesznek mint Isten! Az engedetlenség által pedig az ember összetörte a teremtési rendet. A bűnesetben összetörik az Isten és ember közti kapcsolat. Ha tovább olvassuk az Őstörténetet, azt látjuk, hogy Kain, amikor meggyilkolja testvérét Ábelt, akkor összetörik az ember és ember közti kapcsolat is, majd a Bábel történetben az ember és a teremtett világ közti kapcsolat is sérül. Az ember pedig keresi azóta is a helyét.

Nem csoda az, hogy a szétáradó bűn azóta is megrontja Isten és ember kapcsolatát – engedetlenség, lázadás, a megistenülés vágya vezérli ma is az embert. Ennek lecsapódása lelki békétlenségünk, szeretetlenségünk, félelmünk, csüggedésünk, lelki és sokszor testi elesettségünk is.

A bűn tönkreteszi ember és embertársa kapcsolatát minden szinten – családok, országok, és népek szintjén egyaránt. Elég, ha most arra gondolunk, hogy iskolás gyermekek milyen szavakkal illetik egymást, elpirulok, ha egy iskola udvara mellett vezet el utam, és hallom azt, ahogy beszélnek egymással.

Vagy elég, ha arra gondolunk, hogy mekkora ellentétek feszülnek Magyarországon különböző látásmódú emberek közt, milyen mélyek az árkok a politikai oldalak közt.

Ha pedig a népek és népek, nemzetek és nemzetek közti kapcsolatokat magunk elé idézzük, elég egyetlen,  hozzánk nagyon közeli háborúra gondolnunk, amelynek következtében újabb világégés fenyegeti az emberiséget.

És, láthatjuk, hogy az ember bűne miatt a teremtett világ is pusztul. Ez utóbbira elég egyetlen példát mondanom: gondoljunk az elmúlt nyár hőhullámaira, a ki nem kelt gabonára, a kiégett veteményekre, a jég által elvert gyümölcsösökre, és a kiszáradt tavakra, a folyóinkból kibukkanó „Éhínség sziklákra”, amelyek előre vetítik azt, hogy az éghajlat változás mit tartogat számunkra.

Az ember minden kapcsolata végzetesen megromlott a bűn miatt. Ezért van szükség arra, hogy Isten kihozzon bennünket ebből az állapotból, ahonnét sem ésszel, sem erővel, sem furfanggal önerőből nem tudunk kijönni. Ezért küldte el egyetlen Fiát, Jézus Krisztust, hogy kimentsen bennünket szorult helyzetünkből! Hogy szól az evangélium központi gondolata? Nem lehet elégszer idézni! „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A benne való hit által van új életünk, üdvösségünk, és akinek új élete van, az az ember új teremtés.

Olyan szépen írja Pál, ugyanerről a csodáról, az alapigénk után következő igeversben: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával, Krisztus által.” Mivel Isten megbékélt velünk, nem tulajdonít bűnt nekünk, a kapcsolat vele többé nem rendezetlen! Ha pedig a kapcsolatunk Istennel rendezett, akkor az ember visszatalál arra a helyre, amely valóban a helye. Ha pedig helyünkre kerülünk, akkor betölthetjük küldetésünket. Betölthetjük embertársaink felé, ahogy arra az Ige rá is mutat: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” A „béküljetek meg az Istennel!”  - felszólítás, nem azt jelenti, hogy miután Isten az első lépést megtette azért, hogy közte és az ember között újra rendezett legyen a kapcsolat, most már az embernek kellene valamit tenni Isten kiengesztelésére. Hanem: nekünk hálával el kell fogadnunk Istentől azt a megbékélést, amelyet Isten nekünk ajándékozott. Az Istennel való megbékéltetés Krisztus által történik, és nem az ember cselekedete által. Mi csak engedelmes szívvel elfogadhatjuk. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: önerőből, saját akaratból nem megy. Isten teremt újjá minket! Ő ad új életet. Ahogy régi énekeskönyvünk egy szép éneke megvallja: Szentlélek imádunk mi Téged, valljuk Istenséged. Hisszük, hogy az új ember szíve, saját kezed műve.”  Vagy, ahogy egy új ének, amely a ’80-as években, egy spirituálé nyomán lett énekkincsünk része tanít: „Hallelujah! Zengve zeng, hálaének : Hallelujah! Jézus, te égi Bárány! Benned lettem én is új teremtés, benned megtaláltam életem célját, téged dicsér már a szívem és szám!”

Erre kellene eszméltetnünk a körülöttünk élőket, ha mi már megbékéltünk Istennel: Béküljetek meg ti is Istennel! Fogadjátok el Jézus Krisztust, aki által Isten újjáteremt!

Azt írja erről a Szentírás, hogy ez a békéltetés szolgálata. Milyen nagy dolog, hogy Isten ránk, az Övéire bízta a békéltetés szolgálatát! Milyen nagy dolog, kegyelmet nyert bűnös emberekként az Ő küldetésében munkálkodni, a békéltetés szolgálatában!

Nagyon sokszor azonban nem így munkálkodunk. Igyekszünk minden eszközzel, jó szándékkal, szeretettel, rábeszéléssel, logikával, minden rendelkezésre álló eszközzel hatni a másik emberre, hogy a jót kihozzuk belőle, hogy változzon az élete.

Erről szólnak az emberiség törvénykönyvei, amelybe lefektették azt, hogy mi a jó és mi a rossz.

Erről beszél minden tanár, aki nem csak tanítani, de nevelni is szeretné a rábízottokat, terelgetni a kis lelkeket a jó útra. Erről szól a világi etika is, hogy a jót igyekezzen az ember tenni, és a rosszat kerülni.

Mi, amikor emberek közt békéltetünk, vagy a másik embert igyekszünk megbékéltetni magunkkal, végtelenül logikus, de emberi eszközöket használunk. Ezzel szemben a megoldás más. A megoldás az, hogy a másik ember felé hirdetem Istennek Krisztusban megjelent szeretetét, és a felhívást: „Béküljetek meg Istennel!” Ha az üzenet célt ér, akkor a másik, akár velem ellenséges érzületű ember élete megváltozik. Ha megbékélt Istennel, megbékél magával, környezetével, és ellenségével is. Hány megváltozott élet tud erről bizonyságot tenni, és ennek mennyi csodálatos megjelenése van közvetlen családjukban! Mert ez működik, igazán működik! Ha az én lelkemben béke van, mert Jézus értem való áldozatát elfogadtam, azaz megbékéltem Istennel, akkor ezt a békességet tovább tudom adni. Képes vagyok az embertárs igaz szeretetére! Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Bódás János: Megjelent című versében, amelynek egy részletét szeretném megosztani veletek:

„Minden embernek megjelent

az Isten kegyelme,

s ez mindenre elég annak,

ki hinni mer benne.

Kegyelmet nyert ? – Kegyelmezhet !

Áldást mond, nem átkot.

Az bocsáthat meg, kinek már

Isten megbocsátott.

Kiért Krisztus vérét adta,

nem gyűlöl, nem ont vért,

elvet fegyvert, erőszakot

s másokkal jó szót ért!

Minden embernek megjelent,

s ha mind elfogadnák,

felvirradnak a világra

a rég várt szabadság!”

És, nem csak kicsiben működik ez! Működik nagyban, népek, nemzetek szintjén is. Időigényes, aprólékos, de megvalósítható szolgálat ez. Olvastam egy visszaemlékezést, a ’80-as-90-es évek Belfastjáról, ahol a két nép, két vallási felekezet szembenállása következtében fegyverropogásban nőttek fel a gyermekek, a katonai helikopterek nyomasztó hangjára, vagy robbantásokra ébredve. Sokan, a mélyen hívő protestáns angolok, és katolikus írek közül elkezdtek egymás istentiszteletein részt venni, bizonyságot téve egymás közt. ÉS, KÖZVETÍTETTÉK A CSAK VALLÁSOS ÉS NEM HÍVŐ KÖZEGBEN IS Isten üzenetét: „Béküljetek meg Istennel!”. Az eredmény pedig néhány év alatt kézzelfoghatóvá vált. Sokan megtérve, megbékélve először Istennel, megbékéltek egymással és felhagytak az ősi viszálykodással, amely addig oly sok alkalommal okozott szenvedést. Ma, Belfast élhető város. Ennyire működik ez tehát kicsiben és nagyban. Az alap, hogy újjáteremtett szívű emberek legyünk!

Ha Isten újjáteremtett már minket, legyünk ezért végtelenül hálásak! Ha pedig nem, akkor fohászkodjunk érte.

Legyen naponkénti imádságunkká Balla Péter ébredési éneke: „Új szívet adj, Uram énnekem, új szívet adj én Istenem! Amely csupán, csak teérted ég, s véled jár szüntelen, csak véled szüntelen!” Ámen

Juhász András