2022.

Szeretett Testvéreim!

Olvastam egy rövid kis igemagyarázatot, amely olyannyira elgondolkodtatott, hogy azon a héten az ifjúság körében is erről beszélgettünk. „Amit az első 5 percben mondunk, meghatározza az utána következő órák hangulatát. Az első 5 perc reggel meghatározza a férj és feleség, vagy a szülő és gyermek egész napi kapcsolatát.”

Elgondolkodtató. Valóban nem mindegy, hogy hogyan kezdünk egy beszélgetést. Mit mondunk először az ismerősnek az utcán, vagy milyen hangnemben… Az ifisekkel beszélgetve, ők is megerősítették, hogy mennyire fontos odafigyelni arra, hogy kinek mit, és hogyan mondunk.

De mondok más szituációt is. Amikor valami olyan történik, ami rossz hatással van ránk, vagy nem úgy tudjuk befolyásolni a helyzetet, ahogy mi szeretnénk, olyan könnyen kiszalad a szánkon egy-egy olyan szó, vagy mondat, ami nem illő; nem etikus és bizony nem méltó az Isten gyermekeihez!

Amikor készülésem során olvastam az imént felolvasott igét, újra és újra visszatértem ezekhez a sorokhoz: „…csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4, 29b). Csak akkor, ha áldást hoz… Belém hasított a felismerés, hogy én nem mindig így szólok. Egyfajta tükörként világlott fel előttem az ige.

A Példabeszédek könyvében találhatunk egy másik igét, amely csak megerősíti Pál szavait: „Amit mond az ember, annak a gyümölcséből fog jóllakni a teste, és amit a beszéde terem, azzal kell jóllaknia.” (Péld 18, 20). Vajon mi milyen gyümölcsöt termünk? Vajon miről árulkodnak a szavaink? Amit a beszédünk terem, azzal valóban jóllakunk vagy elrontjuk vele a gyomrunkat?

Bizony, nem könnyű ezekre őszintén válaszolni. Talán azért nem, mert a válaszaink bizonyos helyzetekben elszomorítóak. Próbálunk rossz szokásokat, rossz beidegződéseket elfeledni és változtatni rajta, de milyen nehéz is a változás!

Főként azért, mert egy nézeteltérés okozta vitában nem mindig gondoljuk át szavainkat, csak nyugodtan vagy feldúltan érvelünk a magunk igaza mellett. Reagálunk a másik vádjaira… nem mindig hidegvérrel!

Már velem is sokszor előfordult, ahogy elhagyta a számat az a bizonyos mondat vagy egyetlen szó, azon nyomban megbántam hirtelenségemet. De a kimondott szavak megtörténtek. Elhangoztak. Nem tudtam, nem tudjuk már kitörölni azokat! Ezekre a hirtelen reakciókra vajon van megoldás?!

Szeretett Testvéreim! Pál apostol egy folyamatról ír, amely nem más, mint az ember változásának folyamata. Bár általában félünk a változásoktól, mégis az apostol bátorít minket!

Pál az efézusi gyülekezet tagjainak arról beszél, hogy nem élhetnek többé úgy, mint a pogányok. Az apostol világosan leírja: ők „hiábavaló gondolkodásúak”. A hiábavaló szó itt a hasznos cél hiányát jelzi. A pogányok gondolataikkal nem akarták elfogadni Isten kinyilatkoztatását. Ezért írja Pál, hogy „elméjükre sötétség borult és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől”, és „megkeményedett a szívük” (Ef 4, 18).

Ezzel szemben „ti azonban nem így tanultátok a Krisztust” (Ef 4, 20) – folytatja Pál az efézusiakhoz. Mit tanulhattak Krisztusról? Mindazt, amit mi is megtanultunk, szeretett Testvérek!

Krisztusról tanulunk alázatot, mert „álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták” (1Pt 2, 22-23). Tanulunk Tőle elfogadást, mert bár a házasságtörő asszonyt mindenki elítélte, Ő elbocsátotta ezekkel a szavakkal: „Én nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8, 11). Tanulunk Krisztustól bölcsességet, mert amikor a farizeusok megkérdezték Tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, Jézus bölcsen felelt nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Mt 22, 21).

Krisztus példát is állított elénk, mert napi kapcsolatban volt a mennyei Atyával. Napjában akár többször is felment a hegyre, imádkozni. Megtanulhatjuk Tőle, hogy amikor siker és elismerés ér, ne a magunk büszkesége töltsön be minket, hanem hálával menjünk Istenünk elé. Ezt láthatjuk abban a történetben is, amikor meggyógyít egy leprást, és hálaadásra ösztönzi.

Oly sok mindenre megtanít minket, hogy mindet felsorolni sem tudjuk! De még valamit hadd emeljek ki ezen a délelőttön! Megtanított minket leborulni bűneinktől roskadozva, a golgotai kereszt előtt! Emberi értelmünk csak sejtheti, megérteni igazán soha meg nem értheti, hogy milyen nagy áldozatot hozott értünk Krisztus!

Egészen addig, amíg nem látjuk meg Krisztust teljes valójában, addig nem láthatjuk meg bűneinket, hibáinkat, mulasztásainkat, gyengeségeinket sem. Ha nem vesszük észre az Ő alázatát, elfogadó szeretetét, bölcsességét, az Atya Istennel való intenzív kapcsolatát és azt, hogy életével fizetett bűneinkért, akkor nem is láthatjuk meg magunkban gyarlóságunkat. Akkor egy öncélú, embereket kiszolgáló, változni nem akaró élet lesz a miénk!

Szeretett Testvérek! Ha először vagy már sokadjára megérkezünk a kereszthez, és térdre roskadunk, az nem jelent mást, mint levetjük magunkról „a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott” (Ef 4, 22). Ott hagyunk mindent, ami ránk nehezedett; amit szégyellünk; amin nem tudunk már változtatni, és feltekintünk Krisztusra!

Krisztusra, akiben új élet vár ránk! Krisztusra, Aki nem csak a házasságtörő asszonyt nem ítéli el; nem csak Zákeussal, a vámszedővel ül le egy asztalhoz, akit mindenki más megvet, hanem minket sem ítél el; velünk is asztalközösséget, sőt életközösséget akar vállalni! Mert vére eltörli őszintén megbánt bűneinket!

S ha óemberünket levetjük, fel tudjuk ölteni újemberünket! Képesek leszünk megújulni lelkünkben és elménkben! Azt is mondhatnám: új lappal indulhatunk!

Azzal kezdtem bizonyságtételemet, hogy amit mondunk az első 5 percben, az meghatározza a következő órák hangulatát. Feltettem kérdésként azt is, hogy vajon miről árulkodnak a szavaink? Amit a beszédünk terem, azzal valóban jóllakunk vagy elrontjuk vele a gyomrunkat?

Szeretett Testvéreim, ez döntés kérdése. A mi döntésünk kérdése, hogy hogyan viszonyulunk a másik emberhez. A mi döntésünk, hogy mit mondunk neki. Lehet, hogy bizonyos élethelyzetekben ez nagyon nagy kihívás, mégis: ’mi sem így tanultuk a Krisztust’… mint a pogányok!

Az óemberrel ellentétben, aki újemberét viseli már nem sötét az elméje; nincs elidegenedve Istentől és már nem kemény a szíve. Mert Krisztusban új teremtés lett!

Pál azt mondja: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Ef 4, 29-32).

A Szentlélek Istent bizony meg lehet szomorítani! Megszomoríthatjuk Őt viselkedésünkkel, szavainkkal, mulasztásainkkal. Akiket szeretünk, azokat nem szeretnénk megbántani. A bennünk munkálkodó Szentlelket se bántsuk meg!

S mi történik, ha mégis megbántjuk, megszomorítjuk Őt? Szent Színe elé járulhatunk, és bocsánatot kérhetünk Tőle. Isten Egyszülött Fiában, a mi Megváltónkban, Jézus Krisztusban megbocsát nekünk!

Szeretett Testvérek! Járjunk Krisztusban; járjunk Krisztussal és törekedjünk arra, hogy „beszédünk legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett”, hogy újemberünket felöltve gyönyörködhessen bennünk a mi mennyei Atyánk! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn