2022.

Megvallom nektek, hogy minden évben óriási dilemma nekem, hogy a Reformációra, a Mindenszentekre, a Halottak napjára következő, vagy éppen azt megelőző vasárnapon miről prédikáljak.

Egy német teológus, a homiletikájában azt írta: „a textusválasztás kín, gyötrelem!” E mondat alatt azt értette, hogy még egy egyszerű vasárnapon is küzdelmet jelent az igehirdetőnek az igehirdetésre való készülés, már a textus kiválasztásában is.

Gondolkodtam azon, hogy folytassam-e a múlt héten vendégigehirdetőként megkezdett gondolatokat, a Solus Christus –Egyedül Krisztus hittételének kibontását, mint a reformáció egyik alapvető, újra felismert tanításának kibontását.

Aztán, az is járt fejemben, hogy beszélnem kellene az egyre inkább meghonosodó újpogányságról, a Halloweenről, és annak káros hatásairól, mert ez is fenyeget, és nem ártana az ezzel kapcsolatos tiszta, biblikus tanítás.

Isten ismét különös módon vezetett, abban, hogy rátaláljak arra, amiről szólnom kell. Egyik reggel, indulás előtt - véletlenül? Hiszem, hogy nem véletlenül! – rápillantottam Zozó naptárára, amelynek most nem a csodálatos képi világa fogott meg, hanem az alul található bibliai ige, amely ez volt: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

Éreztem, hogy erről kell szólnom, és azonnal eszembe jutott az első alkalom, amikor ezzel az igével találkoztam.

Egy nyári tábort félbehagyva, 16 évesen Németországba utaztunk a családdal együtt. Magunkkal vittük a család által csak „KIS Bibliának” nevezett zsebméretű kiadványt, amelyben minden napra jutott egy ígéret, egy tanács és egy fohász. Egyik reggel én olvastam fel, és a tanács ezen ige volt. Értetlenül mondtam szüleimnek, hogy nekem ez az ige nem mond semmit, mert nagyapámon kívül más elhunyt nincs a környezetemben. Édesapa rám nézett, szomorúan csak ennyit mondott: „van csak nem tudsz még róla. A táborban veled táborozó egyik fiatal ismerősöd, ugyanis amikor eljöttél, halálos balesetet szenvedett, éppen ma temetik.” Megdöbbenésemben szóhoz sem tudtam jutni, nem csak azért, mert elvesztettem egy kis társamat, hanem azért is, mert Isten igéje ennyire felkészített, előkészített a veszteségre.

Mert Szeretett Testvérek, ez az ige keresztyén hitünk legszebb vigasztalását, és egyik legszentebb titkát adja elénk, a feltámadást.

Azt, amire minden református temetésen az emlékezés és az elhunytért való hálaadás mellett rámutatunk, vigasztalásunk és vigasztalódásunk egyetlen fundamentumára, arra, hogy Jézus Krisztus által van tovább!

Pál apostol e versekben ugyanúgy összekapcsolja Jézus feltámadását a keresztyének feltámadásával, mint a hosszabb igeszakaszként felolvasott I. Korinthusi levél 15. részében, amely szavak eredetileg arra írattattak le, hogy ha a keresztyéneket a törvényszékek előtt megkérdezik, hogy miben is hisznek, azt össze tudják foglalni.

Pál apostol a Thesszalonikabeliek tanítását egy nagyon tapintatos, finom bevezetéssel kezdi: „Nem szeretnénk testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük”,

Vajon mi az a tudatlanság, amelytől óvni akarja a Thesszalonikai keresztyéneket?

És, kik azok, akiknek nincsen reménységük?

A tudatlanság ugyanaz, mint amely ma is körülvesz bennünket. Az, amelyet a legtöbb ember nem tud elfogadni a halál erejét látva, hogy van tovább.

 A reménytelenek pedig azok, akik képtelenek elfogadni azt, hogy a földi élet véges ugyan, de mi nem csak ebben a kategóriában gondolkodunk.

 Mert, van tovább, és nem a halálé az utolsó szó az ember életében. Sokszor elmondtam, elmondom még egyszer: a hit nélkül élő ember az életet végesnek látja. Két évszám, amely felkerül egy fejfára, vagy sírkőre. Ennyi, és nincs tovább. Vége van mindennek, amikor utolsót dobban a szív, és lefogják az elhunyt szemét gondos, jótékony kezek. Két évszám, és a közte eltelő több vagy kevesebb idő, ennyi az élet.

És, valóban nehéz túl látni a láthatókon, azon, hogy az a kéz, mely értünk munkálkodott, nem mozdul többet, azt a hangot, mely szívünknek oly kedves volt, nem halljuk többet, mosolyát nem látjuk, a földi valóságra nézve többet. Oly meghatóan fogalmazza meg ezt Kosztolányi a Halotti beszéd című versében, az elmúlt évezredek minden fájdalmát, kétségbeesését beleírva versébe: „Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

Sokszor megkérdezik tőlünk lelkészektől, hogy hogy tudunk megállni alkalomról-alkalomra nyitott sír, ravatal mellett, hogy van lelki erőnk ehhez. A válaszunk mindig ugyanaz: egyetlen módon, hisszük és valljuk, hogy van tovább. Hogy a látható világ ködfalain túl ott van az a csodálatos haza, amely befogad majd bennünket. Úgy, hogy hisszük és valljuk, hogy Krisztus által nem a halálé az utolsó szó az életünkben.

Tudom, hogy Ti is hiszitek ezt!

Hiszen minden úrvacsoravételkor megvalljuk ezt, amikor a lelkész kérdésére: „Hiszitek-e, hogy Isten aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból, és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetvén, átvisz minket az Ő örök dicsőségébe? – ezt válaszoljátok: „Én ezt hiszem és vallom!”

Úgy gondolom azonban, hogy az úrvacsorai kérdések közt nem véletlenül van e kérdés is ott, mert a sok veszteség, amit látunk, átélünk, kétségbe tudja ejteni az embert, és eltereli szemét a láthatatlanokról, Isten ígéreteiről, a „Van tovább” csodájáról.

Pál szavai nem azt jelentik, hogy nem szomorkodhatunk, ha a földi valóságra nézve elveszítünk valakit.

Nem azt jelentik, hogy nem szabad gyászolnunk, hiszen a veszteség óriási akkor, amikor Isten egy-egy drága embert visszakér tőlünk a földi valóságra nézve.

Nem azt akarja Isten, hogy sztoikus nyugalommal, szinte mosolyogva vegyük tudomásul a veszteséget, hanem azt akarja, hogy a mi gyászunk más legyen, mint azon emberek gyásza, akik nem hisznek a feltámadásban.

Hiszen, gondoljuk végig! Azon ember gyásza, aki nem hisz a feltámadásban, egy feldolgozhatatlan, végtelen keserűség, egy végeláthatatlan fájdalom-folyam. Hiszen elvesztett valakit, akivel soha többet nem találkozik az ő gondolkodása szerint.

Míg a keresztyén ember tudja, hogy a feltámadás csodája után, ugyan nem tudjuk mi módon, de újra találkozunk szeretteinkkel, és megtörténik a halál által szétszakított családok újra egyesítése.

És, bár pillanatnyilag a földi valóságra nézve el kell engednünk valakit, de biztosak lehetünk abban, hogy fogunk még vele találkozni. Kálvin így írt erről: „Azt tiltja tehát, hogy a hitetlenek szokása szerint bánkódjanak, akik nem tudják féken tartani fájdalmunkat, mert a halált végső megsemmisülésnek tartják, és azt hiszik, hogy ami elvétetik e világól, az mind el is pusztul. Ellenben a hívőknek nincs okuk efféle bánkódásra, mert tudják, hogy el fognak költözni e világból, hogy végül majd Isten országában gyűjtessenek össze, ezért fájdalmukat mérsékli a feltámadás gondolata”

A református temetők egykoron ezért nem a gyász helyei voltak, hanem a reménység szigetei. Minden egyes sír egy hitvallás volt, a rávésett 5 betűvel: ABFRA, azaz a boldog feltámadás reménysége alatt.

Ezért van egy református temetésnek méltósága, mert mindig hirdettetik a feltámadás evangéliuma, a van tovább öröme, bizonyossága! E reményben lehet egyedül vígasztaló szavakat mondani, és fogadni, friss és régebbi gyászt hordozva is!

De, miből fakad a feltámadásba vetett bizonyosságunk?

Abból, hogy Jézus feltámadt, és feltámadásával utat nyitott számunkra is a menny dicsőségébe! Feltámadása ugyanis nem azért történt, hogy erejét fitogtassa, hatalmát megmutassa, hanem értünk, emberekért. Engesztelő halála, és feltámadása együtt hozza el számunkra az örök élet dicsőségét. A benne való hit ment meg, ahogy arra rámutat János evangéliuma: „Hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Ez a hit pedig erősít, bátorít, vigasztal, úgy ahogy arra rámutat a Heidelbergi Káté első kérdés felelete:

Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok– nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.

Így legyen, Ámen

Juhász András