2022.

Kedves Testvérek!

Nem szoktam a Károli féle fordítást használni túl gyakran, ám e mai igeszakasz olyan gyönyörűen van megfogalmazva a régies, szép kifejezésekkel, hogy mindenképp szerettem volna, ha ennek mentén haladhatunk ma.

A tegnapi napra kijelölt igeszakasz ez a jeremiási ige. A felolvasott versek pedig egy lelki vívódást mutatnak nekünk be.

Olyan lelki vívódást, mely ismerős lehet számunkra is.

Miért mondom ezt?

Ma az emberiség nagyon el van telve magával. Mindent tud, sőt mindenre is képes, és ezt hangoztatja is.

Biztos a tudásában és tudományában, a társadalmában és az erkölcsében, értékítéletében, az erejében, a képességeiben és lehetőségeiben, a megteremtett biztonságában. Még a hitében is, amely általában a maga módján való hit.

És nagyon tudja mondani, véleményezni, állást foglalni, hangoztatni, kétségbe vonni, vitatkozni, bizonygatni, a másikat meginteni, elítélni és megítélni mindent, ami nem úgy van, ahogy az az általános sodrástól eltér. Olyan nagyon könnyen elítélik azt, aki nem ért egyet, aki ki mer állni a véleménye mellett, aki vallást mert tenni az egy örök igaz Isten mellett.

Aztán megrendül a modern ember világa: mindent átír egy váratlan világjárvány, kitör az elképzelhetetlennek gondolt háború, meghal a még sokáig elveszíthetetlennek hitt szerette, megroppan a gazdaság, jön egy nem várt, súlyos betegség, nem jön be a biztosnak várt dolga, fájdalmasan csalódik a másikban, vagy épp önmagában, elveszíti a munkahelyét.

Annyi minden tud történni az emberrel. Hirtelen, váratlan. És valljuk be őszintén, így, a 2022-es év vége felé járva már nem olyan magabiztos az ember. Már nem olyan önfeledt. Már nem olyan önhitt.

Azt mondják, az én generációm nehezen fogja megélni ezt a mostani időszakot, mert mi a jólét és szabadság idején születtünk és nőttünk fel, így aztán még kevésbé tudjuk a megváltozott dolgokat, a minket érő nehézségeket feldolgozni.

Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy értem Jeremiás búslakodását. Értem reményt vesztett állapotát. Értem a sóhajtozását és imádságát.

Hétfőn hittanórát tartottam. Abban az elsős kis osztályomban, melybe eredetileg 4 fő volt beíratva, de szeptemberre 7-en lettünk, mert 3 gyermek elkésett a beiratkozással. Ugyanis ők Kárpátaljáról menekültek, és később költöztek Szegedre. Tanultuk Isten gondviselését, a jó világ megteremtését, azt, hogy minden Isten munkájának az eredménye. És az egyik, később csatlakozó kisfiú őszinte kíváncsisággal, és némi szomorúsággal a hangjában tette fel a kérdést: ha mindent Isten teremtett, akkor a háborút is?

Igen, drága Testvérek, hoz az élet olyan helyzeteket, amikor elakad a szó, elhalkul az emberi okoskodás.

Azonban van valami, amit le kell szögeznünk. Nekünk, hívő embereknek a legnehezebb helyzetben is van erősségünk.

A hívő embernek a szenvedésben is van távlata. Nem is akármilyen távlata! A hit nélkül élő ember a szenvedésben, a veszteségben azt éli át, hogy beszűkül a világa, az élettere. A hívő ember pont a fordítottját élheti át ennek!

Jeremiás Jeruzsálem pusztulása miatt búslakodik. Szíve mérhetetlen fájdalmát fogalmazza bele sirató és panasz énekeibe. Így születik meg a Siralmak könyve. Bizonyára mindannyiunk életében voltak már mély, vagy mélyebb pontok. Olyan időszakok, amikor az a nagy önérzetünk letört, amikor legszívesebben tényleg a sötétben ültünk volna egész nap, senkivel nem beszélve, semmit nem csinálva.

Ebben a helyzetben tanít minket Jeremiás példája.

Úgy fogalmaz az egyik fordítás: vissza-vissza emlékezik az én lelkem…., a másik így fogalmazza ezt meg: „De ha újra meggondolom.”

Újra gondolni, vissza nézni. Ebben lesz a kulcs. A nehéz helyzetben nem magunk és bánatunk alá temetkezni. Az embert próbáló időkben nem hagyni, hogy a sodrás elragadjon.

Túl látni a láthatókon. Számba venni Isten Szentlelkének munkáját, amit úgy ismerünk, hogy olyan, mint a szél. Nem látjuk, nem tudjuk, honnan jön és hová megy, csak halljuk a zúgását. Érezzük jelenlétét.

Ez ad nekünk okot a reménységre. Isten jelenléte.

Mert Istenre megnyílva, szélesre tárul a világ: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!

Keserűség helyett, legyen a szívünkben hála. Veszteségeink ellenére lássuk meg Isten jóságát is. Bízzuk Istenre az életünket, hogy mindannyiunk számára olyan szélesre táruljon a világ, akárcsak Jeremiásnak ott és akkor az üszkös romok között, a kifosztott városban. Nem tudta mi várja őt. Nem tudta, mit fog hozni a jövendő. Mégis megerősödött valamiben: Jó az ÚR azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.

Boldog az az ember, aki a legnagyobb próbák között is vallani tudja, hogy „Egyedüli reményem, ó Isten csak te vagy.”

Ugyanis az emberi bölcsesség felett, nekünk van egy égi reménységünk. Még pedig az, amit Jeremiás így fogalmazott meg: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!”

Kedves Testvérek!

Mai igénk emlékeztet rá minket, hogy ha mélységben vagyunk is, hogyha gondok nyomasztanak, vagy fáradtság, gyötrelem, betegség kínoz, ha úgy érezzük imáink süket fülekre találnak, akkor nem az a megoldás, hogy vádoljuk az Urat, és panaszkodunk, és gyötrődünk, és öklünket az ég felé rázzuk.

Sokkal inkább feladatunk a vissza-vissza gondolás, az újra meggondolás. Annak felidézése, hogy Isten hány és hány helyzetben segített már nekünk.

Irgalma, szeretete, mely Jézus Krisztus keresztjéig, a gyötrelmes halál mélységéig lehajolt, egy percre sem hagy bennünket magunkra.

Értünk jön, felemel, a maga idejében.

Így fogalmazza meg Jeremiás a felolvasott szakasz utolsó mondatában: Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.

Jó várni. Mert néha azt is kell. És jó megadással lenni. Azaz, az irányítást kiengedni a kezünkből. A kormányt eldobni, és hagyni, hogy Isten a maga idejében cselekedjen.

A legnagyobb szabadítást már elvégezte, el fogja végezni a számunkra szükségeset is. Lehet, hogy még nem értjük, nem látjuk, de a nehézség is áldás lehet számunkra.

Hogy lehet ajándék, áldás a nehézség?

Hogy kézbe vett minket az Úristen, és amíg kiütött a kezünkből annyi sok mindent, még önmagunkat is, a kiürült kezünkbe végre önmagát tudja beletenni?

Éppen a „kifosztottságunkban” láthatjuk meg, hogy már réges rég irgalmazott és irgalmas hozzánk most is. Szeret minket, bármi történjék is.

Ezért adjunk hálát! És reménykedve várjuk szabadítását!

Ámen

Mándi Kitti