2022.

Szeretett Testvéreim!

Amikor bejövünk a templomba, és ki vannak téve az énekszámok, a kezünkbe adják az énekeskönyveket, ránk mosolyognak, halljuk a harangszót, azt érezzük, hogy vártak minket! Számítottak a megjelenésünkre, és nem meglepődnek, hogy itt vagyunk, hanem természetesként kezelik…

Amikor időpontunk van egy vizsgálatra, a megadott időben behívnak minket. Név szerint beszólítanak. Tudják, hogy érkezünk.

Ha vendégek érkeznek hozzánk, rend szerint úgy terítjük meg az asztalt, hogy mindenkinek helye legyen ott. Ha csengetnek, vagy kopognak, mosollyal teli nyitunk ajtót, várjuk őket.

Hittan órára rendszeresen úgy érkezünk, hogy a diákok padján nem a történelem vagy a matematika felszerelés található, hanem a hittan könyv, mert minket, lelkészeket, hitoktatókat várnak, hiszen ez az óra van feltüntetve az órarendben.

Drága Testvérek, az imént felsorolt szituációkkal nem nehéz azonosulni. Mindnyájan éreztük már, milyen érzés az, amikor VÁRNAK minket valahol. Amikor érezzük, hogy KÉSZÜLTEK A FOGADÁSUNKRA. Amikor konkrétan minket várnak, hisz a NEVÜNKÖN SZÓLÍTANAK…

Nem hallgathatom el azonban azokat az eseteket sem, amikor azt éreztetik, hogy én itt nemkívánatos vendég vagyok. Amikor látjuk a másik tekintetén, arckifejezésén, -még ha nem is mondja ki- hogy ’ugyan, te mit keresel itt?’ Rád nem számítottam…

Nagyon tudunk szárnyalni az első esetben, de nagyon meg tudnak minket törni a másodikban.

A felolvasott történet Zákeusról, bizony a várakozásról szól. Arról, hogy egy fővámszedő MÁSHOGY VÁRTA JÉZUST! Ekkoriban Jézusról már sokat beszéltek az emberek, hisz betegek meggyógyítása, leprások megtisztítása, a kenyérszaporítás mind az Ő nevével volt összeköthető. Futótűzként terjedt a hír, hogy ezen a napon Jerikóban lehet Vele találkozni. Jöttek oda sokan: egészségesek és betegek, szegények és gazdagok, felnőttek és gyermekek, hívők és hitetlenek. Hogy miért? Azért, mert kíváncsiak voltak…

Zákeust nem szerették az emberek. Ő az az embertípus, akit meglátnak a többiek és átmennek az út másik oldalára, és lehetőleg még a fejüket is elfordítják, hogy rá se kelljen nézni. Érthető ez a „nemszeretem” magatartás, hiszen Zákeus volt az, aki Rómát támogatta munkájával, a vámszedéssel. Ráadásul jóval több pénzt kért mindenkitől, hogy saját zsebét gyarapítsa.

El tudom képzelni tehát, hogy Zákeus nem egyszer élte át azt a fogadtatást, amit nem tett zsebre, a pénzzel ellentétben… Érezte az arckifejezéseken, a bánásmódon, vagy esetleg a könnyekből, hogy őt bizony nem látják szívesen, és nem hiányozna, ha legközelebb nem jönne.

Nos, ez az ember, akit sohasem vártak, most nagyon várja ezt a Jézust, akiről már oly sok jót hallott. Kissé nevetséges lehetett a látvány, amikor ez a gazdag és befolyásos férfi megelőzve a sokaságot, előre fut, és alacsonysága miatt felmászik egy vadfügefára! Ez az ember TÉNYLEG KÍVÁNCSI Isten Fiára! Látni akarja Őt, onnan a magasból, és még az sem érdekli, hogy ezután a mutatványa után még nevetségessé is válik az emberek szemében…

Jézust várják tehát, és Ő meg is érkezik. Nem olvasunk arról, hogy a többiek hogy és milyen érzésekkel várják, csak egyetlen dolgot emel ki Lukács: „Amikor Jézus odaért, felnézett, és megszólította Zákeust.” (Lk 19, 5a). Két tekintet találkozik most össze. Minden szempár őket nézi. Az igaz találkozik a bűnössel. A tiszta a tisztátalannal. Isten Fia a porszemnyi emberrel.

Mintha rólunk lenne szó, drága Testvérek! Amikor megérkezik Jézus az életünkbe újra, meg újra. Amikor érzem a közelségét, és vágyom arra, hogy megtisztítson, mert piszkos az a szív, amely az életre dobban. Amikor szégyelljük magunkat Előtte, mégis erősebb bennünk a vágy, hogy ’csak bocsáss meg Uram; tisztíts meg teljesen’! Az érzés, amikor már olyan nagyon le akarjuk tenni azokat a bűnterheket, problémákat, fájdalmakat a golgotai kereszt alá, és amikor szinte rohannánk a szent jegyekhez, a kegyelem trónusához, mert már olyan nagyon nyom és mélybe húz… Ilyenkor VÁRJUK, hogy átélhessük már sokadjára Isten kegyelmét!

Jézus konkrétan Zákeust szólítja, és a legtermészetesebb módon jelzi, hogy ma az ő házában, együtt fognak vacsorázni. A mondat első fele ez: „Zákeus, szállj le hamar…” (Lk 19, 5). Így tudnám ezt megfogalmazni: ’Ne bujkálj, mert úgyis látlak, tudom, hogy hol vagy. Előlem nem kell rejtőzködnöd, mert én rád vagyok kíváncsi. Rád, aki vagy… és nem arra, amit az emberek gondolnak vagy mondanak!’

Ahogyan az evangélista lejegyzi a történteket, nekem úgy tűnik, hogy a fővámszedő nagyon nem lepődik meg: „Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.” (Lk 19, 6). Persze felmerült bennem a kérdés: ebben a történetben ki várt kit jobban? A bűnös az Igazat, vagy az Igaz a bűnöst…?

Emlékszünk-e a tékozló fiú haza érkezésére? Ez a fiú tiszteletlen is volt, mert még apja életében kikérte a vagyon ráeső részét; türelmetlen is volt az imént említett ok folytán; el is herdálta azt az összeget, melyet szülei talán egész életen át gyűjtögettek; és ráadásul a fiú nem szegény, hanem koldus lett. Semmije nem maradt…

Mi is tudunk ilyen mélyre süllyedni, és úgy vétkezni, és engedetlenné válni, hogy megszomorítjuk vele Atyánkat! Mi is éreztük már azt az égető lelkiismeret-furdalást, ami nem hagyott nyugodni, és egyre azt kiáltotta belül egy hang: „Le kell tenned! Meg kell tisztulnod! El kell hagynod!”

Ez az az érzés, amit el akarunk hagyni, megszabadulni tőle, különben felemészt belülről. Akárcsak a fiú lelkiismerete, ami kezdte felemészteni őt, és épp egy bűnvallással akart apja elé állni, amikor…: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lk 15, 20).

Ezt a tékozló fiút VÁRTÁK MÁR! KÉSZÜLTEK A FOGADÁSÁRA! Nem azt kérdezte tőle az apja, hogy ’mit keresel itt?’, hanem egyértelműen kifejezte reakciójával: ’JÓ, HOGY ITT VAGY!’

Amikor Jézus Zákeust szólítja meg, abban a szeretetteljes mondatból is azt érzem: ’ZÁKEUS, JÓ, HOGY ITT VAGY, MERT SZERETNÉK HOZZÁD BETÉRNI!’ S amikor Zákeus meghallja Jézus szavait, és sietve leszállt, és örömmel befogadta, azt fejezte ki Jézus felé: ’URAM, JÓ NEKEM, HOGY VELEM VAGY!’

Szeretett Testvéreim! Mérhetetlenül fontosak életünkben a találkozások! Első vagy sokadik alkalommal, ismerőssel vagy ismeretlennel, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tanuljuk meg fogadni ezeket az embereket, és segíteni őket a megérkezésben! És itt most nem a ’terülj-terülj asztalkámra’ gondolok, hanem a gesztusokra, szavakra, melyek kifejezik a másik részére: ’Jó, hogy itt vagy!’

Ez azért is nagyon fontos, mert Isten is találkozásokra hív minket, minden egyes nap. Meghív minket, hogy Vele legyünk, beszélgessünk Vele, tegyük le Nála bűneinket újra és újra, mert Ő szeretne minket megtisztítani, és feloldozni minket a bűn terhe alól.

Most is vár minket. A megterített asztal arról beszél most is, hogy Isten meghív minket erre a vacsorára. S tudjuk, aki hív, az vár is minket! Vár, mert emlékeztetni akar arra, hogy Jézus Krisztus értünk megtöretett teste és értünk kiontott vére megtisztít minket mindentől. Arról beszél ez a szeretetközösség, hogy ’JÓ, HOGY ITT VAGY!’

Zákeust hívták, és megérkezett. Megérkezett abba az otthonba, amely Jézus által megszentelt volt. Várták őt, és mint megtudhattuk Jézus szavaiból: „Ma lett üdvössége ennek a háznak…” (Lk 19, 9a). A tékozló fiút is hívták, még pedig a lelkiismerete. S az ő szerető és megbocsátó édesapja várta tárt karokkal, mely ölelés kifejezte: ’JÓ, HOGY ITT VAGY!’

A Szentlélek Isten pecsételje szívünkbe ezt a meghívást, és indítson minket arra, hogy ELFOGADJUK ISTEN MEGHÍVÁSÁT! Ma, és életünk minden napján! Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn