2022.

Május 22-én ünnepeljük a Református Egység napját, amikor azért adunk hálát, hogy a Trianon által szétszakított magyar reformátusság lelkiekben, és részben szervezetileg is egyesült. 2009-ben ezen a napon Debrecenben mondta ki a Generális Konvent egyházunk újbóli egységét, a minket elválasztó határokon mintegy túllépve.

A református egység gyógyítólag hatott a 2004. december 5-én tartott népszavazásra, amelyben aljas politikai indokoktól vezérelve nemet mondott népünk, határon túli magyar véreinkre. Ezt a gyalázatot is igyekezett rendbetenni a református egység létrejötte, 2009. május 22-én. 

Talán emlékszünk még e nagyszerű napra, amin gyülekezetünkből is több mint 50-en vettünk részt. Az igehirdetésre, a Nagytemplom előtt, a zsoltár és dicséreténekléssel kísért felvonulásra Debrecen utcáin, vagy éppen a közös úrvacsora alkalmára.

Azóta sok idő eltelt, és a lelki egységesülésnek számtalan szervezeti és gyakorlati hozadéka van. Minden évben egy kicsit léptünk előre, és bővült a szórványmagyarság képviselőivel az összetartozók köre.

Idén, Gyulafehérváron találkozunk, amely település mellett 10 Dél-Erdélyi felújított református templomot szentelünk majd fel, hálaadással megtartó Istenünk felé.

De mire is épül az egység? A jelmondat, amely már az első találkozáson megfogalmazásra került, így hangzik: Krisztus a jövőnk, együtt követjük Őt! Már akkor tehát egyértelművé tették az egységtörekvés emberi megálmodói, hogy a mi egységünk nem épülhet más alapra, mint Jézus Krisztusra, az Ő közös követésére!

Az egyház elnevezésére használt összes újszövetségi fogalom e tényt járja körül. Az egyház, mint Isten nyája, Jézusban látja jó pásztorát.

Az egyház, mint Isten épülete, Jézusra, mint szegeletkőre tekint.

Ha pedig az egyházról, mint szőlőről beszélünk, akkor abban Jézus a szőlőtő, mi pedig akkor maradunk meg, ha mint szőlővesszők kapcsolatban vagyunk Jézussal.

Mégis, az egyház elnevezésére használatos újszövetségi fogalmak közül a Krisztus teste kifejezés az, amely legjobban kifejezi az összetartozást, az egymásra utaltságot, ezért éreztem úgy, hogy mintegy hangolódva ünnepünkre az egyházról, mint Krisztus testéről szeretnék szólni ebben az Istennek szentelt órában.

A Krisztus test kifejezés az első Korinthusi levélben kerül elénk, amely levelet a kutatók az Egyházról szóló levélnek is nevezik. A Krisztus test fogalom az Úrvacsoráról szóló tanítás után, valamint a kegyelmi ajándékokról szóló tanítás, és a Szeretet Himnusza között található. Mivel a Szeretet Himnusza tartalmi folytatása a Kegyelmi ajándékokról szóló tanításnak, ezt az egységet Pál, mintegy magyarázó kitekintéssel látja el, amikor az egyházról, mint Krisztus testéről tesz tanúbizonyságot.

Az elhelyezkedése is üzenetértékű.

Az Úrvacsoráról szóló tanítás a keresztyén közösség hitbeli egységének egyik alapdokumentuma, míg a kegyelmi ajándékokról szóló tanítás, és a Szeretet Himnusza ugyanezt az egységet villantja fel, adja elénk, csak éppen más szemszögből, amikor a kegyelmi ajándékokról

Pál úgy beszél, mint a hívő keresztyén ember által Istentől megkapható ajándékokról, amelyek mindegyikét nem birtokolhatja egyetlen keresztyén sem, így egymásra utaltak vagyunk, hogy szolgálatunkat, küldetésünket betölthessük.

Amennyire egyszerű a hasonlata Pálnak, amikor az egyházat, mint egy emberi testet ábrázolja, amelynek feje Jézus, annyira zseniális!

Mennyire tökéletes ez a hasonlat, amelyben Pál a keresztyén gyülekezetet egy testhez hasonlítja, amelynek feje Jézus Krisztus! Pedig, még nem is voltak az ókori emberek olyan szintű anatómiai tudás birtokában, mint amiben mi vagyunk! Mégis, Pál azt mondja: minden testrész, minden szerv fontos. Minden testrésznek szerepe van a test egészséges működésében. Ami a modern biológiai ismereteknek köszönhetően be is igazolódott azóta!

Emlékszem, hogy gyermekként milyen nagy divat volt a sokat megfázó gyermekek mandulájának kivétele. És, milyen csodabogárként néztek az orvoskollégák a gyermekorvosunkra, aki azt hangoztatta, hogy egyetlen szerv sem szükségtelen, és a reá bízott gyermekek manduláját a végsőkig védte. Az idő őt igazolta, mert mint azóta kiderült, a mandula hihetetlenül fontos védőfunkciót lát el a felső légút, és így az egész légzőrendszer, végső soron az egész emberi test érdekében!

Pál, hasonlatában egyfelől erre mutat rá: mindenkinek szerepe van a gyülekezetben, mindenkinek helye van az egyházban, másrészt, amikor arról beszél, hogy egyetlen testrész sem becsülheti le a másikat, nem mondhatja a másikra, hogy nem fontos, hogy nem értékes, akkor azzal a Korinthusban sajnálatos módon jelenlévő pártoskodást akarja helyre tenni, gyógyítani. Ami a természetben lehetetlen ugyanis – hogy a kéz mondjuk, lenézze a lábat, vagy fordítva, az sajnos az egyházban, mint a Krisztus testében sajnos jelen volt és van.

A Korinthusi gyülekezeten belül ugyanis kialakultak kis csoportok, amelyek magukat a gyülekezetre hatást gyakorló igehirdetőkről nevezték el.

Létezett Apollós csoportja. Apollós egy lánglelkű, a retorikában jártas, csodálatos igehirdető volt, aki a Korinthusiak megtérésében Pál mellett hatalmas szerepet játszott.

Volt Pálnak is pártja, az általa megtérített emberek, felnézve rá, ragaszkodtak hozzá.

Péternek is voltak követői, mint az egyetemes keresztyénség nagy igehirdetőjének, hozzá elsősorban szidókból lett keresztyének tartoztak.

És, volt egy csoport, amely nemes egyszerűséggel csak Krisztus-pártként azonosította magát.

Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem baj az, ha ragaszkodunk tiszteletből, szeretetből azon emberekhez, akik hitre jutásunkban szerepet játszottak, akiktől sok és értékes tanítást kaptunk. Ma is csak hálatelt szívvel tudok emlékezni arra a lelkészre, aki Jézushoz, mint személyes megváltómhoz vezetett, sőt egy időben időt és fáradtságot nem kímélve vasárnaponként mintegy 100 kilómétert utaztam, hogy őt hallgathassam.

Korinthusban sem ez a ragaszkodás volt a baj. Hanem az, hogy a csoportok egymással rivalizáltak-vetélkedtek-versengtek, egymást lenézték. Ez pedig méltatlan Jézus Krisztus mindenkori követőihez! Méltatlan volt Korinthus keresztyéneihez, és méltatlan hozzánk is, ma élő Krisztus követőkhöz.

Ha őszintén a szívünkre tesszük kezünket, akkor meg kell, valljuk, hogy időről-időre bennünket kísértő gondolatként is felvetődik az, hogy azt a keresztyénséget, amit mi gyakorlunk, kicsit jobbnak tartsuk másokénál.

Mire is gondolok?

Szeretjük az ökumenét, a más keresztyén felekezeteket elfogadjuk, de azért bennünk van: jó, jó az az evangélikus felekezet, jó a római katolikus felekezet is, de azért a miénk az igazi!

Vagy menjünk tovább! Sokszor méregeti akár egyik református gyülekezet is magát a másikhoz, és amikor ezt tesszük, elismerjük ugyan a másik közösség értékeit, ajándékait, de azért egy picit a mi közösségünket jobbnak, értékesebbnek gondoljuk.

Egy református lelkésztestvérem egy egyházi gyűlésen azt mondta, hogy akkor lesz majd köztünk igazi egység, ha a másik gyülekezet sikeres pályázatának, épülésének ugyanúgy tudunk örülni, mint a sajátunknak!

Amikor Pál az egyházra, mint Krisztus testére mutat rá, akkor óv bennünket ettől a rivalizálástól is, mert egy test tagjaiként az együttműködés, a közös munkálkodás a fontos, egymásért!

De vajon hogyan lehetünk erre képesek?

Hiszen nagyranőtt énünk keresi az elismerést, oly nehezen tudjuk magunkat háttérbe szorítani, a másikat különbnek tartani magunknál! nagyítóval vizsgáljuk a másik embert, közösséget, hátha hibát találunk benne, míg a magunk hiányosságait nagyvonalúan átlépjük. Hiszem, hogy mégis lehetséges egy test tagjaiként munkálkodnunk! Mégpedig egy módon: ha Jézust ismerjük el az egyház fejének. A fej, pedig a gondolkodás, az irányítás központja a szervezetben. ha így tekintünk rá, akkor elfogadjuk jótékony vezetését, szeretetteljes irányítását! ha pedig elfogadjuk, hogy a fej, mi pedig tagjai rész szerint, akkor pontosan tudjuk, hogy sem mi, sem pedig az a közösség, amelynek tagjai vagyunk, nem rosszabb és nem jobb a Krisztus-test más részeinél!

A másik üzenete ezen igerésznek számomra az volt – amelyet szeretnék nektek át is adni – hogy, amint a testben minden szerv fontos, úgy az egyházban is minden tag fontos! Mindenki számít! Mindenkire szükség van!

Egy alkalommal beszélgettünk egy drága testvérrel, egy másik testvérről, aki évek óta hiányzik a gyülekezet közösségéből. Azt mondta róla akivel beszélgettem, hogy valószínűleg nem hiányzik neki a gyülekezet. Mire én csak ennyit mondtam: lehet, hogy ő úgy érzi, hogy nem hiányzik neki a közösség, de nekünk hiányzik ő. A szolgálata, a jelenléte. És, lehet, hogy valami szolgálatunkban éppen azért nem vagyunk eredményesek, mert az a valaki, aki a Krisztus testnek ugyanúgy részese, mint mi, nincs köztünk. Elmosolyodott a beszélgetőtársam, és azt mondta: én ezt eddig még így végig sem gondoltam, de megmondom neki.

Mert valóban mily sokszor van ez így! Valaki, aki az egyházból, a gyülekezetből bármilyen okból kimarad, lehet, hogy úgy érzi, hogy erre neki nincs szüksége. Ám, ha közösségben gondolkodunk, mint a Krisztus-test testrészére az egyháznak viszont szüksége van rá. Hiányzik. és, az a csoda is megtörténhet, hogy a visszatérés után a közösségben, visszakerülve a test vérkeringésébe, ő is gyógyul! Hiszen egy testrész kiszakítva a test rendszeréből, pusztulásra van ítélve! Sokat kesergünk, panaszkodunk arról, két év covid-járványhelyzet után, hogy sokan elmaradtak közösségeinkből. És, valóban egyen-egyenként most mi is magunk elé tudunk idézni hiányzó arcokat.

Legyen szolgálatunk, önként vállalt küldetésünk a hiányzók visszahívása, visszahozása, visszaszeretgetése a közösségbe, kifejezve azt feléjük, akár százszor is: összetartozunk, és együtt alkotjuk az egyházat! Hiszem, hogy ilyen szolgálatunkat megáldja a mi Élő Istenünk! Ámen

Juhász András