2022.

Anyák napját ünnepeljük ma. Isten bölcs rendeléséből mindannyian úgy születünk a világra, hogy egy édesanya ad nekünk életet. Szép ez az ünnep, amelyet azonban a világban és az egyházban másként élünk meg. A világban ilyenkor köszöntik az édesanyákat – már kicsi ovis korunktól tanítják ezt nekünk az óvónénik, és az édesapánk is. Az egyházban pedig azon túl, hogy köszöntjük őket, megköszönjük önfeláldozó, gondoskodó szeretetüket, hálát is adunk értük.

A készülés napjai alatt, amikor az igét forgattam szívemben, volt egy szép élményem. Vásárolni mentem, és a pénztáros hölgy az általam megvásárolt árut, megható gondossággal pakolta bele egy szatyorba. Nem tudtam megállni, megköszöntem neki, azt mondtam: „Köszönöm gondos szeretetét!” A hölgy ennyit mondott: „Ne köszönje, mert ez vagy van, vagy nincs valakiben” Miért is mondtam ezt el? Mert az édesanyákban megvan ez a gondoskodó szeretet. Mégis köszönjük meg nekik, amit értünk tettek, tesznek, és köszönjük meg őket Istennek, hogy éppen őket adta nekünk, nekik pedig minket. Legyen ma első gondolatunk a hálaadás az édesanyánkért!

A földi édesanyánkon kívül van azonban lelki édesanyánk is, akit úgy hívnak: anyaszentegyház. Lelki édesanyánkért ugyanolyan hálás szívvel kell legyünk Isten felé, mint a földiért, mert míg megtartatásunk egyik záloga földi édesanyánk – fizikai valónkra nézve, addig lelki megtartatásunk egyik, Isten által biztosított eszköze az anyaszentegyház.

De mi is az anyaszentegyház?

Az Apostoli Hitvallásban, a harmadik hitcikkelyben, amikor a Szentlélekkel kapcsolatos hitünket megvalljuk, ezt mondjuk: „Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes, keresztyén anyaszentegyházat!” Ahogy Lochmann írta, szinte egy lélegzetvételre mondjuk ki a hitvallásban a Szentlélekbe vetett hitünket, és az egyházzal kapcsolatos hitvallásunkat. Mindez azt jelenti, hogy az anyaszentegyház és Isten Szentlelke közt kapcsolódási pontok vannak. Ám, míg a Szentlékben hiszünk, mint a Szentháromság harmadik személyében, addig az egyházat hisszük! Az egyházat nem ugyanúgy valljuk, mint Istent valljuk! Különbség van abban a hitben, amely Istenben hisz, és abban, amelyik az egyházat hiszi! Isten és az egyház ugyanis nem egyenértékű, nem egy szinten álló valóság! Ezért van az, hogy nem az egyházban hiszünk, hanem az egyházat hisszük!

Azonban a Szentlélekről szóló keresztyén tanítás és az egyházról szóló tanítás nem választható el egymástól! Az egyháztörténet tanít erre! Voltak ugyanis korszakok, ahol az egyházról szóló tanításon belül, kizárólag azon belül képzelték el a Szentlélekről szóló tanítást, ám ezzel megkérdőjelezték a Szentlélek mindenhatóságát, mivel tulajdonképpen arra mutattak rá, hogy a Lélek csak az egyházban működik, de voltak olyan idők is, amelyekben az egyház határai annyira elmosódtak, hogy szinte mindegynek gondolták létezését, éppen arra téve a hangsúlyt, hogy a Szentlélek Isten mindenütt munkálkodik. Mindkettő hitbeli torzulásokhoz vezetett. Karl Barth nagyon tisztán fogalmazza meg: „Nem beszélhetünk a Szentlélekről anélkül, hogy ne folytatnánk: hiszem az egyház létét. És fordítva: Jaj nekünk, ha úgy gondoljuk, hogy beszélhetünk az egyházról, anélkül, hogy az egyházat a Szentlélek munkálkodásában látnánk megalapozva” Az egyház tehát, mindenek előtt a Szentlélek Isten műve. Nem emberek teremtménye, nem úgy jött létre, hogy néhány apostol összedugta a fejét, és elhatározta, hogy egy közösséget alapít, hanem úgy, hogy a Szentlélek az első Pünkösdön életre hívta.

De nézzük tovább, és próbáljuk megfogalmazni, hogy mi is az egyház!

Egy olyan, a Földön élő társas alakulat, amely Krisztusra épül. Ez a Krisztusra épülés szépen levezethető az egyházra használatos újszövetségi fogalmakból. Az egyik ilyen elnevezés szerint az egyház nem más, mint Isten épülete, amelynek sarokköve, amelyre épül, Jézus Krisztus.

Vagy gondoljunk arra a hasonlatra, amelyben Jézus magát a szőlőtőhöz hasonlítja, a hívekről pedig, mint benne megmaradó szőlővesszőkről beszél.

Vagy, amikor az egyházról tanít Pál, úgy mint a Krisztus testéről, ahol a fej Krisztus, a hívők pedig a testrészek. De nevezték az egyházat Isten nyájának is, amelynek Jézus a pásztora. A jó pásztora.

De, miért mondja akkor Jézus Péternek a felolvasott igében, hogy Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat? De valóban ezt mondja? Római katolikus testvéreink szerint igen, és ebből vezetik le az apostolok közti elsőbbségét, majd a pápa főségét.

Érdemes azonban segítségül hívnunk a görög szöveget, az ugyanis érdekes dologra mutat rá. Az eredeti görög szövegben ugyanis azt találjuk, hogy te Péter- Petrosz vagy, és én ezen a kősziklán – petra – építem fel egyházamat. A petra szó nőnemű, nem vonatkozhat a hímnemű petrosz szóra, de Simonra sem.

Valószínűbb, hogy a szövegben korábban szereplő nőnemű főnévre utal vissza, ami lehet a homológia (vallástétel, megvallás, hitvallás) szó. 

Azt sem tartom valószínűnek, hogy Jézus, ismerve Pétert, és hiúságát, azzal  erősítette volna, hogy őt, mint kősziklát, fundamentumot helyezi társai és a mindenkori hívők elé. Péter is tisztában volt ezzel, és több helyen úgy ír leveleiben, mint aki a többi apostollal egyenrangú szolgatárs, nem pedig nagyobb hatalommal bíró.

Az is Péter fősége ellen mutat, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezet vezetője nem Péter, hanem Jakab volt.

Sokat mondó az a tény is, hogy a kőszikla szót az Ószövetségben nem emberekre használják, hanem Istenre. A Zsoltárok könyve szinte kimeríthetetlen forrása az erre utaló igéknek. A zsoltárosok úgy beszélnek istenről, mint Izrael kősziklájáról, mint szívük kősziklájáról, mint az oltalom, a szabadítás, vagy éppen az üdvösség kősziklájáról. 

 De kire építi akkor Isten az Ő anyaszentegyházát? Nem Péter személyére, nem is hitvallására, hanem arra a kijelentésre, amit Istentől kapott, és amelynek nyomán megvallotta hitét Jézusról. Az egyház alapja tehát, a JÉZUS KRISZTUSRÓL ADOTT ISTENI KIJELENTÉS, ami lényegében AZONOS AZ Ő SZEMÉLYÉVEL. „Rajta kívül senki nem vethet más alapot, mert nincs is hozzá fogható.”

A Péterekből, a lelki kövekből, belőlünk, Jézus Krisztus a Lélek által épít lelki épületet. Nem rajtunk, de belőlünk. És bár egyikünk sem erős, hitünk nem sziklaszilárd, hűségünk ingadozó, kitartásunk véges, de Isten kijelentése hatalmas, igaz, örökké megmarad és a miénk. Bennünk munkálkodik, életünkben akar változást, hogy szolgáló közösséget alkothassunk.

Olyan közösséget, amelyet bátorít a jézusi kijelentés: A pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta!

Drága Testvérek!

Legyünk hát hálásak Istennek, lelki anyácskánkért, az anyaszentegyházért!

De még inkább azért, hogy minden bűnünk, vétkünk, fogyatkozásunk ellenére is tagjai lehetünk! Tagjai lehetünk egy olyan közösségnek, amelyet nem emberek alkottak, amely nem emberekre épül, és amely örökre, a világ végezetéig fennáll.

Bátorítson ez a tudat lelki harcainkban, amikor úgy érezzük, hogy egyedül maradtunk, erősítsen csüggedéseinkben, amikor nem látjuk az egyház jövőjét a „keresztyén Európában”.

Az anyaszentegyházat azért hívta életre a mi Urunk, hogy mi benne együtt épüljünk, erősödjünk lelkiekben és megmaradjunk hitünkben. Ámen

Juhász András