2022.

A tegnapi napra kijelölt Újszövetségi igeszakasz alapján szeretném Istenünk üzenetét hirdetni e neki szentelt órában, egy nagyon különleges újszövetségi könyv, a Jelenések könyve alapján. Ez a könyv, az apokaliptika műfajában íródott, és mintegy lerántja a leplet a végidőkről. Isten megmutat valamit abból, apostolán, Jánoson keresztül, hogy az Ő királyi uralma miként érkezik el visszavonhatatlanul és véglegesen közénk.

A könyv, a benne található képek miatt nagyon nehezen értelmezhető, magyarázható. Ám, vannak benne olyan szimbólumok, amelyek ma is tökéletesen érthetők.

A könyv elején hét rövid levelet találunk, amelyek a hét leginkább üldözött Kisázsiai gyülekezetnek íródtak. Minden levélben Isten a gyülekezet angyalát – azaz vezetőjét szólítja meg, és a levelekben vissza-visszatérő motívum, a gyertyatartó, amely a világosságot adja tovább, az adott keresztyén gyülekezet.

A leveleket nem külön-külön küldte el János apostol, a könyv írója, hanem együtt ebben, a mi általunk is ismert formában adta közre. Minden levél az egyetemes keresztyénség minden gyülekezetéhez szólt és szól, térben és időben egyaránt. Ez azonban nem zárta ki a levelek egyéni színezetét sem.

Ahogy Ravasz László írja: „igazi pásztor írja, aki nagyon jól ismeri minden gyülekezetét, nagyon jól ismeri a kort és helyzetet, az emberi szívet, és az Urat, akinek nevében szól.”

A levelek felépítése hasonló: a szerző megszólítja a gyülekezetet, majd ünnepélyesen megnevezi az üzenetet küldő Urat, dicséret a gyülekezetnek, majd elmarasztalás, végül bátorítás vagy vigasztalás.

Efézus város keresztyéneihez szólt az első levél.

Efézus, egy igazi pezsgő nagyváros volt a korszakban, mintegy 200 000 lakóval, Kisázsia fővárosa volt Itt volt található a Diana-Artemisz templom. Hatalmas volt ez a templom, és rendkívüli szépségű, nagyobb, mint a kölni dóm, 157 darab 20 méter magas oszlopon nyugodott a korabeli leírások szerint.

Pál, II. térítői útján eljutott Efézusba, ahol keze által az Úr hatalmas jeleket és csodákat tett, amelynek oka az volt, hogy ahol nagyobb a sötétség, ott az isteni világosságnak is nagyobbnak kell lennie. A gyógyítások, ördögűzések, prédikációk hatására sokan felhagytak eddig foglalkozásukkal, a varázslással, és elégették könyveiket, nyilvánosan megvallva ezzel azt, hogy eddigi életükkel szakítanak, és Krisztus útját választják ezután.

Pál itt élt három évig, majd halála után a jelentősége kicsit kisebb lett. Jeruzsálem Kru 71-es elpusztítása után azonban a gyülekezet másodvirágzását élte, ide költözött Apollós, János apostol, és itt szolgált Timótheus is. Antiokhia után a keresztyénség legnagyobb gyülekezete volt!

Mindegyik levél – így az Efézusiakhoz írott is – egy megállapítással kezdődik. Isten így szól a gyülekezethez: Tudom a te dolgaidat! Azaz, ismerlek, számon tartalak.  Eszembe jutott egy hűtőmágnes, amelyet egy barátomtól kaptam, már nagyon régen, ez van rajta: „Mindig a barátom leszel,  túl sokat tudok rólad!”

Igen, a viccet félretéve lehet így is érteni a kijelentést: mindent tudok rólad, a rosszat is.

De benne van az is, a hűtőmágnes üzenetében és bibliai mondatban is, hogy ismerem jó dolgaidat is! Tudok erényeidről. Ismerem értékeidet!

Efézusról több dolgot ír le a levélben Isten, mindenek előtt pozitív dolgokat: beszél az Úr jó cselekedetekről, fáradozásokról, állhatatosságról. Nagyszerű dolgok ezek, és milyen jó, ha annyira jelen vannak egy gyülekezetben, hogy azok láthatóak, bár Isten előtt nincs semmi, ami láthatatlan volna, amit el lehetne takarni.

Megvallom nektek, hogy tetszik, hogy Jézus megdícséri a gyülekezeteket, mert ez azt jelenti, hogy nincs ugyanis a világon olyan keresztyén ember és nincs a világon olyan keresztyén gyülekezet, amelyikről valami szépet és valami jót el ne lehetne mondani. Nos tehát, Ő is látja ezt.

 Azon gondolkodtam el, hogy vajon rólunk, Istennek Szeged-Kálvin téren lévő gyülekezetéről milyen jó dolgokat állapítana meg Isten, mert bizony testvérek, vannak jó dolgaink is, nem is kevés! Talán kiemelné kivételes, és folyamatosan megnyilvánuló szeretetünket az elesettek, a gyámoltalanok felé. Azt, hogy nem csak kampányszerűen szeretünk. Kiemelné, hogy szeretjük e neki szentelt templomot, ahol megcsendesült szívvel óhajtjuk az Ő üzenetét! Lehet, hogy kiemelné imaéletünk állhatatosságát. Vagy kiemelné azt, amit a néhány hete köztünk szolgáló lelkész megjegyzett: oly szépen, olyan lelkesen szól Istent dicsérő énekünk! Sok minden szép és jó van ebben a gyülekezetben, ahogy Efézusban is volt.

De! És van mégis egy nagy: de! És, Testvérek, most ez legyen a legfontosabb a mi számunkra, gyülekezetként és az egyéni élet szintjén is, mint egy tükörbe nézzük meg lelki arcunkat ezen ige fényében! Mert ami szép és jó, az külsőleg is látszik, és mindnyájan tudjuk. De van egy de, amit éppen a szép külső takar, egy olyan lappangó veszély, amit a külső tekintetek és sokszor még saját tekintetünk elől elrejt a többi szép és jó.

Mi ez a de?

Jézus ezt mondja: “az a panaszom ellened, hogy nincs már meg benned az első szeretet”.

De mi is ez az első szeretet, amelyet elhagyott, vagy ahogy más fordítások hozták, kiesett a gyülekezet?

Nem valami romantikus szólam ez, nem is költői kifejezés, hanem a Krisztushoz való kapcsolat komolysága, mélységé, hűsége és állandó melege!

Az az első szeretet, amely közvetlenül Jézus megismerése után megvolt bennünk.

Az a szeretet, amely először rácsodálkozott arra, hogy Isten mennyire szeret bennünket, hiszen egyszülött Fiát értünk áldozta, és az az áldozatkész szeretet, amely az erre a szeretetre adandó emberi válaszainkat jellemezte!

Az a lángolás, az a csodás jókedv, amely a megváltottságunk tudatából fakad.

Az a tűz, amely bennünk égett, lángolt, lobogott erősen és nagy lánggal, amikor csak azt kérdezgettük magunktól: mit tehetnék még Isten ügyéért, hogy képviselhetném Őt méltóbban ebben a világban, hogy tehetnék többet az embertársért?

Vajon megvannak még bennünk ezek a dolgok?

Megvan még első szeretetünk?

Vagy lanyhult a tűz, esetleg parázslik, vagy kialudt? És, bizony azon jócselekedetek, amelyek életünket és a közösség életét jellemzik, nem fokmérői ennek.

Mert lehet ezeknek oka az, hogy megvan még bennünk az első szeretet, és lehet az is, hogy csak a lendület visz bennünket már tovább.

Ahogy egy biciklit, amit jól meghajtunk, és bár már nem tekerjük, mégis gurul tovább. vagy, gyermekkorunk centrifugáját, amelyre tán minden velem egykorú vagy nálam idősebb emlékszik, hogy kinyitottuk a kis gép tetejét, nem kapott már áramot, de a gép még hosszú másodpercekig forgott, mert hajtotta, vitte előre a lendület. De már erő nem volt benne, folyton lassult, végül megállt.

Efézus nem vette komolyan az intést. Ma nincs is ott keresztyénség, sem élet. Az elhagyott romok közt kecskék legelésznek és a régészeti feltárások zaja veri fel az unalmas csendet. Isten – hogy a Jelenések könyvének képi világánál maradjunk, kimozdította a gyülekezetet, a gyertyatartót helyéről.

És az ige, azóta is tükröt állít minden gyülekezet lelki arca elé, és változtatásra buzdít minden keresztyén embert!

Az a csoda, hogy Isten utat is mutat ebből az állapotból. Három, egymásra épülő lépést vázol az ige elénk is. Mindenek előtt emlékezz, honnan estél ki, majd térj meg, ha az eredeti szöveget olvassuk, ott szó szerint lefordítva ezt találjuk: tarts bűnbánatot, majd tedd azokat a dolgokat, amelyek az igazi keresztyén léthez hozzátartoznak.

Van egy csodálatos példázat az Újszövetségben, amely végigvezet minket ez az úton, a tékozló fiú példázata, amelynek első felét felolvastam.

Hogy jelenik ez meg a példázatban?

Amikor a tékozló elhagyja az atyai házat, és sorsa rosszra fordul, akkor VISSZAEMLÉKSZIK arra, hogy az Atyai házban milyen jó dolga volt. Az első lépés tehát, hogy emlékezzünk elesett, gyarló, bűnös állapotunkban, hogy Isten mennyire szeret minket, és vágyakozzuk a vele való közösségre.

A fiú ezután MEGBÁNJA BŰNEIT, és megvallja azokat az Atyának. Nekünk sem lehet ezt a második lépést megspórolnunk! Olyan csodálatos, hogy a mai alkalmunkon az Úri Szent Vacsora sákramentumának kiszolgáltatására is sor kerül. Olyan jó, hogy őszinte bűnbánattal mehetünk a szent asztalhoz, letehetjük bűneinket, a minket nyomasztó súlyos terhet, és a szent jegyek vételében Isten bocsánatáról kézzelfogható, szemmel látható módon is bizonyságot szerzünk!

Harmadrészt a fiú – bár erről nem ír a példázat – de logikusan következik belőle, folytatja életét az Atyával közösségben. Élete a háládatosság jó gyümölcseit termi. Erre hív bennünket végezetül Urunk: CSELEKEDJÜNK, az Ő nagy nevének dicsőségére! Így legyen, Ámen

Juhász András