2022.

A minket körülvevő világ eseményeit figyelve, egyre többen teszik fel maguknak, és nekünk, lelkészeknek is a kérdést, hogy ezek már nem az utolsó napjai a világnak? Komoly indokokat is megfogalmaznak: a kubai rakétaválság óta nem volt ennyire közel az emberiség egy atomháborúhoz. Közben nép támad nép ellen, és a politikai vezetők fenyegetőzése szinte soha nem látott erősségű.

A környezetszennyezés olyan mértékű, hogy az ökoszisztémák hihetetlen mértékű pusztulásának vagyunk tanúi – néhány napos hír: az óceánok mikroműanyag szennyezettsége sokkal magasabb, mint gondolták, ezek beépülve előbb az állati majd emberi táplálékláncba, már kimutathatók az emberi szervekben és szervrendszerekben.

Az időjárásról pedig ne is beszéljünk! Amikor egy londoni repülőtér kifutópályája megolvad a melegben, amikor a Dél-Alföldön a kaktuszok a szabad földben szaporodnak, amikor a Pó folyóba 30 kilométer mélyen benyomult a tenger, mert annyira nincs benne víz, amikor lángol a vetés, a tarló, az erdő.

A végidőt firtató kérdésre pedig igen a válaszunk, csak éppen nem úgy, ahogy a legtöbb kérdező érti. Mert, valóban az utolsó világkorszakban élünk, amelynek első eseménye Jézus Krisztus mennybemenetel volt, és utolsó eseménye Jézus, dicsőséges, mindenki számára nyilvánvaló újbóli eljövetele lesz.

Ezen végidőkről szól a Jelenések könyve, ám nem úgy, mint oly sokan vélik, hogy egy forgatókönyvet kapunk kezünkbe, amelyet olvasva, és a világ eseményeit mellétéve ki tudjuk számolni, meg tudjuk határozni az emberiség utolsó napját. Mert, azt a napot senki anyaszülte nem tudja. Isten ezt saját titkaként tartja meg. Sőt, Jézus figyelmezteti övéit a mennybemenetel előtt, amikor így szól: „Nem a ti dolgotok hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Jézus ezzel párhuzamosan azonban meghatározza követői számára az utolsó napig való elfoglaltságot: Lesztek nékem tanúim! A feladat tehát adott minden Krisztus-követő számára: a bizonyságtétel, a tanúságtétel Jézusról!

A Jelenések könyve arra is tanít bennünket, hogy nem igaz az, amit oly sokan vallanak, és amit József Attila oly szépen fogalmaz meg egy versében, amikor az „üres űrben tántorgó világról” beszél. Nem igaz, hogy a dolgok véletlenszerűen történnek! Isten, mint nem csak Teremtőnk, de Gondviselőnk is, egy nagy cél felé vezeti ezt a világot, erről szól a gondviselést jellemző egyik dogmatikai kifejezés is, a gubernatio, azaz a kormányzás: az Ő királyi uralmának végső, visszavonhatatlan megjelenése felé. Ezt az utat, mi emberek tesszük élhetetlennmé, szenvedésekkel telivé a bűn által megrontott természetünk miatt. Ám, bár sok szenvedésen keresztül halad ez a világ, és benne az emberiség, mégis ott van a magasztos cél: Isten királyi uralmának eljövetele! A felolvasott igerészlet, amely az elmúlt napokban volt napi igénk, Isten uralmának néhány jellemzőjét adja elénk, amely azt gondolom, bátorít, vezet bennünket földi harcaink, szenvedéseink közepette is.

És fontos azt is megértenünk, hogy itt, e jelenvaló világban, az életünkben itt vannak az előképei a mennyek országának. Itt, ahol a bűn és minden következménye él közöttünk, Isten uralma már ragyog, hogy fényét ránk hintve már most Ő legyen életünk támasza, áldások adója, vigasztalás forrása, reménységünkkel már itt Belékapaszkodjunk.

Gyakran előfordul velem, hogy amikor az új fordítás szerinti igerészt olvasom, a gondolataimban megjelenik a gyermekségemtől fogva olvasott régi, szép, veretes magyar nyelven íródott Károly szerinti fordítás szövege. Amikor olvastam az igét, megdöbbentem rajta, hogy emlékeimben úgy él a felolvasott igerész, hogy abban a következő részlet szerepel: Isten kiterjeszti sátorát felettük. Az új fordításban pedig sehol nem található e kifejezés. Segítségül hívtam az eredeti görög szöveget, és egy meglepő dolgot találtam, amely igazolta számomra, hogy mindkét fordítás jó és hiteles. Az eredeti szövegben található görög ige ugyanis a sátor szóból keletkezett. Sátrat verni, azaz, a nomád ember életéhez alkalmazva mindezt, a görög szó a lakozni jelentéssel bír. Mert aki akkor sátrat vert, az ott lakozott valameddig azon a helyen. Ha szó szerint kellene visszaadni az itt található szövegrészletet, úgy kellene fordítanunk: Isten lakozik felettük. Így már érthető a kifejezés, és nagyon beszédes, amikor azt olvassuk, hogy Isten kiterjeszti sátorát azok felett, akik mellette vannak.  Mikor leírták ezt az Igét, mintegy 2000 esztendővel ezlőtt, Izrael népének az életében még nagyon fontos volt a pásztorkodás. A nyájakat több hónapon át  hajtották legelőről legelőre, azon az éghajlaton, ahol sokszor volt szárazság, ahol a nap ereje olykor elviselhetetlen volt, ahol megbecsülték a füves legelőt, mivel sok sivatagos, kősivatagos része volt az országnak.

Az egyetlen menedék a sátor volt. Amely árnyat adott, ahol pihenni lehetett, amely otthont adott a vándorlásban, amely megvédett a vihartól.

Azt mondja János, hogy Isten az ő országában sátrat ad az övéinek. Hajlékot, ahol nem tűz reájuk a nap, sem semmi hőség.

A palesztínaiak jól értették ezt a képet, és értjük mi is: a sátor a menedék, az otthon, az életmentő, életet adó hajlék volt a pusztában. Árnyékába lehetett húzódni, ez védett a nap perzselő tüzétől. Pont olyan szerepe volt, mint ma egy napvitorlának, egy pergolának, egy napvédőnek. Mindez azt jelenti, hogy Isten országában ilyen örök, ilyen védelmező szeretet várja majd gyermekeit.

De ahogyan mondtam, ebben a földi életben is itt van az előképe ennek az örök sátornak Hiszen mennyi minden perzseli életünket, mennyi minden égeti meg lelkünket fájdalommal.

Ha egy pillanatra magunkba tekintünk, már tudjuk is sorolni, hogy mi égeti a mi lelkünket.

Van akit a magány perzsel, van aki a környezetében élő ember vagy emberek miatt szenved, van akit a gyász súlya alatt roskad össze, mást betegség éget.

Isten oltalma nélkül, hogyan lehetne elhordozni mindezt? A Hozzá szálló, reményt, vigaszt kérő imádságok nélkül, hogyan tudnánk cipelni a terhet? Bizony csak összetörik nélküle az ember.

   De az Úr ilyenkor is fölénk vonja szeretetének sátorát, magához hív, magához ölel, és hűs árnyat ad életünk perzselő fájdalmai között. Meghallgat, elcsendesít, lassan lassan erőt ad, és elindít újra. Fogja a kezünket, hogy támaszunk legyen. Micsoda ajándéka ez életünknek, amikor megérezzük! Micsoda ajándék, ha megperzselt sebünkre Ő adja a gyógyírt, ha hűs sátorában lehetünk az élet pusztájában.

Ha érezzük e csodás védelmét életünknek, akkor konkrétan is bepillantást nyerhetünk Isten csodálatos országába. Így pillanthat be a fátyol mögé, hogy milyen lesz az ő kegyelmében, ahol nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség.

 2. Így folytatódik az Ige: „nem éheznek többé… mert a Bárány… legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket.” Az Izraeli pusztában, nagy kincs volt a forrás, és a zöld mező. Ismert  mindannyiunknak a 23. zsoltár, amelyben így imádkozik a zsoltáros: „az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.”

Dávid, a zsoltáros vallja meg ezekkel a sorokkal, hogy miként tapasztalja meg Isten szeretetét. Ő volt az, aki élete pusztaságai, szenvedései után füves legelőre és forrásvíz mellé vezette.

Földi vándorlásunk során mi is így megyünk, pusztaságok és zöld mezők, forrásvizek és keserű vizek mellett halad életünk. Van, hogy könnyebb, van, hogy nehezebb az, amiben éppen benne van életünk.

Itt is csak Krisztus szava lehet a reményünk, aki azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor” Aki megkeresi az elveszettet, aki minket füves legelőkre vezet életünk pusztái után.

 Követnünk lehet azt a pásztort, aki életét adta juhokért. Csak általa találhatjuk meg a kies mezőt a kietlen pusztaság után. Már itt ez életben megízlelhetjük áldott kezének ajándékait, már itt fellebbenti a fátylat, hogy érezzük örök jóságát, hogy hittel hozzá kapcsoljuk életünket, akinek szeretetétől sem halál sem élet, sem magasság sem mélység el nem szakíthat – ahogyan Pál apostol vall erről a Római levélben.

Szeretett testvérek! 

Nyomorúság idején, bizonytalanságban, gyász, betegség idején, elesettségben, munkahelyi konfliktusok idején, életünk pusztájában, életünk perzselő fájdalmai között ezekkel az Igékkel áll mellettünk Istenünk.

Erősít, hogy a bűnnel és nyomorúsággal megterhelt életben is, meglássuk azt a szeretetet, amely örökké velünk lesz majd.

Lássuk meg, hogy azért, hogy már itt, ebben az árnyékvilágban erős hittel, vigasztalással és reménységgel tudjuk élni napjainkat, kérve, hogy áldását is meglássuk.

Amikor könnyek homályosítják szemünket, legyen szívünkben az Ige, amelyet hallottunk, amely által bepillanthattunk Isten országába: „Mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és letöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.”

Hittel kapaszkodva Istenünk szeretetébe, ez legyen szívünk vigasztalása! Ámen

Juhász András