2022.

Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve e napokban a korai királyság idejébe, annak eseményeibe nyerhetünk bepillantást.  Sámuel első könyve a királyság kialakulásával, a bírák kora végének átmeneti idejével foglalkozik. Izrael két első királyát ismerhetjük meg e lapokon: Sault és Dávidot. A történet Saul uralkodásának egy részletét adja elénk, azt a történetet, ahol az uralkodó tulajdonképpen megismerkedik a következő királlyal. De ki is volt Dávid?

Dávid, Izráel legnagyobb királya volt, személye már-már misztikus-legendás ködbe vész. Jelentőségét oly nagyra értékelik, mint Magyarországon Mátyás királyét. Hogy miért? Izrael második királyaként, Saul elvettetése után Sámuel keni királlyá e fiatalembert.   Harminc esztendős, amikor hatalomra jut, Kre. 1010 körül, és negyven éven keresztül ül Izrael trónján: Kre. 970-ig.

Ő volt az, aki véres harcok árán megtisztította az országot, aki a honfoglalást befejezte, aki fővárost alapított, vallási és politikai központtá téve Jeruzsálemet, amelyet előzőleg saját katonáival foglalt el. Taktikai szempontból – hogy a zsidó törzsek közti rivalizálást csökkentse, a harcok által saját tulajdonává vált város lett a főváros, amely így egyik törzs területét sem érintette, ám mégis mindenki elfogadta azt.  Ezért is nevezték még évszázadokkal később is a fővárost Dávid városának.

Ő adott királyi dinasztiát Izráelnek, amely évszázadokon át ült Júda trónján, ő volt az, aki helyreállította a nép és Isten kapcsolatát, és utoljára, de nem utolsósorban Ő volt az, akinek családjából, leszármazottjaként született a mi Urunk, az Úr Jézus Krisztus.

Egyben megindítóan ember volt, és a Biblia tárgyilagos emberszemlélete miatt tudunk bukásairól, kicsinyes és méltatlan dolgairól, gyengeségeiről, bűneiről, de bűnvallásairól is. Ezért más, és több az izraeli királyok történetének leírása más népek krónikás könyveinél, hiszen azokban az uralkodót mindig szentnek, sérthetetlennek, hibátlannak láttatják. Ezért is tanulhatunk e királyok életéből. 

De, ismerjük Zsoltárait is, amelyekből lelkiségére következtethetünk, amelyekben kegyelmet nyert bűnös emberként áll előttünk. Talán, a Szentírás jóvoltából az izraeli uralkodók közül Dávidot "ismerjük" a legjobban.

Ma, a vele kapcsolatos legismertebb történet egy részlete alapján szeretnék bizonyságot tenni köztetek, a Góliáttal való összecsapás alapján.

Olyan történet ez, amely szinte gyermekkortól rabul ejti az embert, amely lenyűgöz, amely szinte meseszerű. Biztos emlékeztek olyan mesékre, amelyekben a nagyoknak, az erőseknek semmi nem sikerül, ám a kicsi, a legkisebb fiú győzelmet arat, megnyeri a párviadalt, kiállja a próbát, elnyeri a királylány kezét. Gyermekkorban talán ezért kötött le bennünket ez a történet, hisz a jó győzelméről szól, a kicsi, a védtelen-fegyvertelen Dávid legyőzi a nagy gonosz Góliátot.

És valóban erről van szó, ám nem szabad megfeledkeznünk valamiről: a mesékben a szegénylegény, a legkisebb fiú azért győz, mert Ő a rátermett, az alkalmas, akinek eddig a pontig tehetsége, ereje, rátermettsége rejtve maradt, e történetben azonban Dávid azért győz, mert az Úr vele van. Mert lehet valaki fényesen tehetséges, okos, szép, erős, ha az Úr nincs vele semmit nem ér azzal. Gondoljunk Saul példájára, aki az Úrtól kapott tehetségét elpocsékolta, és az egykor erős vitézből, akinek nevét ellenségei rettegték, egy olyan uralkodó lett, aki ahelyett, hogy feladatát végezve az ország védelmére koncentrált volna, riválisát üldözte, és apró látszatfeladatok végzésében pocsékolta el idejét, erejét, tehetségét.

1. A döntő mondatata a történetnek Dávid szájából hangzik el:" Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is." Ez a mondat egy hitvallás. Dávid, az életében megélt szabadulásokat nem a saját tehetségének, erejének tulajdonítja, hanem az Úr csodájaként magyarázza. Szavaival bizonyságot tesz arról, hogy az Úr a szabadító. És, egyben sziklaszilárd hittel és bizalommal mondja ki: az az Isten, aki a múltban cselekedett az ő életében, olyan Isten aki a jelenben és a jövőben is kiáll mellette, akinek Atyai kezébe bátran belesimulhat.

Csodálatos az ilyen hit, és ilyen bizalom Isten felé! Példát is ad elénk.

Mindenek előtt abban, hogy azokat az élethelyzeteket, legyenek azok kicsiny vagy fontos pillanatai életünknek, amelyek jól alakultak, azt ne a magunk érdemeként értékeljük.

Másrészt, e mondat rámutat arra is, hogy mindenfajta veszedelemtől megóv az Úr. Erejét, szabadítását nem korlátozhatjuk csak egy területre. Gondoljuk végig, Dávid kétségbe is eshetett volna! Mondhatta volna: „Legyőztem az oroszlánt, a medvét az Isten segedelmével, de a filiszteus az más. Kész óriás, fegyvere van, visszalő, kardja éles. Ésszel is harcol, nem csak ösztönből. én ehhez kicsi vagyok, és az Úr ebben már nem tud segíteni!” Ezzel szemben, azt mondja, hogy a filiszteus kezéből is meg fogja szabadítani őt az Isten.

Gondoljuk végig, hányszor csüggedünk el, egy- egy nehéz élethelyzetet látva, már előre!

Hányszor nem jutunk el, egy új kihívásban oda, hogy Isten ebben is meg tud segíteni.

Hányszor látjuk hitetlen lelki szemeinkkel Istent kisebbnek, mint amekkora valójában?

Hányszor éljük meg azt, hogy a tegnap életünkben cselekvő Urat, ma mégis hitetlenül nézve, nem gondoljuk képesnek arra, hogy a mai kihívásokban mellénk állva, győzelemhez segítsen?

Hányszor fogalmazódik meg egy-egy reménytelennek tűnő élethelyzetben bennünk, hogy „itt már Isten sem segíthet?” Kérjük Istent, hogy segítsen abban, hogy változzon vele kapcsolatos lelki látásunk!

Legyen mindennapi fohászunkká, hogy Istent hitünk szemei valóban Mindenhatónak érzékeljék, szavainkkal pedig valljuk meg ezt!

Mindezek után nézzük meg, hogy miért is győz Dávid? Azért, mert tisztában van vele, hogy a győzelem az Úr kezében van. Ő emel fel embereket, Ő ad erőt a megfáradtnak, Ő tesz alkalmatlan embereket alkalmas eszközökké, Ő ad lehetetlen helyzetekben is kiutat, Ő ad szabadulást. Csak Ő. Ismerünk ilyen embereket akár a Szentírásból, akár a Hit hősei közül.

Gondoljunk a keresztyénség legnagyobb hatású igehirdetőjére, Pál apostolra. Testileg, nyomorult beteg ember. Tövis adatott a testembe, a sátán angyala – mondja magáról, betegségére utalva. Ám, Isten erőt ad neki. (elég néked az én kegyelmem), és ezzel erőssé teszi őt.

Gondoljunk Spurgeonra, aki hajlamos volt a pesszimizmusra, magába fordulásra, sokszor a depresszióra. Ám, Isten által a XIX. Század legnagyobb igehirdetője volt. Előttünk lehet Kálvin példája: gyenge fizikummal milyen teljesítményekre volt képes Isten által ez az ember!

Vagy Méliusz Juhász Péter, aki emberileg nézve rengeteget szenvedett, mégis erőtlenségét az Úr erőssé tette, és 36 esztendősen, amikor befejezte földi pályáját, Debrecen püspökeként, bevégezte futását, nem csak abbahagyta.

Szenczi Molnár Albert, a zsoltárfordító mindent elvesztve, mindent újranyert Krisztus kegyelméből.

Miért? Mert tudták ezek az emberek, hogy a győzelmet egyedül Isten kezéből kaphatják meg, és így a győzelemhez szükséges erőt is. Így volt ezzel Dávid is, csak ő nem nyomorúságai, erőtlensége, hanem karizmái mellett tudta ezt:

Dávid minden erénye mellett, minden fizikai adottsága mellett is tisztában van azzal, hogy Isten kezében él. És, nemcsak tisztában van mindezzel, de meg is vallja ezt, Saul, és az egész nép előtt, valamint az összecsapásban Góliát előtt is. Megvallja szavaival, megvallja azzal, hogy nem vesz fel páncélt, és megvallja azzal, hogy nem fegyverrel, csak egy parittyával indul háborúba. Az Úr kezébe teszi életét, de talán nem is teszi, hanem ott tartja. Személye tehát ebben feltétlenül példát kell, hogy jelentsen számunkra.

És, ha lehet ilyet mondani, ez még nehezebb! Amikor erőnk csúcsán, tehetségesen, emberileg nézve mindenre késznek érezzük magunkat, vajon akkor is látjuk azt, hogy a győzelmet Isten adja? Nem a mi tehetségünk, jó meglátásaink, nem is erőnk, eszünk, kitartásunk következménye, hanem kizárólag Isten kegyelme?

2. A másik, amely ebben az összecsapásban naggyá teszi, sőt, legyőzhetetlenné teszi Dávidot, hogy nem a saját érdekében, nem a saját dicsőségére vállalja a harcot, hanem az Úr nevéért. Isten nevéért harcol, és nem önös érdekből. Ezen túlmenően pedig Isten népéért. Vajon jellemző ez a magatartás ránk?

Mi általában készek vagyunk azonnal a vitára, az érvelésre, a támadásra és védekezésre, ha valaki a mi kicsinyes érdekeinket sérti, ha szid, ha bánt, ha támad bennünket, ha úgy érezzük, hogy jogtalanul támad ránk. Ám, nem tudom, hogy vajon az Úr nevéért, annak védelméért felvesszük e ugyanilyen aktivitással a harcot.

Zavar-e, ha valaki bármilyen formában szidja az Ő nevét, bánt-e minket az, ha valaki Isten népe, az egyház ellen tör? Bánt-e bennünket az, amikor divatosan éppen szidják az egyházat, annak lelkészeit, papjait, szolgálattevőit, vagy csak tagjait?

Fontos-e nekünk Isten neve annyira, hogy egy ateista által uralt beszélgetésbe beleszólva vállaljuk a harcot Istenért és az ő népéért?

Meg merjük-e vallani hitünket, meggyőződésünket ellenséges, kirekesztő, idegen környezetben?

Fontos-e ennyire nekünk az Úr, és az ő népe? Vagy úgy viselkedünk, mint Izrael harcosai, akik bár piruló arccal, de végighallgatták a gyalázkodást.

Különösen is aktuális ez ma, itt is, Európa szívében! Gondoljunk most arra a hihetetlenül bátor finn volt miniszter asszonyra, akit perbe fogtak, mert internetes felületen Isten igéjét idézte, egy olyan élethelyzetben, amelyről Istennek más a véleménye, mint a mainstream európai gondolkodás. A börtönt kockáztatja ez az asszony, aki mellett éppen az elmúlt vasárnap a Finn Nagykövetség épülete mellett ezrek tüntettek. És, Ő nem fél a börtöntől, attól tart csak, hogy Isten igéjét el ne hallgattassák Európában! Olyan bátor az ő kiállása, mint egykor Dávidé volt Góliáttal szemben!

Jézus egykoron a következőt ígérte övéinek: aki megvall engem az emberek előtt, arról én is vallást teszek Mennyei Atyám előtt. Bátorítson ez az ígéret is minket, amikor olyan élethelyzetekbe kerülünk, melyekben nem hallgathatunk!

Dávid példája mutatja azt, hogy aki meri vállalni Istenért a harcot, azért Isten is harcol, és annak győzelmet ad. Merjünk mi is életünk minden napján vallást tenni Róla, életünkkel, cselekedeteinkkel, és harcoljunk érte.  Ámen

Juhász András