2022.

Kedves Testvéreim!

Az esztendő utolsó napja van. Nem meglepő ez a mondat senki számára. Pontosan tudjuk. Emlékeztetett minket a karácsony elmúlta, vagy az ilyenkor nagyon divatossá vált televíziós és rádiós műsorok, mikor egy-egy hónap eseményeit elevenítik fel. Talán a naptárunk utolsó kis kockája szólt: vége az évnek.

Általában ilyenkor pontosan azt tesszük mi magunk is, amit körülöttünk mindenki: visszatekintünk, mérlegelünk: milyen volt, hogyan telt, mit hozott magával a sok óra, nap és hónap, ami immár mögöttünk van.

Emlékezünk az örömteljes eseményeinkre: megszületett egy új élet a családban, házasságra lépett két ember, valamelyik családtagunknak sikerült egy szép új otthont vásárolnia, elérte valaki tanulmányai gyümölcsét, hiszen sikeresen elhelyezkedett abban a munkában, ami testhezálló.

Eszünkbe jutnak a nehéz pillanatok: valakinek a távozása, egy balesetben összetört autó, kedves szerettünk egészségének megromlás, hangos viták emberek között.

Az események kavalkádjában magunkra is tekintünk: mi hogyan éltünk, mi volt jó, mi volt nehéz, mikor örültünk, mikor sírtunk? Mikor aggódtunk, mikor imádkoztunk, mikor adtunk hálát?

Keresztyén testvéreim! Végig nézve itt az ünneplő gyülekezeten, az elmúlt esztendőben sokszor tudtunk egymásra mosolyogni, egymást köszönteni, mikor betértünk ide, Istenünk hajlékába. Talán jól megjegyeztük: igen, ő szokott előttem ülni a padban, vagy ő szokott ott állni az énekeskönyvek mellett, s mikor megérkezem, ő adja a kezembe azt. Vagy együtt jövünk a villamoson, s együtt sétálunk ide, az istentisztelet helyszínére.

Hát kedves testvéreim: így ebben a kicsit elmerengős, kicsit nosztalgiával telt hangulatban is, így együtt, a gyülekezet közösségéhez, és egyen-egyenként szól hozzánk ma is az Úr.

Ahogyan réges-régen, ott Filippiben is volt miért aggódjon a gyülekezet, úgy ez a gyülekezet is aggódott sokszor az elmúlt esztendőben.

Mára már nehéz felgöngyölíteni, ott, és akkor azok az emberek miért aggódtak, sok elképzelés van, teljesen hétköznapitól a szélsőségesig, de számunkra sokkal inkább az a lényeg, amelyet Pál apostolon keresztül a Gondviselő Isten mond: semmiért ne aggódjatok!

Hosszú perceket tudnánk eltölteni azzal, mi miért aggódtunk az elmúlt időben, és hogy ma is mi az, ami ott ül rajtunk teherként, s azzal is, hogy mind fizikailag, mint szellemileg ez mennyire megviseli a szervezetünket, de kedves testvéreim, engedjétek meg, hogy egyből a megoldással foglalkozzunk: hiszen a mondat így folytatódik: „hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt…”

Erről van szó: van Istenünk, van gondviselőnk, akihez oda lehet fordulni. Akihez lehet imádkozni, akihez lehet könyörögni. Hogyan? Hálaadással. Pál könnyen mondhatta volna azt is, hiszen a nyelv megengedte volna: „tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt hálaadással”, de nem, ő ezt mondta: hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt” Másképp hangzik, más is húzódik mögötte.

Imádságunkat, könyörgésünket, az életünk az Úr iránti hála motiválja. Hiszen a hála az, ami által eszünkbe jut Istennek mindeddig megtapasztalt bőkezűsége. Ha hiányzik is valamink, bizalommal tudjuk Isten elé tárni, mert nem egy félelmetes elnyomót látunk magunk előtt, hanem a mennyei Atyát, aki eddig is érdemeinken felül jó volt hozzánk.

Így, ünneplő testvéreim: ha már úgyis annyit elmélkedtünk, annyit méláztunk az elmúlt esztendő fölött: próbáljuk meg összegyűjteni mindazt, amiért hálásak vagyunk.

Kezdjük a januárral: volt még fertőző betegség, volt még távolságtartás. De tudunk hálásak lenni, mert volt segítő kéz, kedves beszélgetés, gyógyszert kiváltó társ?

Februárban? Leginkább az a szomorú nap jut eszünkbe, amikor a háború zaja riasztotta fel álmából nem csak az ott élőket, de talán egész Európát. Hálásak tudunk lenni azért, hogy a csatazaj miatt menekülőket fogadni tudtuk, ételt tudtunk küldeni az éhes szájaknak, ruhát és takarót a fázó embereknek?

Márciusban? Végre eljött a tavasz, magával hozta a reményt, de minden egyre borúsabb lett az emberek között. Hálát adtunk akkor hős elődjeinkért, sőt, akkor kezdődött a böjti időszak: emlékszünk még, hányszor adtunk hálát a böjti vasárnapokon.

Áprilisban végre a földet megművelhettünk és megültük legnagyobb ünnepünket, Krisztus Urunk feltámadásának ünnepét. Akkor a lehetőségért, a megnyílt útért lehettünk hálásak.

Jött a május, vele az egyre jobb idő, a kevesebb betegség. Hálát adtunk az édesanyákért, és megünnepeltük a magyar református egység napját is.

A nyár beköszöntével júniusban hányan voltak hálásak, hogy az érettségi vizsga nehézségeit maguk mögött hagyták. Megköszöntük az Úrnak, hogy Pártfogót küldött közénk, s Szentlelke velünk van.

Júliusban megkezdődött a pihenés, a szórakozás, aminek mindenki részese lehetett, hiszen a téren ott volt a kirakodóvásár, az emberek végre újra egymás mellett ültek, és jól érezték magukat.

Az augusztus hasonló gyorsasággal, és talán még nagyobb meleggel telt el. Abban a nyári forróságban miért voltunk hálásk? Egy hűvös szobáért, egy frissítő, hideg italért?

Szeptemberben, az iskola megkezdésével a szülők szájából hangoztak a köszönet szavai. A mezőkön a betakarítás nem sokat hozott, de amennyi volt, annyit is meg tudtunk köszönni.

Októberre újra visszaállt a megszokott élet, iskola és munkahely terén, talán a kellemes időt jól ki tudtuk használni, könnyebb volt a kapcsolattartás. Hálánk miből fakad?

November az adventi idő beköszöntésével kicsit elterelte figyelmünket arról, hogy hirtelen mennyire megdrágult minden. Novemberben hálát adtunk azért, amink van?

December pedig a karácsonyra való készüléssel, az ünnep várásával telt, itt a gyülekezetben is. Készítettünk magunkat, hogy a győztes Úr születésének ünnepét méltóképp ünnepeljük.

Amíg itt soroltam a hónapokat, valamennyiünknek jutottak eszébe dolgok. Az, hogy az adott időben mi történt vele, miért volt hálás. Olyan, amit lehet, hogy csak ő tud, vagy a szűk környezete. Olyan hála, amely talán könnyeket csalt a szemébe. Hála, amely valamilyen boldog óra eredménye, vagy egy nehéz időszakban megtapasztalt támasz.

A felsorolás nem teljes, sem egyházi, sem világi ünnepeinket és eseményeinket tekintve. De segítség abban, hogy eszünkbe jusson mindenható Istenünk megannyi jótéteménye. Az, hogy most is tudunk hozzá fordulni, ha épp valami hiányzik.

Hallottuk a felolvasott zsoltárból a bizonyságtételt: Isten bátorított, erőt öntött, nem hagyja magára kezének alkotásait.

Ez a remény, ez a megnyugvás és ez a bizonyosság jött közénk Krisztusban. Közénk, emberként, ide a földre, és most ezen az istentiszteleten, közénk, a Szentlélek által.

Mert szeretett gyülekezet, az ő békességében leszünk, sőt, már akár benne is vagyunk.  Isten békessége ugyanis meg tud őrizni attól, hogy gondolataink kétségek közé sodorjon, így aztán meginogjon a szívünk és elbizonytalanodjunk elhívásunkban.

Mert Ő nem gondolataink és mérlegelésünk végeredménye, hanem kiindulópontja. Ha Isten békességéből indulnak ki gondolataink, akkor a legkilátástalanabb helyzetben is meg tudunk bízni Isten bölcs vezetésében. Így őriz meg Isten békessége attól, hogy a gondok miatt feladjuk hitünket, lemondjunk a nehézzé vált szolgálatról, és elveszítsük reménységünket. Így vigyáz miránk ez a nagybetűs Békesség akkor is, ha az elmúlt év emlékei között többségben volt a nehéz, kétségbeejtő, kérdéseket hagyó események is.

Keresztyén testvérem, aki az elmúlt évben annyiszor jártál itt, vagy egy másik gyülekezetben, annyiszor kerested az Istent, annyiszor beszélgettél vele, aki Úrnak vallja Krisztust, élj hálaadó életet.

Miért? Hallgassunk meg egy verset, amely tanúbizonyságul szolgál, amely közel hozza az élet számtalan területét:

Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Krisztusban hívő testvérem, zárjuk hát hálaadással az esztendőt! Nem valamiféle erőltetett pozitivizmussal, csupán csak emlékezve Megváltó urunk gondviselésére, segítő erejére, támaszára, vígaszára, amellyel eltelt esztendőnkben is velünk volt.                                                                                               

Ámen

Moldován Krisztina Stefánia