2022.

Az elmúlt héten ugyanezen ige alapján szolgáltam köztetek, ma szeretném folytatni az elmúlt héten elmondottakat, az igének más részleteit megvilágítva.

A múlt héten szóltam arról, hogy a Jelenések könyve, amely az újszövetségi apokaliptika műfajában íródott, tartalmaz hét levelet, amelyet Jézus küldött apostolán, Jánoson keresztül a hét nehéz üldözéseket elszenvedő Kisázsiai keresztyén gyülekezeteknek. E levelek közül az egyik, a filadelfiai levél. Beszéltem arról is, hogy milyen nagy dolog az, hogy egy várost Filadelfiának, azaz testvéri, atyafiúi szeretetnek neveztek.

Csak érdekességként szeretném megjegyezni, hogy Amerikában ma is van egy ilyen nevű város, amely várost angolszász protestáns telepesek alapítottak, név szerint egy William Penn nevű ember. Penn remélte, hogy a város az új gyarmatnak, amit a szabadság és vallási tolerancia elvein alapítottak, ennek a filozófiának modellje lesz. A Kisázsiai Filadelfiában, a keresztyének közt duplán is megvalósult a város nevének jelentése, hiszen egy Atya, a mennyei Atya gyermekeként tartották magukat számon.

Az elmúlt vasárnap az igének tulajdonképpen egy mondatára fókuszáltunk, amiben azt olvastuk, hogy Isten nyitott ajtót adott a gyülekezet elé, amelyet senki nem zárhat be. A menny ajtaját Jézus nyitotta ki egyszeri és tökéletes áldozatával, mindazoknak, akik hisznek benne. És, már itt , a földi keretek közt el kell induljunk a menny felé vivő utunkon, amely út a megszentelődést jelenti. „Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok!”- szól a programként is felfogható ige, amely ugyancsak erre buzdít bennünket.

Ma, a Filadelfiai gyülekezet egyik újabb ismérve alapján kérjük el Istenünk üzenetét, amely ismérv így szól: „Mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet”. Látszólag az összetett mondat tagmondatai között ellentmondás van, amelyet János apostol, Jézus szavát közvetítve egy „bár” kezdőszóval vezet fel. Mert a logikus, az egyértelmű az lenne, hogy akinek kevés az ereje, az nem tud ellenállni a kísértések közt, annak elbukása törvényszerű, az az ember megtagadja Krisztus nevét. Aki ellenben erős, az képes az ellenállásra, képes megállni, megmaradni. Ám, Isten országában, mint oly sok másban, így ebben is más logika érvényesül. Erre utal a „bár” szóval kezdődő mondat.

Hogy lehet ezt a látszólagos ellentmondást feloldani, értelmezni? Hogy tud az megállni, akinek kevés az ereje? Próbáljunk a hétköznapi élet területéről vett képpel élve magyarázatot találni!

Képzeljünk magunk elé valakit, aki, magas, jó kiállású, erőtől duzzadó testtel, hatalmas izmos karokkal él a világban. Az ilyen testi adottságú embernek van önbizalma, a fellépése is ebből fakad.  Általában nem kér és nem vár mástól segítséget. Magában, a saját erejében bízik.

Ellenben képzeljünk magunk elé egy vézna, alacsony kisgyermeket, aki társainál kisebb, vékonyabb. Általában az ilyen kisgyermekek nem bíznak magukban, önértékelésüknek sokszor nullpontján vannak, és szüleiktől várnak segítséget. Visszacseng óvodás élményem, amely oly sokszor megismétlődött, amikor a homokozóban bántalmaztak a nagyobb, erősebb gyermekek egy kisebbet. Olyankor a kicsinek utolsó érve a következő mondat volt: „Megmondlak apukámnak, majd ő jól megver titeket” Mire mutat rá ez a mondat? Nem magában bízott ez a gyermek, hanem kívülről várt segítséget.

A példa világosan rámutat arra, hogy miből fakadt Filadelfia keresztyéneinek viselkedése: mivel kevesen voltak, erejük gyenge volt, nem magukban bíztak. Nem abban bíztak, hogy majd önerőből megállnak a kísértések idején, hogy ki tudnak tartani a rájuk nehezedő körülmények közt, hogy egyedül majd átvészelik az üldöztetést, és győzedelmeskednek, hanem csak és kizárólag Istenben bíztak. Erőtlenségük így vált erővé!

Sok ember, és sajnos sok keresztyén ember bűne is az, hogy a saját erejétől, tehetségétől, képességeitől, teherbírásától elájulva magát mintegy függetleníti Istentől, és nem kéri az Ő segítségét. Azt hiszi, hogy egyedül is képes mindenre, képes helytállni.

Emlékszem, hogy felnőve, katonakoromig annyira bíztam én is magamban, fizikai erőmben, hogy soha, senki emberfiától nem kértem segítséget. Aztán, amikor egy szörnyű balesetben olyan sérülést szenvedtem, amelyben lábamat teljesen lábtőtől bokáig hetekre begipszelték, még a mosdóba járáshoz is segítséget kellett kérnem. Emberekre tekintve, így tanított meg az Úr arra, hogy merjek segítséget kérni, hogy egyedül nem vagyok erős.

És, igaz a megélt példa fizikai dolgokról szólt, de ott van a kísértés az emberben, hogy lelki téren is erősnek, legyőzhetetlennek higgye magát.

A Korinthusi levél egyik verse ezért figyelmezteti azokat a keresztyéneket, akik magukat erőseknek gondolják, akik igyekeznek önerőből megmaradni: Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (I.Korintus 10,12) – tanította Pál a korinthusiaknak, ám ez az ige minden korok keresztyén emberére igaz. Önerőből nem állhatunk meg! Csak akkor vagyunk képesek a kísértések közt is megmaradni, ha állandó és élő kapcsolatunk van Istennel, és tőle kérjük, és várjuk a segítséget, tudva azt, amit így fogalmazott meg Luther Márton a reformáció himnuszában: „Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk. De küzd értünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, az ég és föld ura. Ő a mi diadalmunk!”

Ahogy készültem, eszembe jutott a Bibliából valaki, aki nagy hangon fogadkozott, hogy ha mindenki megtagadja is Jézus nevét, ő egyedüli emberként kiáll, kitart mellette. Magában bízott ez a férfiú, saját erejében, és „nagyarcú” fogadkozását erre tekintve tette meg. Jézus ellenben a fogadkozásra nem megdicsérte Pétert – mert róla van szó – hanem ennyit mondott: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem!” És, ismerjük a nagycsütörtöki történéseket, nem telt el csak pár óra, és Péter háromszori tagadását, gyökeres, teljes, durva tagadását – hiszen azt mondta Jézusról, hogy „nem ismerem ezt az embert!”  - azonnal követte a kakasszó.

Erre a tettre emlékeztet bennünket a református templomok egy részének tornyán található kakas, amely a közgondolkozással ellentétben nem egy szélkakas. Erre a tagadásra emlékeztet bennünket a mi templomunk tornyán lévő kakas is.

Erre a tettre emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy soha, semmilyen körülmények közt ne tagadjuk meg Jézus nevét. A Filadelfiai gyülekezet tagjairól azt olvassuk, hogy nem tagadták meg Jézus nevét. Kitartottak, sokan közülük életük árán is Jézus mellett. Nem voltak hajlandók a császárnak áldozatot bemutatni, és őt úrnak, kűriosznak vallani, mert egy urat, Jézust ismerték el csak uruknak.

De, vajon mit is jelent megtagadni az Ő szent nevét?

Van a tagadásnak olyan formája, amelyet mindenki ismer. Amit Péter is tesz, a félelem miatt megtagadja az ember Jézushoz fűződő kapcsolatát. A keresztyénség elmúlt két évezrede, különösen üldöztetések idején bővelkedett a hittagadásban. Halálfélelemből, a börtöntől való félelem miatt, a meghurcolás, a vélt vagy valós sérelmek miatt, sokszor pedig csak egyszerűen megélhetési okokból, a nagyobb szelet kenyérért árulták el emberek időről-időre Jézust, megtagadva nevét. Ez a tagadás azonban csak a jéghegy csúcsa!

Vannak naponkénti kis tagadásink is, amikor nem teszünk mást, csak hallgatunk, nem szólalunk meg akkor, amikor Jézusról bizonyságot tehetnénk. Miért? Fiatalokkal beszélgettünk erről, akik elmondták, hogy nehéz megszólalni hitetlenek közt, hitetlenek előtt. És, bár valószínűleg semmi negatív dolog nem érné őket, mégis inkább hallgatnak. De, hallgatunk sokszor felnőttként is, kényelemből, vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy így kifizetődőbb. Nem valljuk meg hovatartozásunkat, és bizony ez is tagadás. D. L. Moody evangelizátor eg alkalommal bérelt fogaton utazott, gondolataiba merülve, egy szót se szólva a kocsishoz. A kocsis az út végén megkérdezte tőle, hogy csak hasonlít-e a nagy igehirdetőre, vagy ő az. Az igenlő válasz után szomorú arccal a következőt mondta: „reméltem, hogy nem maga az, hiszen akkor mondott volna valami építőt lelkem számára.”.Moody megértette, elszégyellve magát, hogy soha nem hallgathat el a bizonyságtétel. Minden alkalommal szólni kellene a bizonyságtételnek, soha nem szabadna elhallgatnunk a hozzá való tartozásunkat!

És, van egy olyan tagadás is, amikor nem szavainkkal tagadjuk meg Jézust, nem is hallgatásunkkal, hanem tetteinkkel. Ez az a tagadás, amelyet leggyakrabban követ el az ember. Jézushoz tartozónak vallja, tartja magát, de a cselekedeteken ez időnként nem látszik. A szavak és a tettek közt nincs összhang. A szavak szintjén Jézus az Úr életünkben, a gyakorlatban azonban oly sokszor nagyranőtt énünk ül életünk trónján. Így természetes, hogy a szavak és tettek nem fedik egymást. Mire is gondolok?

Váltsuk egészen aprópénzre.

Amikor a templomból kijőve ugyanott folytatjuk életünket, ahol abbahagytuk, amikor a világ felé mutatjuk hitünket, de ha a házaink ajtaját becsukjuk, benn már a békétlenség az Úr!

Amikor Isten felé fordulunk, de az embertársat nem vesszük észre.

Amikor Isten bocsánatáért könyörgünk, de mi képtelenek vagyunk a bocsánatra.

Azt hiszem, hogy e felsorolást mindenki tudná folytatni! Mindannyian péterekként megtagadjuk a mi urunkat, vagy így vagy úgy. Mindannyian tagadó követői vagyunk, szavainkkal vagy életünkkel. Mindannyiunkat kell tehát, hogy érintsen ez az Ige, és kell, hogy figyelmeztessen!

Filadelfia keresztyénei megálltak hitükben, Isten igéje mellett, és Krisztus nevét sem tagadták meg. Isten igéretei szerint így elnyerték az örök, a hervadhatalan koszorút, az üdvösséget. Kitartásuk előttünk is példa! Éljünk így, és akkor Isten a mi életünkben is gyönyörködik! Ámen

Juhász András