2021.
Ezékiel próféta könyvét olvassuk néhány napja, és még fogjuk is olvasni néhány hétig, lévén Ezékiel a nagypróféták közé tartozik, mert könyve a négy leghosszabb prófétai mű egyike. Ahogy ezt szoktam, egy-egy kevésbé ismert bibliai könyv esetén, szeretném néhány gondolat erejéig bemutatni a könyv szerzőjét, és magát a bibliai könyvet. Ezékiel különösen érdekes szolgája volt az Úrnak! Azt mondhatjuk róla, hogy talán a legérzékenyebb lelkű próféta volt. Rengeteg látomása volt, rengeteg kijelentést kapott az Úrtól, és furcsa dolgokat vitt véghez. Már elhívási története sem mindennapi: az Úr egy tekercset etet vele, amelyet meg is eszik. De nagyon megdöbbentő az a történet is, amikor Jeruzsálem ostromának kiábrázolása kapcsán 390 napig fekszik oldalán, Izrael büntetésének szimbólumaként, majd 40 napig Júda bűnéért, és közben egy ostromlott város életének megfelelő mennyiségű és minőségű ételt és italt fogyaszthat. Szinte érthetetlen egy másik történet is, amikor halott feleségét nem gyászolhatja, mert ez az Úr parancsa. Furcsa tettek, furcsa látomások, furcsa tanítások… Életére nagyon igaz az, amit Martin Buber a Próféták hite című könyvében így fogalmaz meg: a prófétai lét nem sikerek története. Legalábbis nem emberileg nézve az!
Mit tudunk Ezékielről? A teljesség igénye nélkül néhány dolgot említenék: Pap volt Jeruzsálemben, személyében tehát Jeremiás prófétához hasonlóan a papi hivatal és a prófétai elhívás összekapcsolódik. Egy rendkívül nehéz időszakban végzi prófétai küldetését, akkor a mikor a pusztító babiloni seregek elfoglalják és lerombolják Jeruzsálemet, a nép vezetőrétegét pedig deportálják a Babiloni birodalomba. Több deportálásról tudunk, Kre. 598, Kre 593. és Kre 587. Ezékielt az első deportáltakkal viszik fogságba, Kre. 598-ban. Prófétai tisztét a fogság ötödik esztendejében nyerte.
Ettől kezdődően prófétai működését két részre lehet osztani:
593-587-ig, tehát a teljes fogságra vitelig, a zsidó államiság pusztulásáig tart első prófétai korszaka. Ebben a korszakában Ezékiel keményen ostorozta a népet bűneiért, és szembeszállt azzal a terjedő, divatos nézettel, hogy az emberek nyugodjanak meg, a fogság kevés ideig fog tartani.
Második prófétai korszaka a templom lerombolásától, 587-571-ig tartott. Ebben a szakaszban már a fogságra vitt nép prófétája, aki irgalmat és szabadulást hirdet népe számára. Logikus ez a kettősség, amely a két korszakot jellemzi! Az első korszakban még volt esély arra, hogy Isten ítéletes döntése a nép megtérésével megváltozzon, ezért ostorozza a népet a bűnökért és hív megtérésre. A második korszakban, amikor az ítélet már beteljesedett, a nép pedig lassan összetörik az ítélet súlya alatt, már a kegyelem felmutatása a fontos, amelyet vigasztaló szavaival meg is hirdet a próféta.
Hét nappal később, miután az Úr elhívja Ezékielt prófétának, újra szólította szolgáját. A felolvasott versek tehát közvetlenül a prófétai elhívást követő szavak, amelyben Isten tulajdonképpen kijelöli Ezékiel helyét és megmutatja prófétája feladatát.
„Őrállóvá tettelek téged Izrael házában!” – szól Isten szava. Minden korok prófétájának nagyon nehéz feladata az őrállói hívatás! Nem általános őri feladatokról beszélhetünk ugyanis a prófétákkal kapcsolatban. Mi az őrálló feladata ugyanis, ha általánosan próbáljuk megfogalmazni? Az, hogy figyeljen, figyelje, hogy az esetleges ellenség tervez-e valamit az általa őrzött emberek ellen, és a reá bízottakat figyelmeztesse a veszélyre.
A próféta is két irányba gyakorolja őrállói hívatását. Mindenek előtt, az Istenre figyel! Isten felé vannak nyitva lelki érzékszervei! És, akkor tud nyitva lenni a lelki szem, ha a mennyei látást nem homályosítják el a bűnök. Ez az előfeltétele annak, hogy a próféta - ahogy megfogalmazza Ezékiel könyvének felolvasott szakasza – igét halljon Istentől! „Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” A mondat második fele rámutat az őrállói tiszt másik oldalára: figyelmeztetni a népet.
Négy alapesetet helyez a próféta szívére Isten. Az első ezek közül az, ha a bűnös ember bűnt követ el, majd bűne következtében meghal, és a próféta nem figyelmezteti őt, akkor a vérét Isten a prófétán kéri számon. A második esetben, ha figyelmezteti a bűnöst, és az nem hagy fel a gonosz cselekvésével, és elpusztul, akkor azért nem a próféta felel. Majd ugyanezeket a lehetőségeket villantja fel az igaz útról letérő ember esetében is, ha nem figyelmezteti őt a próféta, akkor haláláért ő felel, ha figyelmezteti, akkor azonban a felelősség már az igaz útról letérő, megintett embert terheli. A négy eset közös nevezőjét, ha egy szóban kellene megfogalmaznunk, azt mondanánk: felelősség! Felelősség a másikért, és felelősség a prófétának magáért is, hogy feladatát, küldetését betölti-e.
Felelősség! De sokszor előkerül ez a szó világunkban! Ki a felelős, halljuk a kérdést az élet szinte minden területén! Már az első bűneset utáni első reakciója az embernek a felelősség hárítása, amikor Ádám Évára, Éva pedig a kígyóra mutogat! Már egy ovis csoportban is hárítja magától a felelősséget a gyermek, hát, még ha felnő! Ki a felelőse egy-egy elrontott beruházásnak, egy politikai botránynak, egy tönkrement kapcsolatnak, vagy éppen a Vuhanból elszabadult vírusnak. És, a sort lehet a végsőkig folytatni!
A Biblia, éppen Ezékiel prófétával kezdődően rámutat az egyén felelősségére! Azaz, minden ember felelős, a saját tetteiért, cselekedeteiért. A felolvasott ige is rámutat erre, akár a bűnös, akár az igaz útról letérő ember esetében. Azonban, az egyéni felelősségen túl van egy másik felelősségről is szó, az őrállói felelősségről. A másikért való felelősségről! Ezékielt Isten őrállóvá tette választott népe körében. Felelős volt a választott nép tagjaiért, ahogy egy lelkész, egy presbiter, egy gyülekezeti gondnok is felelős Isten reá bízott népéért. Nem véletlen mondta Pál az efézusi presbitereknek tőlük búcsúzva, a sokat idézett mondatot: “Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.”
Hallva e szavakat, az őrállói felelősségről, a vigyázók feladatáról minden lelkész és egyházi tisztségviselő kellemetlenül érezheti magát, a gyülekezetek tagjai pedig fellélegezhetnek, azt mondva: mások felelnek értünk.
De valóban fellélegezhet a gyülekezet?
Azt gondolom, hogy nem. Mert egyházunk hirdeti az egyetemes papság elvét, azaz mindenki pap, lelkész, bizonyságtévő ott, és azokban az élethelyzetekben, ahova őt éppen Isten rendelte, állította! Azaz, az őrállói feladat is mindannyiunké! Felelősek vagyunk egymásért!
Valljuk meg őszintén, hogy e tudás nélkül is oly gyakran, csak torzított formában gyakoroljuk őrállói feladatunkat! Mit értek ez alatt?
Azt, hogy azonnal észrevesszük, ha a másik ember bűnt követ el, azonnal kész van bennünk az ítélet. Arra is nyitottak szemeink, hogy észleljék, hogy a másik ember, aki addig Isten útján járt, letért arról. És, vele szemben is kész az ítéletünk. Ki is mondjuk a másik dolgát, csak éppen nem annak, akit illet, aki vétkezik, hanem sokkal inkább mások felé, pletyka, rosszindulatú kis megjegyzések, elejtett kis információk formájában. De vajon ez az őrálló kötelessége, ez lenne a feladatunk? Nem! Hanem az, hogy a bűnöst, vagy az igaz útról letérőt figyelmeztessük! Szólítsuk meg! Mutassunk rá arra, hogy nem jó az, amit tesz, ahogy él. Ehhez azonban bátorság kell, és főként tiszta látás! Annak a bátorsága, hogy Isten felelőssé tett a másik emberért!
Mellesleg abban is nagyon jók vagyunk, hogy a másiknak beolvassunk, elmondva vele kapcsolatos bajainkat, amit mi látunk bajnak, gondnak vele kapcsolatban. De ez az őrálló feladata? Nem! Az őrálló akkor szólal meg, ha Istentől igét kap. És, nem saját kútfőből merít! És, ha megszólal, akkor Isten nevében, nem a saját vélt vagy valós érdekében szól! Hogy olvastam? „Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” A biblia szerinti őrállói tiszt, ugyanis az Istenre figyelésből ered, abban gyökerezik, nem egyéni bölcsességünkben, nem is saját véleményünkben!
Merjük hát felvállalni egyen-egyenként őrállói tisztünket, Istenre figyelve, vele élő kapcsolatban, nem ítélkezve, hanem szeretetben megszólítva az embertársat, akiért felelősek vagyunk! És, legyünk készek arra is, hogy mivel mi sem vagyunk földre szállta angyalok, sem feddhetetlenek, hanem kegyelmet nyert, de bűnös emberek vagyunk, azt az intést, amit Isten esetleg a mellettünk élőkön keresztül küld felénk, alázatos szívvel elfogadjuk! Ámen
Juhász András