2021.

Egy esküvőn, ahol egy lelkipásztor az ifjú párnak és a jelenlévőknek a szeretetről beszélt, ezt mondta: „Tudom, hogy sokan úgy gondolják, hogy egy lelkész akkor beszél a szeretetről, ha nem készült fel az igehirdetésre. Jelentem, hogy készültem!”

Én is, immár második alkalommal beszélek e hónapban a szeretetről, annak megéléséről, és én is jelentem tisztelettel, készültem az alkalmakra!

És, hogy miért beszélünk ennyit a szeretetről? Azért mert az Isten szeretetéből táplálkozó szeretet Isten és embertárs irányába a legfontosabb, leglényegesebb bizonyítéka a hitnek!

Az elmúlt hét vasárnapján az „Új parancsolatról” szóltam, Jézus azon parancsáról, amely így szól: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Beszéltem arról, hogy ez a parancsolat a tanítványok egymás közti kapcsolatát hívatott szabályozni, rámutatva arra, hogy mennyire fontos a tanítványi közösségben a szeretet gyakorlati megélése.

Szóltam arról is, hogy a kívülállók számára az teszi hitelessé az egyházat, ha a krisztusi szeretet sugárzik belőle.

Végezetül pedig felvillantottam néhány képet, azzal kapcsolatban, hogy Jézus miben adott példát tanítványai elé, hogyan is szerette Ő, az övéit.

Ma, tovább megyünk, egy másik ige alapján, egy másik irányba szeretném kibontani a szeretet kérdéskörét, mégpedig tágítva a határokat, minden ember felé. Nem csak azok felé, akik szeretnek, nem csak a közömbösek felé, hanem azok felé is, akik bármilyen okból ellenséges indulattal-érzülettel viseltetnek felénk.

Hogyan is szerette Jézus az ellenségeit, vagy éppen a vele szemben közömbös embereket? És, ez mire tanít, mire kötelez bennünket?

A felolvasott igeversek a Hegyi Beszédből, ahogy egy teológus egykor megfogalmazta: Isten országának alkotmányából valók. Az egység, amelyben helyet foglal az alapige, az antitézisekben található. Ez a rész nagyon különleges felépítésű. Jézus idéz egy törvényt, a „megmondatott a régieknek” bevezetéssel. Majd így folytatja: „Én pedig ezt mondom nektek..” – és következik a törvénynek új, de inkább így mondanám, eredeti, tiszta, az emberek által még el nem torzított jelentése, amelyhez Jézus szeretné visszavezetni hallgatóságát. Ahogy Jézus mondta az egység bevezetésében: Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt, hanem, hogy betöltsem azt. Itt, ezen egységen belül, az ősi törvényt - amely első olvasásra nem tűnik nehezen megtarthatónak: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet – szigorítja meg, viszi vissza az eredeti Mózes által adott értelmezéshez - az ellenségre is kiterjesztve a szeretet parancsát.

Szeressétek ellenségeiteket – hangzik a régi-új parancs, egy olyan konkretizálással, amely még nehezebben megtarthatóvá teszi: imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.

Lukács evangéliumának parallel helyén is találunk kiegészítéseket: áldjátok azokat, akik átkoznak és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket! És, az evangéliumok ezt olyan időben tanítják Jézust idézve, amikor napirenden volt a keresztyének feljelentése, zaklatása, üldözése, fizikai bántalmazása, sokszor kivégzése is! Szinte lehetetlen a törvényt így betölteni, ha őszintén magunkba nézünk. Hiszen mennyire hatalmas önuralmat, önmérsékletet, és milyen mély szeretetet kíván az ilyen viselkedés!

Biztos elétek is idéződik most egy vagy több arc, akivel így kellene viselkednünk, ám mi az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!” elvét megélve képtelenek vagyunk újra és újra szeretetben fordulni a felénk ellenséges indulatot tápláló embertárs felé.

Lehetséges egyáltalán így viselkedni? Azt hiszem, sőt, tudom, hogy igen!

Számtalan keresztyén embernek sikerült és sikerül is! A korai keresztyén misszió átütő sikerének egyik alapja volt az, hogy az üldözött, sokat szenvedő megvetett, lenézett keresztyének nem vágtak vissza, ellenben hirdették és megélték a megbocsátás fontosságát, a bosszúállást kerülték, noha sok emberi okuk lett volna rá, lényegesen több mint nekünk. De, ma sem lehetetlen küldetés ez! Mi is viselkedhetünk így, ahogy az Jézus etikai igényében megfogalmazódik.

Természetesen ez a viselkedés önerőből nem megy.

Nem megy az, hogy az ember mantrázza magában, hogy „meg akarok és meg fogok bocsátani, szeretni fogom az ellenségem”. Nem megy, még akkor sem tartósan, ha erre presszionáljuk magunkat, ha kiválóan tudunk is uralkodni indulatainkon, ha folyamatosan önkontroll alatt is tartjuk magunkat. Lehet, hogy megy egy ideig, de egyszer elszakad a cérna, és az ember robban a másik felé.

Hogy szerethetem akkor ellenségeimet, nem csak látszólag, és nem csak pillanatnyilag, hanem tartósan? Csak akkor tudom ezt megtenni, ha nem önerőből törekszem erre. Ha Isten az, aki erősit ezirányú törekvésemben. Ha, Isten irántam való szeretete áthatja teljes lényemet, és valómat. Hiszen az Ő szeretete is egy ellene forduló ember felé valósul meg, amikor engem szeret! Egy olyan valaki iránt, aki nem mindig és mindenben tartja meg rendelkezéseit, tudatosan vagy tudattalanul bűnöket követ el, aki lázad ellene, amikor elégedetlen, vagy éppen kicsinyhitű. Aki képtelen a szeretet parancsát betölteni, akár Isten, akár az embertárs vonatkozásában. És, Isten mégis szeret!

Szeret úgy, hogy nem vonja meg a gondviselést.

Szeret úgy, hogy érezzük drága vigasztaló, erősítő, felemelő, gyógyító jelenlétét életünkben!

De legjobban abban mutatkozik meg irántunk bűnös, és ellene lázadó emberek életében az Isten szeretete, amit Jézus így foglalt össze Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Szeret, visszavonhatatlanul, feltétel nélkül, annyira, hogy az Ő egyszülött Fiának élete sem volt értünk drága! Nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni e felfoghatatlan és ki nem érdemelt szeretet, és igent mondani a Jézusban testet öltött kegyelemre, majd megváltottként igyekezni az Ő szent dicsőségére élni! Ennek a szeretetnek a következtében tudunk mi is szeretni. Arra általam érdemesnek gondoltat, és teljesen érdemtelent. Testvért, aki szeret, és azt is, aki létemre tör. Erre a szeretetre nézve, ebben naponként lelkünket megfürösztve! Micsoda hatalmas szeretet ez! Nem véletlen mondja azt Jézus: legyetek tökéletesek, miként Mennyei Atyátok is tökéletes!

Mondhatjuk erre, könnyű beszélni a szeretet ilyen mély megéléséről, Jézus is beszélt róla, amikor tanított erről a Hegyi Beszédben, vagy éppen az Irgalmas samaritánus példázatában, ahol a rablók által földre sújtott, szinte haldokló emberen az ellensége, egy samáriai segít.

Ám a mi Urunk példát is ad elénk, nem csak a szavak szintjén, de a tettekben még inkább! Ezen tettek közül egyet szeretnék ma kiemelni. A kereszten haldokolva mit tesz? Nem átkozza azokat, akik Őt keresztre juttatták, akik kínhaláláért felelősek, hanem imádkozik értük, amikor így könyörög: „Atyám, bocsáss meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek!” Ég és föld közt függve, kimondhatatlan kínokat megélve, ellenségeiért imádkozik! Áldja azt, aki őt átkozza, imádkozik azért akik gyűlölik Őt, és megbocsát még annak is, akik nem is kérik bocsánatát!

Szeretett Testvérek! Erre az életprogramra hív ma bennünket Urunk. Frissen konfirmáltakat, és azokat egyaránt akik ma hálát adni jöttek azért, hogy egykor kiválasztotta őket Isten. És, mindenkit, aki hallja ma az Ő szavát! Ámen

Juhász András