2021.

Október, számunkra magyar reformátusok számára bővelkedik nagy ünnepekben. Október 6-án az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúira, az Aradi 13-ra emlékeztünk.

Tegnap, nemzeti ünnepünkön 1956-ra, az október 23-án kitört forradalomra, majd az azt követő szabadságharcra emlékeztünk.

Egy hét múlva pedig a reformációra emlékezhetünk, arra az 1517. október 31-én elindult lelki és szellemi változásra, amely alapjaiban alakította át Európát, közvetve pedig az egész világra hatást gyakorolt. Az első két említett ünnep egy forradalmunkra emlékeztet bennünket, a harmadik egy lelki változásra.

Lehet, hogy elsőre túl merésznek, furcsának tűnik, amit mondok, de e harmadik ünnepünk is egy forradalomra való emlékezés. Miért mondom ezt? Azért, mert az értelmező szótárak szerint a forradalom szónak több jelentése van. Az elsődleges – nyilvánvalóan politikai - jelentésen túl, van egy másodlagos jelentése is átvitt értelemben, amely így szól: egy adott területen végbemenő teljes változás, gyökeres átalakulás, fordulat. Számomra ebben az értelemben a reformáció ezt jelenti. Az egyház területén végbement gyökeres változás, átalakulás, fordulat a reformáció, amelynek következtében új felekezetek jöttek létre, és amely végső soron visszahatott a katolikus egyházra is.

Ma, az ismert, nagyon sokak által szeretett ige alapján egy forradalomról szeretnék szólni, arról a forradalomról, amelyet Jézus indított el, és amely megdöntötte a Római Birodalmat: a szeretet forradalmáról. Mert bizony a keresztyénség, és nem fegyverek döntötték meg a birodalmat, teljesen átalakítva azt.

Új parancsolat!

Nem is oly régen beszéltem ugyanezen igéről, akkor az igehirdetésem központi mondanivalója az volt, hogy ez a parancs hogy lehet új, amikor már Jézus előtt évszázadokkal is Izrael hitének egyik alapját képezte. Elmondtam, hogy nem a parancs az új, nem a szavak az újak, hanem a jelentés teljesen új. Az Ószövetségben csak egyetlen parancs volt a sok parancs közül a szeretetparancs, azonban Jézusnál a törvénynek, az Isten akaratának summája. Mindennek a középpontja, ami nélkül nem érdemes élnie a keresztyén embernek. Így új tehát ez a parancsolat, hogy minden erre épül.

Valamint beszéltem arról, hogy milyen szomorú az, hogy Jézusnak  a követői számára parancsba kell adni azt, hogy szeressék egymást, mert ez nem magától értetődő számukra. De, mondom másként: nem magától értetődő számunkra.

Ma, arra szeretnék választ találni, Jézus hogy élte meg ezt a parancsot, az övéi iránt, mit jelent az, amikor azt mondja: úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket! És, mire kötelez minket, ma élő Krisztus követőket az a példa, amit elénk adott.

Majd, a reformáció vasárnapján, egy hét múlva kicsit tágítva a kört, arról szeretnék szólni, hogy szeretetét a mi Urunk, hogy élte meg mindenki iránt, akikkel csak kapcsolatba került. 

Hogy gyakorolta Jézus az övéi iránt a szeretetet? Mindenek előtt azzal, hogy követésére kiválasztott embereket, akiket el is hívott erre. Ha a tanítványokat nézzük, azt láthatjuk, hogy ezek az emberek a legkevésbé sem voltak alkalmasak, méltók emberileg nézve arra, hogy Jézus tanítványi köréhez tartozzanak. A teljesség igénye nélkül: Jakab és János, a két testvér, akiket a Biblia a „Mennydörgés fiainak” nevez, összeférhetetlen, egymással és másokkal folyton harcoló, gyűlölködő emberek voltak. Péter, hangosan fogadkozó, de a fogadalmait megtartani képtelen, magát folyamatosan előtérbe állító ember volt. Máté vámszedőként kizsákmányolt másokat, Júdás pedig három év után is képes volt arra, hogy Jézust elárulja. Láthatjuk tehát, hogy korántsem a lelki elitbe tartozó emberek voltak a tanítványok! És, Jézus mégis kiválasztotta, elhívta őket, mérhetetlen szeretetről tanúbizonyságot téve feléjük, meglátva bennük nem csak azt, hogy most milyenek, de azt is, hogy milyenné lehetnek általa és vele.

Az első, ami példaként kerül elénk Jézus szeretetével kapcsolatban az előítéletektől, kliséktől mentes szeretet, az, hogy egymást elfogadva lássuk meg a másikban nem csak azt, hogy milyennek látszik éppen, hanem azt is, hogy milyenné lehet Isten által!

Ezen túlmenően tanítványait értetlenségük, folyamatos lelki bizonytalankodásuk ellenére is maga mellett tartotta. Ebből azt tanulhatjuk meg, hogy nem tehet olyat ellenünk egyetlen keresztyén testvérünk sem, amin nem lehetne túllépnünk.

De, nézzünk tényleges példákat arra, hogy hogyan is szerette övéit! A felolvasott hosszabb igeszakasz erre nézve egy csodálatos példát ad elénk!

Jézus, a Mester megmosta tanítványai lábát, az utolsó vacsorán. Miért annyira rendkívüli ez a tett, azon túl, hogy egyikünk sem szeretné 12 izzadt, koszos lábú ember lábát mosogatni? Azért, mert ez nem az Ő feladata lett volna! A lábmosás a rabszolgák feladata volt, azok távollétében pedig a legfiatalabbnak kellett megmosnia az asztaltársaság tagjainak lábát. Nem véletlen, hogy János írja le e történést a négy evangélista közül, ugyanis mint legfiatalabbnak neki kellett volna megmosnia a társai és Jézus lábát. Jézus rabszolga munkát végez, alázatosságból, aláhajlásból példát adva tanítványainak! És, noha különbnek tarthatná magát a tanítványoknál, és várhatna arra, hogy valakinek eszébe jusson megtenni e gesztust, nem vár, hanem cselekvésével megelőző módon oldja fel a helyzetet!

Ez a történet Jézus alázatos szeretetét adja elénk példaként. Azt, hogy magunkat egyetlen pillanatra se tartsuk különbnek a másik testvérnél. De, tanít arra is, hogy a nem minket érintő feladatokat-szolgálatokat is vállaljuk fel, ha azok nem tűnnek is annyira felemelőnek, alázatos szeretetét példaként látva magunk előtt, egyen-egyenként tudjunk lelki, de akár fizikai értelemben is lehajolni keresztyén testvéreik előtt!

Készülve az igehirdetésre, eszembe jutott Péter tagadásának története is, amikor Péter fogadkozása ellenére is háromszor tagadja meg Jézust. Jézus szeretetét mutatja az, ahogy Jézus feltámadása után – ahogy ma divatosan mondják – „lereagálja Péter magatartását”.

Mert mit is tesz? A csodálatos halfogás megismétlésében már egyedül Péter miatt mozdul, annak ellenére, hogy Péter radikálisan, gyökeresen megtagadja őt nagycsütörtök éjjelén, és ezzel a tettével Jézus testi kínjait lelki gyötrelemmel is súlyosbítja. Jézus, a halfogásban emlékezteti Őt arra, hogy honnan indult el, majd miután háromszor rákérdez Péter szeretetére, rehabilitálja, helyreállítja őt. Nem tesz szemrehányást, nem tolja le Pétert, hanem feltétel nélkül visszafogadja a tagadót! E történetből is megismerhetünk néhány vonást Jézus szeretetének lényegéből.

Mindenek előtt azt tanulhatjuk meg, hogy amint Jézus feltétel nélkül megbocsátott

az őt megtagadónak, az ellene vétkezőnek, számunkra is utat mutat arra, hogy az ellenünk vétkező testvérnek megbocsássunk! De példaként áll előttünk abban is, hogy ez a szeretet, amit gyakorol Péter helyreállításakor, nem majomszeretet. Azzal ugyanis, hogy háromszor kérdez, és arra háromszor várja Péter válaszát, emlékezteti a háromszoros tagadásra. Tehát a mi Urunk szeretete nem mismásolja el a bűnt, rámutat arra, de nem azért, hogy a vétkest sárba tiporja, hanem azért, hogy rámutatva a bűnre ráébressze a vétkest helyzetére, és a bűnbánat útjára állítsa őt. A bűnbánat útja ugyanis a helyreállítás útja!

Láthatjuk tehát e példákból Jézus szeretetének ismérveit, amelyek példaként állnak előttünk. Amelyekre azt mondja: ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Vajon tudjuk-e így szeretni keresztyén testvéreinket? Vajon a mi szeretetgyakorlatunk mire képes?

És, még a Krisztusi szeretet legnagyobb, legteljesebb oldaláról nem is szóltam, arról, hogy ő szeretetből ment a keresztre, vállalva miattunk, helyettünk, és értünk a szenvedést! Ahogy egy teológus találóan megjegyzi: „Jézust nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretet!”

Ilyen, valóban megélt szeretetre, akár a másikért való önfeláldozásra is buzdít, bátorít, int bennünket Jézus, amikor a szeretet-parancsát elénk adja! Mi tudjuk, hogy önerőből meddig jutunk, jutottunk el, látjuk, hogy mire vagyunk képesek, és ha őszintén magunkba nézünk, meg kell hogy állapítsuk, okunk van a szégyenkezésre.

Azonban, ha nem önerőből igyekszünk szeretni, akkor sokkal tovább jutunk, az életprogramként is felfogható szeretet-parancs megélésében.

Azt kívánom magamnak, nektek, hogy Krisztus szeretetét érezve – azt a szeretetet, ahogy egyen-egyenként felénk fordul, előbb szeretve minket – igyekezzünk a szeretetparancs betöltésére.

Ha ez így lesz, akkor a világ meglátja rajtunk, hogy Krisztushoz tartozók vagyunk, és kívánatos lesz a Krisztuskövetés is a kívülállók számára!

Mert akkor hiteles a keresztyénség, ha a Krisztus követők fel tudnak valamit mutatni abból a szeretetből, amivel Mesterük, Jézus fordul feléjük. Ámen

Juhász András