2021.

Meg kell, valljam nektek, hogy nagyon kedves szívemnek a Zsoltárok könyve. És, azt gondolom, hogy nem csak nekem, hanem minden magyar református szívének.

A reformáció korától kezdve hatást gyakorol ránk, ugyanis a világon teljesen egyedülálló módon Énekeskönyvünk tartalmazza mind a 150 zsoltárt. Szenczi Molnár Albert valami egészen elképesztő teljesítménye az, hogy a 150 zsoltárt versbe szedve fordította le, nem egészen 100 nap alatt!

A mi számunkra így a Zsoltárok azon kívül, hogy a Biblia egy könyvének részei, még énekelt imádságok is!

És, ahány imádság, annyi élethelyzet! Ahány fohász, annyi sors, amelyeket olvasva, énekelve azonban az az ember érzése, hogy ez velem is megtörtént: én is voltam beteg, kigúnyolt, emberektől megvetett, voltam lelkileg összetörve, vagy éppen az én szívem is csordult már úgy túl a hálától, hogy azt nem tudtam magamban tartani, ki kellett mondjam, szinte kiáltva!

Advent első vasárnapján Isten igéje a 40. zsoltár első versei alapján keresi szívünket, amely olyan érzéseket kelthet bennünk, hogy mi is voltunk már hasonló helyzetben, mi is éreztünk már így!

A zsoltár kezdő szavai a várakozásról szólnak, amikor a zsoltáros így kezdi imádságát: várva vártam az Urat! Éppen ez a várakozás az advent lényege. Egy mondatban nem is lehet ezt tisztábban, egyszerűbben összefoglalni: Várni az Istent!

Nem a karácsonyt, ahogy azt a minket körülvevő világ teszi – persze azt is – hiszen szent ünnepünk a karácsony, még ha profanizálódik is – de az igazi advent a Jézus várása. Újbóli eljövetelének várása. Jézus mennybemenetele óta ugyanis az utolsó világkorszakban élünk, amelynek utolsó eseménye az Ő újbóli eljövetele lesz. Ezt várjuk mi keresztyének, az Ő drága eljövetelét, amikor beteljesednek az ígéretek, és akik a Jézuséi, azok öröklik általa a menny dicsőségét.

De a karácsonyt megelőző advent is más, mint az adventi vásárok lüktetése, fényei, illatai, és hangjai. Egy lelki elmélyülés, hasonlatos a húsvétot megelőző böjti időszakhoz, felkészülés arra, hogy a karácsony üzenete még jobban áthassa szívünket, lelkünket, teljes valónkat.

Várva vártam az Urat. Ez a szép régies kifejezés azt jelenti, hogy a zsoltáros nagyon várta az Urat! Nem csak úgy várogatta, kicsit várta, hanem nagyon várta! Mint ahogy egy gyermek tud várni egy számára fontos eseményre! Csak arra összpontosítva, és feltéve a számunkra talán sokszor idegesítőnek ható kérdést, nagyon sokszor: „Mikor lesz már?”

A zsoltáros is így, nagyon várta, csak Isten megjelenésére koncentrálva, összpontosítva várakozott!

Igénk e mondata már megállít és önvizsgálatra késztet mindannyiunkat! Egy-egy nehéz élethelyzetben mire vagy kire várakozunk? Amikor a szabadulást óhajtjuk egy-egy szenvedést okozó életciklusunkból, kibe vetjük reménységünket?

Emberekbe? Hány ember gondolja úgy, hogy valaki, egy másik ember majd kihozza őt a szenvedésből.

Tárgyakba? A pénztől várunk esetleg szabadítást? Hányszor halljuk ezt: ha pénzem lesz, minden megváltozik.

Pedig hányszor csalódtunk már emberekben, a legkülönbekben is, és tudjuk jól azt is, hogy a pénz nem boldogít, tárgyak birtoklása pedig nem hoz szabadulást!

Vagy Istenre, nem csak, mint távollévőre, mint a múltban valaha cselekvő valakire gondolunk, hanem mint szabadítóra is tudunk gondolni, aki megmutathatja hatalmát a jelen eseményei közt is?

Bele vetjük-e bizodalmunkat, erős vagy nádszál hittel kimondva: Tőled várom Uram a szabadítást! Adja meg számunkra azt a belátást, hogy el tudjunk idáig jutni!

Majd, így folytatja a Zsoltáros: Hozzám hajolt és kivont a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Vajon mi lehetett ez a sár, iszap, verem, ahogy Károly fordította a sáros fertő? Nem tudjuk pontosan, de a szövegösszefüggésből az derül ki, hogy nem is egy nehézségben, szenvedésben volt érintett az ő élete, hanem többen is. Betegség, ellenség, a sorsának rosszra fordulásán gonoszul örvendő emberek. Ahogy néhány verssel később megfogalmazza: Annyi baj vett körül, hogy megszámlálni sem lehet.

Ismerős ez is, ugye?

Hányszor mondjuk, ha valaki megállít és hogylétünk felől érdeklődik, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem el, mert annyiféle nehézségben van részem!

Most, lassan egy világjárvány második évének végéhez közeledve, észrevettem, hogy az emberi beszélgetéseket teljesen áttematizálta a vírus jelenléte. Vagy azonnal a coviddal kapcsolatos dolgokkal kezdjük a beszélgetést, vagy néhány mondat alatt – ki tudja hogyan – de eljutunk oda. Ez is egy sáros fertő, amiben bizony benn ragadt az emberiség több mint 600 napja már.

Néhány napja beszélgettem egy nálam alig fiatalabb fiúval, akinek édesapja a covid következtében lélegeztetőgépen volt. Majdnem szó szerint a zsoltárt idézte a fiú, amikor azt mondta, hogy édesapja a gödör alján van, nem tudni, hogy lesz-e onnan kiút. Tegnapra kiderült, nem volt.

És, persze vannak más betegségek, más nyomorúságok is, vágtató infláció, elszabadult árak, szegénység, elesettség: Annyi baj vett körül, megszámláni sem tudom!

És, nem csak fizikai értelemben érezhetjük így magunkat, hanem hatványozottan érezhetjük ezt lelki téren is. Amikor elveszítjük a talajt lábunk alól, egy-egy esemény hatására, és nem találunk magunkban lelkierőt a továbblépésre.

Egy csalódás, egy szeretett ember elvesztése, a gyász fájdalma, és a sort lehet a végtelenségig folytatni, hogy melyek azok az események, amelyek lelkileg löknek sáros fertőbe bennünket!

Mit mond a Zsoltár, mire bíztat a zsoltáros? Az ilyen élethelyzetekben várd az Urat! Őszinte szívvel, jó reménységgel, csak belevetve bizodalmad! Hozzá fordulj, ő egyedül képes arra, hogy kiemelje életünket a testi vagy lelki nyomorúságokból, amelyeket úgy érzünk, mintha sáros fertőben, a pusztulás gödrében lenne életünk!

Ő nem csak a zsoltárost szabadította meg egykor, de oly sokszor már minket is! Kiemelte életünket, úgy hogy megszüntette a gondok, bajok, nyomorúságok forrását, vagy úgy hogy csitította szívünkben a bút, vagy úgy, hogy erőt adott az elhordozhatatlan elhordozásához is!

Hány és hány testvér élete tesz tanúbizonyságot arról, hogy Isten szabadító isten! Legyünk hát jó reménységgel, hogy ez ezután is így lesz!

Ezen túlmenően van e zsoltárnak egy olyan dimenziója, amely még a zsoltáríró előtt nem nyílt ki. Előttünk azonban nyitva áll!

Isten igazi hozzánk való aláhajlása, hozzánk fordulása Jézusban történt meg. A sáros fertőben fetrengő, a pusztulás gödrében szenvedő emberhez!

De mi is ez a fertő ebben az értelemben?

A bűn, amely mindannyiunk életét nyomorítja, amelynek gödréből, fertőjéből nem tudunk egyedül kimászni. Olyan meredek a fala, hogy onnan nincs kiút. Ahogy egy kútba esett ember sem tud egyedül megmenekülni, kimászni a kút falán, csak külső segítséggel, úgy egyetlen ember sem képes a bűn mély kútjából, gödréből, sáros fertőjéből szabadulni!

Isten pedig megszánta az embert, a gödör alján vergődő embert, és az idők teljességében kegyelmes szeretettel valóban hozzánk hajolt, szent Fiát elküldve ebbe a világba. Ő húz ki, Ő ment ki bennünket, és minden embert a bűn posványából, mocsarából, hozzánk hajol, kezet nyújt, és megragadhatjuk az Ő kezét lelki értelemben!

Azon gondolkoztam el, hogy ha valaki egy gödörben van, és felé segítő jobbot nyújtanak, vajon ellöki-e azt a kezet, vagy belekapaszkodik? Ha egy csepp esze is van, megragadja a szabadulás lehetőségét.

Akkor vajon a lelki gödörben, a bűn szakadékában élő ember miért nem kap a lehetőségen, miért nem ragadja meg a Krisztusban megjelenő szabadítást?

Sokan azért, mert nincsenek tisztában helyzetükkel. Nem érzékelik azt, hogy életük a bűn sáros fertőjében van, magukat ugyanis jó embernek tartják. Mennyien gondolják azt: nem követek el olyan bűnöket, amelyek a törvénykönyvekbe ütköznének, miért is lennék akkor bűnös?

Ismét mások, jól érzik magukat a bűnben, nem is kívánkoznak onnan kifelé. Egy fiatal mondta nekem pár éve, hogy nem akar Krisztus követője lenni, mert akkor szakítani lenne kénytelen léha, csak az élvezeteket hajszoló életével, és azt nem akarja.

Aztán, vannak, akik érzékelik azt, hogy életük nincs rendben, mégis próbálnak önerőből kimászni onnan, bízva saját erejükben, tehetségükben. Ez azonban annyira lehetetlen küldetés, mint amikor Münchausen báró azt mesélte az őt hallgatóknak, hogy a mocsárból saját hajánál fogva húzta ki magát.

Vagy próbálnak emberi segítséggel kivergődni a bűn mocsarából. Mindezek a kísérletek hasztalanok.

Egy út van: megragadni a Jézusban felénk nyújtott Isteni kegyelmet!

Várva várni, könyörögni a benne megjelent szabadításért! Azért a szabadításért, amelyet már régen nekünk adott az Isten, az első karácsonyon. Most rajtunk a sor! Ámen

Juhász András