2021.

Szeretett Testvéreim!

Az elmúlt csütörtök ünnepnap volt. Emlékeztünk az Ige segítségével Jézus mennybemenetelére. Krisztus földi életének utolsó állomása ez, amikor is a tanítványok szeme láttára felmegy a mennybe.      

Mindig hétköznapra esik ez az ünnep, sokan munkájuk, elfoglaltságuk miatt nem tudnak a templomban ünnepelni. Ez volt az apropója annak, hogy én ma erről a különleges, üdvtörténeti eseményről szeretnék szólni!

Hadd közelítsem meg ezt az eseményt kicsit gyakorlatiasan. Mai, sikerorientált világunkban az az ember nevezhető sikeresnek és boldognak, akinek van háza, lakása, magas beosztása, befolyásos kapcsolatai, házastársa, gyermeke.

Amikor találkozunk egy régi ismerőssel, és kezdetét veszi az érdeklődés, általában az alapján vonjuk le a következtetést a másik ember hogyléte felől, hogy mi az, amit fel tud mutatni. Mi az, ami látható. Mi az, amiben kimagaslik másoktól, és mi az, amiben lemaradt.

Milyen ostoba szempontok ezek, drága Testvérek! Mintha az élet a tárgyakat, birtokokat, rangokat és érdek-kapcsolatokat jelentené… Mintha az jelentené a boldogságot, hogy mi az, amit már elértünk…

Azt mondja Sámuel 1. könyve: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (16, 7b). Isten Igéjében mindig arra tanít minket, hogy ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tekintsünk! És a mennybemenetel ünnepe pontosan arra fókuszál, ami létező, mégis láthatatlan!

Jelenleg elmondhatjuk, hogy van otthonunk; van, hol álomra hajtani a fejünket; van kényelmünk, még ha nem luxus körülmények között élünk, akkor is, amire szükségünk van, az megvan. Ehhez csupán két gondolatot hadd fűzzek hozzá: nem mindenkinek van meg mindene, amire szüksége lenne…, és életünk végén mindent itt kell hagynunk! Nem viszünk magunkkal semmit sem!

De ha ez valóban így van, akkor mégis mi az, ami megmarad; mi az, ami a boldogság forrása? Ha egyszer véget ér az életünk, akkor lakás, otthon, város, falu, nemzet, mind a múlté válik; semmivé lesz; de akkor mi történik az után?!

Ugye, mennyire nem hétköznapiak ezek a kérdések? Ugye, hogy mennyire nem jutnak ezek eszünkbe a hétköznapok mókuskerekében? Azonban: ugye milyen valóságosak is egyben ezek a gondolatok?!

Egy fiatal esetében, ha meggondolatlanul hoz döntést, és felelősség nélkül cselekszik, egyszerűen azt mondjuk rá, hogy felelőtlen. Nem szívesen bízunk rá feladatokat, mert nem bízunk abban, hogy felelősségteljesen elvégzi azt.

De hogyan jellemeznénk azt a felnőttet, akit megtéveszt csak a látszat, és a boldogságot, a sikert és az értéket a kézzel fogható, és szemmel látható dolgokban méri?!

Nem felelőtlenség az is, hiszen –teljesen mindegy, hogy valaki hisz-e Istenben, vagy nem- előbb-utóbb véget ér az élete. Azért, mert ez hozzá tartozik ehhez a földi valósághoz! AZ A NEM MINDEGY, HOGY VALAKI HAZA TALÁL, VAGY ELVÉSZ…

Jézus szavaiban arra bíztatja övéit, hogy ne nyugtalankodjanak. „HIGGYETEK Istenben, és higgyetek énbennem.” (Jn 14, 1b). Krisztus választ ad nekünk arra a kérdésre, hogy mi lesz velünk majd életünk legvégén: „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?” (Jn 14, 2).

Amikor Jézus a tanítványok szeme láttára felment a mennybe, azzal megnyitotta a menny kapuját mindazoknak, akik Krisztusban haltak meg. Ő maga vált ÚT-tá, hogy mi Rajta keresztül majd haza érjünk, az Atyához!

Isten egy jobb hazát készített számunkra örök lakóhelyül. És ezért, bár jól érezhetjük magunkat földi otthonunkban, mégis egy sokkalta jobb felől kell bizonyosaknak lennünk, amit Isten készített el számunkra.

Mi közben mégis sokszor megelégszünk jelenlegi életterünkkel, ami jó dolog, mert hálát tudunk adni érte Istennek, de nem szabad arról a reménységünkről lemondanunk és elfeledkeznünk, hogy Isten jobbat készített számunkra!

Vár még ránk egy hely, amit hazának, otthonnak nevezhetünk – a mi Atyánk háza. És igen, ezen a látható világon dolgozunk, törekedünk, verejtékezünk, szenvedünk… De minden küzdelmet, harcot és szenvedést az a tudat teheti elviselhetővé, hogy minden az igazi hazában békességgé és dicsőséggé változik.

Van, aki vagyonát nézi élete minden értékének, ezért kész áldozni erőt, szorgalmat, időt, mindent.

A másik ember a családját nézi egész világának, annak áldozik, azért küzd, szolgál.

Sokan küzdenek az elismerésért, tekintélyért… és nem csoda, ha ebben a nagy küzdelemben az ember keserűvé, békétlenné válik.

Mennyivel, más szemmel nézhetné az ember az életét, ha mindezek helyett, minden tiszteletreméltó voltunk mellett is, azt tekintené élete legfőbb céljának, hogy valóban a menny felé haladjon…

Vagyon, család, hírnév, csalódás, veszteség, fájdalom, öröm. Csak borúsabb vagy fényesebb része ennek az útnak, de nem maga a cél.

Ha minden széttörni és összeomlani látszik is világunkban, azt sohase mondjuk, hogy az életünk odavan, mert az élet nagy célja, a menny elérése még hátravan! A Jézus Krisztusba vetett hit az az erő, amely a menny felé vezeti a mi életünket.

Az Apostolok Cselekedetei elején azt olvassuk: „…szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: ’Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.’” (ApCsel 1, 9-11).

A tanítványok felfelé, az ég felé néztek. Ott és akkor talán már megértették, hogy kicsoda Krisztus, és milyen távlatokat nyitott meg Isten és ember között. A mai ember tekintete viszont nem felfelé, hanem lefelé irányul. Most, amikor Jézus menybemenetelére emlékezünk, jogos lehet a kérdés: mi a fontos számunkra, merre fordul a tekintetünk?

Lefelé szegezzük tekintetünket, mint akik elcsüggedtek, és nincs már reményük, vagy tekintetünket az égre, a menny felé szegezzük, és tudjuk, hogy Isten a mi segítsünk, és erősségünk?! Meglátjuk-e a látható dolgok mögött a láthatatlanokat? Meglátjuk-e hétköznapi fáradalmainkban, küzdelmeinkben Isten valóságos jelenlétét? Eszünkbe jut-e, hogy Krisztus mennybemenetele előtt azt mondta övéinek, így nekünk is: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 20b)?!

Az áldozócsütörtök, azaz a mennybemenetel napja is ajándék, mint minden ünnep. Hiszen az ajándékozó Istenről tanít, aki karácsonykor adta egyszülött Fiát, nagypénteken a bűnbocsánatot, húsvétkor a feltámadást, pünkösdkor a Szentlelket.

Jézus tehát eltávozott tanítványaitól. Ezért többé nincsenek földi beszélő viszonyban és testi szemmel nem láthatják, de mégis minden nap velük van, mindnyájukkal, a világ végezetéig.

Én kívánom, hogy tekintetünket tudjuk az ég felé emelni, és életünk minden történésében meglátni a Szentháromság Istent, akinél már el van készítve a szabadítás! Forgassuk szívünkben az örömüzenetet, hogy Krisztus a mennybe ment, és ezzel megnyitotta számunkra is a menny kapuját!

És végül, emlékezzünk Krisztus szavaira, a mi nagy reménységünkre: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ISMÉT ELJÖVÖK, és magam mellé veszlek titeket, hogy AHOL ÉN VAGYOK, OTT LEGYETEK TI IS.” (Jn 14, 3). Ámen.

Szabó-Lovász Adrienn