2021.

Szeretem az úgynevezett ünneptelen félévet, azaz azt az időszakot, amely pünkösd után kezdődik el. Az egyházi év, amely hagyományaink szerint az adventtel kezdődik el, végigvisz pünkösddel bezárólag az üdvtörténeti eseményeken. Az ezt követő időszakban – a következő adventig – nincs üdvtörténeti ünnepünk. Ez pedig igehirdetői szabadságot ad. Míg, az előző félév ünnepeiben az ünnepekhez kapcsolódnak a prédikációk, illetve az azt felvezető időszakokhoz, ebben az időben nincs ennyire meghatározva az igehirdető. Ám, ez egyben egyfajta kihívás is. Miről is szóljak? Sokkal nagyobb rákészülés kell ebben az időszakban az igehirdetések textusának kiválasztására, ahogy egy német teológus találóan megjegyezte: „A textusválasztás kín, gyötrelem!”

Ma nem volt az. Az alkalom ugyanis egy olyan alkalom ma, ahol a 2021. év első hittantáborát, tulajdonképpen egy hittanos évet zárunk. Ezért esett választásom, hiszem, hogy Isten Szentlelkének munkája nyomán e nagyon ismert igére, amelyet szívetekre helyeztem.

A felolvasott igeszakasz egy tanítványi kérdéssel kezdődik. Ki a nagyobb a mennyek országában? Ez a kérdés ismétlődő kérdés Jézus felé a tanítványok szájából, van hogy magukra mutatva teszik fel a kérdést, hol pedig általánosságban! Ki a nagyobb? Azaz, ki a hatalmasabb, a befolyásosoabb, a gazdagabb, az előkelőbb, a kiváltságosabb. Csupa olyan fogalmak kerülnek a kérdés által elénk, amelyek világunkat ma is jellemzik. Jellemzik a népek szintjén – olvashatjuk a hírekben, hogy Kína egyre inkább nagyhatalmi státuszt követel magának, amit az USA nehezen akar elfogadni.

 Jellemzi a nagyság kérdése a világot az egyéni élet szintjén is, ki a befolyásosabb bankvezér, vállalkozó, politikus.

És, előkerül a nagyság kérdése a sportban is, szinte nincs olyan nap, most a foci EB alatt különösen, hogy sportolók, vagy sportszakértők ne vitatkoznának azon, hogy Ronaldo-e a valaha élt legnagyobb futballista.

De meghatározza a nagyság kérdése már a kisiskolásokat is – sokszor még csak fizikai szinten – emlékszem mennyire bántott, hogy a tornasorban a második voltam: hátulról. Ki a nagyobb? Halljuk mindenhonnan, sajnos néha még az egyház háza-tájáról is.

Megdöbbentő a tanítványok kérdése, különösen akkor, ha tudjuk, hogy Jézus csak kicsit korábban (az evangéliumban a 17. részben) jelenti másodszor szenvedését tanítványaink, amivel éppen nem a dicsőség, hanem az alázat útjára, nem nagyság, hanem a másokért való élet fontosságára mutat rá, valamint csak pár sorral olvashatjuk e történet előtt azt a történetet, ahol Jézus a tanítványok kérdésére, a világ uraként templomadót fizet. A tanítványok kérdése mögött nagyfokú értetlenség van, valamint Jézus küldetésének és saját szerepüknek a félreértelmezése. Különösen is megdöbbentő a nagyság kérdést szóba hozni a mennyek országával kapcsolatban! Jézus odahív egy kisgyermeket – milyen szép a kép – a középre állította. Olyan szép, hogy Márk még elárul egy részletet az eseményről. Jézus nem csak szimplán odahívta a gyermeket, de megfogva kezét odavezette, és megölelte Őt, miközben tanította tanítványait! Szinte látjuk, hogy minden szem a kisgyermekre szegeződik, és várják a tanítványok, hogy mit hoz ki ebből Uruk. Hát, a válasz, amit kaptak, éppen ellenkezője volt annak, mint amit vártak!

Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Nemhogy hatalmasok nem lesztek ott, hanem egészen egyszerűen be sem juttok oda!

De miben példák a kisgyermekek előttünk, felnőttek előtt, miben követendő példák? És, hogy kapcsolódik a megtérés fogalmához a gyermeki viselkedés?

Próbáljuk meghatározni először, hogy mit is jelent a megtérés. A megtérés az a gondolati-értelmi, indulati, és érzelmi változás, fordulat az ember életében, amikor megfordul a lelki halálba tartó úton. Megfordul, szép régi kifejezésünkkel élve, megtér valahonnan. Ez a szó található a térül-fordul szavunkban is. Amikor valaki megy egy irányba, és rájön arra, hogy az irány végzetesen rossz, és visszafordul Istenhez, akitől messze került. Emlékezzünk most a tékozló fiú hazatérésére, amely a megtérésnek egy csodálatos képét adja elénk. Az atyai háztól távol került fiú, amikor nyomorúságában rádöbben helyzetére, elhatározza a hazatérést, majd a döntést tett követi, hazamegy, és az atyától bocsánatot kérve, magát megüresítve, semmit el nem várva fordul hozzá. Az atya, aki a példázatban Istent adja elénk, keblére öleli, újra fiává fogadja az Őt megtagadó fiút, feltétel nélküli szeretettel.

Ahogy a tékozló fiú elindul, eszébe sem jut, hogy az Atya elutasítaná Őt, ellökné Őt, bántaná, vagy megalázná. Tudja, hogy bizalommal fordulhat hozzá, nem számít vele kapcsolatban semmi rosszra. Ez az első hasonlósága a megtérésnek a kisgyermeki léthez: a bizalom. A gyermek bízik abban, hogy szüleitől csak jót kaphat, tudja, hogy ha rosszat is tesz, ha azt a szülei elé viszi, lehet, hogy megfeddik érte, kicsit összeszidják, de megbocsátanak neki. Így, ha őszintén az Isten elé tárjuk lelkünk terhét, biztosak lehetünk abban, hogy ő sem utasít el bennünket, hanem mint tékozló fiait és leányait visszafogad bennünket.

A megtérés egy hihetetlenül őszinte cselekvése, történése az ember életének, hiszen amikor megfordulunk utunkon, akkor nem spórolhatjuk meg Isten felé a bűnvallást. Fel kell előtte tárnunk lelkünk szennyét. Nem mintha nem tudná, nem mintha nem ismerne, de a tőlünk akarja hallani. Ugye, ha gyermekünk valami csínytevéséről hírt kapunk, mondjuk az osztályfőnöktől, akkor ennek ellenére, a tudás birtokában is várjuk, hogy elmondja nekünk azt, amit tett. Isten is így van velünk! A tékozló fiú is elkezdte a bűnvallást, eltervezte, végig gondolta, hogy mit fog mondani az atyának: „Atyám! Vétkeztem az ég ellen és te ellened. nem vagyok méltó, hogy fiad legyek. Tégy olyanná, mint béreseid közül egy!” Ám, az atya nem is hagyja, hogy végig mondja! Olyan csodálatos ez a nagyvonalúság! Mintha arra bíztatná az atyai tekintet és tekintély, hogy csak kezdje el a bűnvallást, befejezni már nem kell, mert nem az a célja, hogy a földre lökje őt, a sárba tiporja őt, hanem a visszafogadás, az újbóli fiúvá nyilvánítás a cél! A második jellemzője a megtérésnek, amely közös a gyermeki léttel tehát az őszinteség!

Amikor az ember megtér, akkor valami hihetetlen,

felszabadult, szinte féktelen öröm hatja át lelkét! Olyan mintha valami nehezet cipelne az ember, és azt letenné. Emlékszem, katonakoromban kedves foglalkozása volt őrmesterünknek az, hogy éjjel felkeltett minket, majd teljes menetfelszerelésben, fegyverrel menetgyakorlatot végeztetett velünk. Olyan jó volt hazaérkezni a laktanya épületbe, letenni a terhet, felszabadultan örülni annak, hogy vége a gyakorlatnak! Láttunk már kisgyermeket, aki mikor megbánta bűnét, akkor utána felszabadul a súly alól, és szinte szárnyal? Tudom, hogy láttunk! Ez is közös a gyermek viselkedése és a megtérés közt: a felszabadult öröm!

A megtérés következménye pedig a hálás élet! Az ember dicséri, áldja, magasztalja Urát azért a személyes csodáért, amit életében véghezvitt. Hálás a megváltás csodájáért, a visszafogadásért! Isten szeretetéért! És, ezt a hálát is megéli a kisgyermek! Hogy tudják ölelni, dicsérni szüleiket, mennyire elfogulatlanul hálásak minden ajándékért, a legapróbbért is, egy zsebben maradt, de nekik odaadott cukorkáért is!

Mit tanulhatunk tehát a kisgyermekektől? Miben példák előttünk? Feltétlen bizalmukban, őszinteségükben, felszabadult örömükben, és hálájukban állnak ma előttünk példaként! Adja meg Isten mindannyiunk számára, hogy lehessünk lelki értelemben így kisgyermekké! Ámen

Juhász András