2021.

Szeretett Testvéreim!

Napok óta egy dallam jár a fejemben, és egyre csak dúdolgatom: „Csend van bennem és emlékezem, képe a múltnak, ím, megjelen. Vétket látok s gondozó kezet, szennyből, a sárból, mint kivezet. Mért szeret Isten, mért szeret még? Hogy lehet, mért nem mondja ki: elég? Féltő karja újra átölel, áttört kezéhez szívem közel.”

Mikor van bennünk csend? Mikor tudunk igazán elcsendesedni? Egy nap kezdetekor, vagy egy nap végén? Akkor, amikor baj történik, és nem jönnek szánkra a szavak?

Történt egyszer, hogy egy gimnazista osztálytársammal utaztam Debrecenből Mátészalkára a vonaton. Pár szót váltottunk csupán, noha mindig is jó kapcsolatban voltunk egymással. Jó lett volna megkérdezni, hogy megy a sora az egyetemen, mik a tervei és hogy vannak –általam is jól ismert- szülei? Nem volt rá lehetőségem, hisz zenét hallgatott. Aztán kis idő múlva kivette a fülhallgatókat a füléből, míg a fölötte lévő táskából előhalászta a szendvicsét. Ez alatt az idő alatt megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, amit hallgat. A válasza ez volt: ’Tudod, Adrienn, sok gondom, bajom van, állandóan szorongok, és gondolkozom, de ha zenét hallgatok, így csak nézek bele a semmibe, és nem kell gondolkodnom…’

Mesélték nekem többen, hogy ha vége a napi munkának, tanóráknak, ha hazaérnek, kapcsolják is be a TV-t, rádiót, hogy ne az a kínos csend vegye körül őket.

Miért kínzó a csend? Miért kellemetlen? Talán mert megszólalnak lelkiismeretünk hangjai? Vagy, mert valóban a saját gondjaink nyomasztanak, és nincs megnyugvásunk?!

A csend egyértelműen annak a jele, hogy nincs kommunikáció; nincsenek hangok; nincs semmi: csak én és a gondolataim, érzéseim, lelkiismeretem… Azonban, ha ezekben a gondolatokban, érzésekben maga Isten van benne, akkor hiszem, hogy a csend azt is jelenti: csak Isten és én!

Jézus tenger lecsendesítése jól ismert történet. Tanítványaival tartózkodik Jézus a hajóban, amikor szélvihar támad, és a tanítványok félnek. S miközben a hullámok becsapnak a hajóba, és ide-oda rázkódik mindenki a vad hullámokon, Jézus békésen alszik.

Sok igehirdetés foglalkozott már ezekkel a nagy hullámokkal, és szélviharral, hasonlítva ezeket életünk nagy viharaihoz, amikor csak gyűlnek a gondok, problémák körülöttünk, és mi félelmünkben nem tudjuk mi tévők legyünk. Egy-egy reggel még nem tudjuk, mi vár ránk napközben: sikerek, elismerések, örömök; vagy bukások, fenyegetések, csalódások. Szinte kivétel nélkül elmondhatja mindenki, hogy minden napja mozgalmas, új kihívásokat rejt, és a nap végén, mint egy megfáradt munkás hajtja le fejét.

Sokan jönnek-mennek körülöttünk; sokan megszólítanak minket; sok az elvégzendő feladat. Vannak itt is, közöttünk olyanok, akik a munkájuk miatt megfáradtak; vannak, akik családi gondok miatt; vannak, akik a magányosságba vannak belebetegedve. Ezért izzanak folyamatosan a telefonvonalak; szól a rádió, a televízió; ezért igyekszünk folyamatosan társaságba kerülni, hogy kilendüljünk valós életünkből, és aktuális problémáinkból.

Aztán megszólalnak a tanítványok félelmükben, és felébresztik Jézust: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4, 38b). Ez az a pont, amikor már semmi sem segít, és kétségbeesésünk sodor Krisztus karjaiba. Mert nem elég, ha szándékosan el akarjuk hallgattatni gondjaink kiáltását; fájdalmaink felzokogását és lelkiismeretünk hangját, mert azok addig hangoznak, amíg Valaki erővel el nem hallgattatja őket!

Jézus lecsendesíti a tengert, ezt mondva: „Hallgass el, némulj meg! És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.” (Mk 4, 39). Jézus szavára elcsendesedett minden! Pedig ebben a történetben nem hangoskodó embereket, hanem természeti erőket némított el! De jó lenne, ha lelki viharaink közepette Jézus le tudna minket is csillapítani!

Szeretett Testvéreim! Vajon mi szükséges ehhez? A 37. Zsoltár 7. verse azt mondja: „Légy csendben, és várj az Úrra!” Mi tehát az első lépésünk? Magunk mögött hagyva mindent, jót és rosszat egyaránt, bevonulni a mi belső szobánkba, elhallgatni, és várni, hogy Isten megszólítson minket!

Egyesek talán úgy érzik, hogy Isten hallgat, és nem mond semmit… Igen, mert Ő Szentlelke által működik bennünk, és eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus tanított nekünk!

’Olvasd minden nap a Bibliát, hogy megerősödj üzenetében!’. E nélkül nem megy. E nélkül nem hallhatjuk meg Isten szavát, hiszen e nélkül nem ismerhetjük Őt, és teljes valóját!

A tanítványok Jézus mellett voltak, ismerték tanításait, és saját szemükkel látták, hogy ’Neki adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28, 18), mégis megijedtek, mert nem Krisztus hatalmát látták, csak a feltámadt tengert és a szélvihart. Sokszor mi is csak azt észleljük, hogy összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, és elkeseredünk ezek terhe alatt.

Pedig Jézus nem azért jött el erre a földre, hogy nézze, ahogy terheinkkel, rabláncainkkal, megkötözöttként szenvedünk, hanem azért, hogy megszabadítson mindezektől, és örök szabadságot adjon nekünk!

Pontosan ezt fogalmazza meg felolvasott lekciónk is: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” (Zsolt 62, 2-3). A zsoltáríró már akkor tudja; már akkor átéli, hiszen csak Istennél képes lecsendesedni minden lelki vihar!

Amikor szeretnél magad körül csendet, nem megy másként, minthogy tudatosan hátrahagysz mindent, és elcsendesedsz. Ez a rászánt idő csak rólad és Istenről szól. A belső szobádban mondd el Neki mindazt, ami bánt, vagy amiért hálás vagy.

S ahogy megfogalmazod őszinte imádságodat, ráébredsz arra, hogy mi az, amit kérned kell; mi az, amit tenned kell; mi az az idő, amíg valamire várnod kell. Mert Isten Szentlelke így működik benned. Addig nem történhet semmi változás, amíg más hangokra figyelsz.

„A csend nem valaminek a hiánya, hanem annak a lehetősége, ami megszülethet.” Éppen ezért kell napról napra elcsendesednünk Isten előtt, hogy megszülethessen bennünk az a vágy, hogy mindig az Ő közelében akarunk maradni!

„Csendben születik az élet” – azaz a mi Istennel való elcsendesedésünkben születik az örök életre való vágyakozás. Hiszen csak akkor tudunk mindig Isten mellett maradni, ha Jézus Krisztus áldozatáért elfogadjuk az üdvösséget!

A napok óta bennem fel-felcsendesülő dallam szövege így hangzik tovább: „Csend van bennem, és emlékezem, mily sok ajándék, nagy kegyelem. Mily sok áldás, mily sok türelem kísérte végig az életem. Csend van bennem, és emlékezem, sokszor volt könnyes mindkét szemem. Oly sok bánat, fájdalom is ért, Hozzá futottam irgalomért. Csend van bennem, és emlékezem, hála dicséret él szívemen. Hogy köszönjem múltat és jelent, holnapom védő, őrző kezet? …”

Csak az Istennel eltöltött csendben tudsz múltadra visszatekinteni, és emlékezni, hogy ’mind végig megsegített az Úr’. Csak az Istennel eltöltött csendben tudsz jelenedre megoldásokat találni, hiszen azt mondja Isten: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézs 41, 10).

Csak az Istennel eltöltött csendben tudsz jövőd felé tekinteni, hiszen ezt mondja a Seregek Ura: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek …: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29, 11).

Ez a reményteljes jövő egyedül Jézus Krisztusban lehetséges! Légy hát csendben, és várj az Úrra! Ámen.   

Szabó-Lovász Adrienn