2021.

Kedves Testvérek!

Néhány nappal ezelőtt a rádióban, egy dal lejátszása előtt a műsorvezető elmesélte, hogy világméretű ún. „kihívás” lett, hogy arra a dalra minél többen, ugyan azt a koreográfiát táncolják. Akik követnek a közösségi oldalamon, láthatták is a megosztást, még beszélgetés is alakult ki annak kapcsán, hogy a videón szerzetesek és apácák táncoltak erre a dalra.

Ami miatt annyira megfogott ez az egész, az az, hogy a világméretű pandémia mindenkire hatással volt, és van most is.

Azonban nem mindegy, hogy milyen hatással. Hiszen ez a vidám, táncoljon az egész világ kezdeményezés az örömet, a reményt, és a bizalmat fejezi ki. És ha valaki veszi a fáradtságot, és megnézi a videómegosztó oldalt, megtalálja, hogy tényleg világméretű lett a kezdeményezés, Ausztriától Sri Lankáig, Venezuelától Indiáig sok-sok videó került feltöltésre.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mitől függ, hogy a nehézségek, a félelmetes, vagy megrettentő helyzetek mit váltanak ki belőlünk?

Bizonyára vannak, akik azt gondolják, ez alapbeállítottság kérdése. Hiszen mindenki ismer örök optimistát, ahogy örök pesszimistát is. Azonban ez nem biztos, hogy így van.

Általában, akik mondjuk engem felületesen megismernek, azt vehetik észre, én egy amolyan örök optimista vagyok. Mindig mosolygós, a másikról a legjobbat feltételező, a történésekkel kapcsolatban pozitív személyiségnek látnak.

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, a jelenlévők közül, akiről ezt gondolja a környezet.

Azonban, magamból kiindulva mondhatom, ez nem mindig igaz rám. Van, amikor az aggodalom, a félelem, a gyanakvás, a bizalmatlanság is megjelenik az életemben, sőt, ennél sokkal rosszabb érzések, indulatok is. Azonban döntés kérdése, hogy minek engedek teret az életemben. Döntés, és elhatározás.

De valóban, csak ennyin múlna? Eldöntöm magamban, hogy mostantól pozitív leszek, és akkor úgy is van?

Nem. Kedves Testvérek, sajnos nem. Nem is alapbeállítottságtól, még csak személyes elhatározástól sem tudjuk függővé tenni, miként nézünk szembe embert próbáló helyzetekkel.

Ideig-óráig jó eredményekhez vezethet emberi próbálkozásunk, de előbb-utóbb kibukik az ember alapvetően önző természete. Ennek eredménye az a sok, magát életvezetési tanácsadónak nevező figura megjelenése is, akik az önmegvalósítás útját tanítják, megfelelő óradíj fejében.

Más lesz a kulcs.

Az lesz a kulcs, amit Jézus János evangéliumában mond. Az élet világosságában szükséges járni ahhoz, hogy meglássuk a minket körülvevő valóságot, és úgy tudjuk fogadni a ránk zúduló megpróbáltatásokat, hogy az nem összetör, hanem felvértez.

Ehhez szükségünk van Isten személyes jelenlétére az életünkben. Nélküle nem találhatunk rá a valódi békességre, és reménységre.

A felolvasott páli igeszakasz a Lélek gyümölcséről beszél. E gyümölcs számomra mindig olyan megfoghatatlan, mégis magától értetődő volt.

Hiszen az Istennel járó ember más létezési síkon értheti és élheti meg az életet. Már nem csupán törekvés lehet nála a jókedv, kedvesség, alázat, békesség, hanem igazi élet, igazi megvalósulás.

Isten nélkül sötétségben vagyunk. Tapogatózunk, és mivel a sötétség természeténél fogva lehangoló, minket is lehangol. Eredendő természetünk így csakis az lehet, melynek a magva a bennünk lévő sötétség.

Akiben pedig ennyi van csupán, hajlamos hamarabb haragra gerjedni, féltékennyé, iriggyé, vagy éppen kárörvendővé válni. Nem mintha nem lennének ezek a világosságban járók szívében is ott.

Jézus azt mondja, hogy aki Őt követi, az nem jár a sötétségben, hanem a világosságban.

Ez egy szép kép, de mi a különbség – mármint lelkileg – a kettő között? Ugyanaz, ami fizikai világban is: a látás.

Mi történik a sötétségben?

Az ember nem látja azt, hogy hol van, honnan jött és hová tart. Nem találja a helyét a világban, nem talál viszonyítási pontokat. Visszanézve nem látja Istent, akitől az élete származik, és előretekintve sem lát mást, mint ürességet és sötétséget, amibe egy napon végleg belevész. A múlt és a jövő sötétsége pedig a jelent is megkeseríti.

A sötétben nem látni a másik embert. Vagy beleütközünk néha, mint valami akadályba, vagy egyáltalán nem vesszük észre, és magányosan élünk egymás mellett. Nem látjuk egymás szükségeit és értékeit.

A sötétben mindenki egyforma.

Nem látszik a szépség.

Csak az létezik a sötétben élő számára, ami anyagi.

Ellenben,

Mi történik a világosságban?

Az ember meglátja, hogy Istentől jött és felé tart. Ez a jelennek is biztonságot ad.

A világosságban meglátni a másik embert is. Észrevesszük egymás szükségeit és értékeit.

A világosságban látható az ember egyedisége és megismételhetetlensége.

Látni a világ szépségét.

Meglátni, hogy a legdrágább dolgok ingyen vannak, és nem anyagiak.

A bűn következtében az ember élete a sötétségben rekedt, ahol a sorsa a pusztulás. Isten nem ezt szánta nekünk, ezért Jézus világosságot akar adni életünkbe, hogy az ne legyen többé kilátástalan. A sötétség lassan felőrli, megbetegíti az embert, mert életellenes. A világosság életigenlő, mert a forrása Jézus, az Élet.

Testvérek! Nézzük Jézus világosságában a mindennapokat, és máris új értelmet nyernek.

mert ha tudjuk, Van Valaki, mégpedig a Mindenható Isten, aki minden ember életre felett őrködik, akkor ha szorongató idők is vannak, kereshetjük a célját, mit kell megtanulnom.

Vagy ha el is vesztünk valakit, akit nagyon szerettünk, hálát adhatunk, hogy Isten ennyi időt, és közös kalandot adott nekünk, most pedig maga mellé vette, oda, ahol nincs több elmúlás.

Vagy, hogyha azt érezzük, elfogyott a türelem, az erő a békesség, kérhetünk Tőle támogatást és megerősítést.

Világosságban járni, Krisztus világosságában járni ugyanis egy olyan kapcsolatra mutat rá az ember életében, mely elszakíthatatlan, elvághatatlan, örök szeretetkapcsolat Isten és ember között.

Ez a kapcsolat pedig olyan, mint az édesanya és magzata között a köldökzsinór. Minden szükségessel ellát.

Ami pedig szükséges, az Pálnál le van írva.

Szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás…

Joó Sándor, a nagy igehirdető így fogalmazott: „a gyümölcsök azok a Krisztusi indulatok, cselekedetek, amelyek az emberi együttélést kellemessé, zamatossá, üdítőbbé teszik. Vagyis egyáltalán nem luxuscikk, hanem vitamin, amire óriási szüksége van minden élőlénynek, pláne az embernek.”

Így van ez.

Az egyetlen módja annak, hogy ne a keserűség, a széthúzás és az elégedetlenség hangja kapja szívünkben a hangsúlyt az, ha belépünk Krisztus világosságába, és elfogadjunk a nekünk ajándékozott gyümölcsöt, mely eleinte apró, kissé egyenetlen, de ha odafigyelünk rá, és imádságban nap mint nap erősítjük a kapcsolatot a forrással, azaz az Istennel, akkor igen hamar megszépítheti életünket, és másokkal való kapcsolatunkat.

Ma kezdődik a Házasság hete elnevezésű programsorozat, mely egy egész hétig tart majd országszerte. S bár tudom, sokan vannak itt is, akik elveszítették házastársukat, vagy hitüket a megfelelő társ létezésében, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy bizony, erre a gyümölcsre, minden házasságban szükség van.

Isten jelenléte, áldása, és világossága épp oly szükséges a saját lelki egészségünk érdekében, mint kapcsolataink megfelelő működésének érdekében. Hiszen mélységben és magasságban, örömben és bánatban, az Úr Jézus velünk van, és megtart, fenntart.

Kedves Testvérem!

Hadd térjek most vissza arra a kérdésre, melyet az igehirdetés elején fogalmaztam meg.

Mitől függ az, hogy hogyan változik meg az ember egy-egy megterhelt időszakban?

Remélem nem lep meg a válasz, ha azt mondom, a benne lévő lélektől. Attól, hogy a sötétségben, vagy pedig Krisztus világosságában jár.

Saját, személyes tapasztalatom, hogy a Szentlélek a legnyomorúságosabb helyzetekben is, üldöztetés, anyagi problémák, szeretetteli kapcsolatok összeomlásakor is tud reménységet csempészni a szívünkbe, az életünkbe.

Gyakran kérdezték meg tőlem egyetemista koromba, miért mosolyogsz állandóan? Miért van ilyen vidám, hiszen annyi rossz van a világban?

Mindig elmondtam, ha minden egyes velem történt szomorúságot az eszemben hordoznék, és minden megpróbáltatás miatt sírnék, nem lenne annyi könny a szervezetemben, amennyi elegendő lenne.

De hát miért is tenném? Hiszen Isten szeret, és az Ő szeretete biztosan jót munkál ki számomra is. Addig pedig hiszem, hogy az én mosolyom, az én derű, és az én reménységem által másoknak is tud reményt, erőt, és bátorságot adni arra, hogy kilépjenek a sötétségből, egyenesen Krisztus világosságába.

Mit tehetünk hát akkor, amikor a türelem egyre fogy, a bezártság egyre frusztrálóbb, és úgy tűnik, ennek az egésznek soha nem lesz vége?

Adjunk hálát! Örvendezzünk! Magasztaljuk! Vegyük számba a mindennapok apró örömeit! Keressük, hogyan tehetjük szebbé, jobbá a környezetünket, és magunkat?

Dolgozzunk a kapcsolatainkon. De ne csak az emberekkel való viszonyon, hanem az Istennel való közösségen.

Mert ha már nem mehetünk esténként sehova, akár rá is érhetünk imádkozni.

Kövessük az Úr Jézust, és élvezzük a világosságot! S miként a lassan ébredő természet, mi is teremjünk gyümölcsöt! Ámen

Mándi Kitti