2019.

A mai alkalommal a tegnapi napra kijelölt ószövetségi igeszakasz alapján kívánom Istenünk üzenetét hirdetni. Két kortárs uralkodó találkozója az, ahova ma a Szentírás elvezet. Az északi országrész uralkodója: Áháb, és a júdai  uralkodó: Jósafát találkozójáról lesz ma szó, valamint arról, hogy ezen a történeten keresztül mire akarja lelki szemeinket irányítani az Úr. Kre. 850-ben járunk.

Két különböző emberről van szó a történetben: Áháb, korának legnagyobb hadvezére – ő az, akinek vezetésével Karkarnál, Kre. 853-ban megállítják a szövetséges országok az asszírok előrenyomulását, évtizedekre, kiváló stratéga, míg Jósafát inkább az ország építésében jeleskedik – várakat és raktárvárosokat építtet.

Áháb inkább kezdeményező alkat, Jósafát pedig inkább visszahúzódó ember.

Áháb volt az az uralkodó, akinek mindig pontos tervei-elképzelései-vágyai  voltak, míg Jósafátot inkább lehetett befolyásolni.

Mindezek alapján azt kellene mondanunk, hogy Áháb egy jó király volt, míg Jósafát kevésbé jó, vagy inkább gyengekezű uralkodó.

Mégis: ez nem így van. Áháb, ha lehet ilyet mondani Izrael legistentelenebb uralkodója volt, míg Jósafát Istenre figyelő emberként uralkodott népe fölött –mindig keresve Isten akaratát, úgy, ahogy arra a felolvasott történet is rámutat.

1. Izrael harcba készült, egy város: Rámóth-Gileád ellen. Áháb kevésnek érezte hadseregét, és ezért előrelátó stratégaként szövetségesét segítségül hívta. Jósafát tudta, hogy mi a szövetség lényege, tartja is magát a „játékszabályokhoz”: ki is jelenti ezt: "Elmegyek, akárcsak te, és az én népem akárcsak a te néped." Egyetlen kitételt fogalmaz meg: Kérdezzük meg először az Úr Igéjét!

Ma ezt talán úgy mondhatnánk, tudakold meg, hogy mi Isten véleménye mindarról, amire készülünk.

Nagyon érdekes Jósafát viselkedése, ugyanis felvet egy kérdést: mi köze Istennek a háborúhoz? Mi köze a fegyverekhez, az öldökléshez? Ahhoz, amikor két nép fiai gyilkolják egymást?

Bármennyire is furcsának tűnik, azt kell rá válaszolnunk, hogy van köze. Istennek ugyanis mindenhez van köze. Ha nem is tudakolják véleményét, attól még meg van a véleménye a dolgokról, így a háborúról is. Meggyőződésem, ha az emberek, vezetők vagy egyszerű emberek, családok, és népek gyakrabban tudakolnák Isten akaratát, akkor fel sem vetődne a háború kérdése.

Ha azonban már egy, az emberek által elrontott helyzetbe kerül egy nép, egy család vagy az egyén, és ott valamilyen szintű háborúság készül, akkor arról is van Istennek véleménye.

Ezen túlmenően az ókor háborúi szent háborúk voltak. Minden nép és nemzet a saját isteneinek parancsára vívta háborúit: gondolhatunk a nomád törzsekre, éppen úgy, mint a görög vagy a római világra: háborúk előtt kikérték az istenek véleményét az uralkodók, a papokon, prófétákon keresztül. (a válasz természetesen a legtöbbször igenlő volt.- saját életük érdekében).

Izrael háborúi is szent háborúk voltak: áldozatot mutattak be a szent háború harcosai, rituálisan tiszták voltak, tiltások vonatkoztak rájuk a hadjárat ideje alatt, és természetesen kérték Isten tanácsát, hiszen soha nem egyedül vonultak harcba: Isten is harcolt velük. Gondoljunk akár a Veres tengeren való átkelésre, akár Jerikó ostromára, akár a bírák korának harcaira. Isten harcol. Ha pedig Ő harcol, akkor köze is van a háborúhoz, nem úgy van, hogy Te add a segítséged, de ne szólj bele semmibe. Isten is szövetségese Izraelnek sok háborújában, nem mindenben, mert kényszeríteni Őt nem lehet.

Áháb tehát a kor szokása szerint össze is gyűjtötte az udvari prófétákat, és megtudakolta tőlük, hogy mi Istennek a véleménye. Négyszáz prófétája igent mondott a háborúra, ám ez a túlzott egyhangúság gyanús volt Jósafátnak. Ezért kérdezi meg, hogy nincs-e még egy próféta. Áháb megdöbbentő választ ad: van még egy, de én gyűlölöm őt, mert soha nem prófétál nekem jót, csak rosszat.

2. A történetben ez az a mondat, ami igazán megkülönbözteti a két uralkodót, nem a bizonyságtételem elején felsorolt sok egyéb dolog. Ez, és azóta is ez különböztet meg mindannyiunkat: hogyan fogadjuk Isten üzenetét, egyáltalán kíváncsiak vagyunk-e Isten véleményére életünkkel kapcsolatban.

Sajnos, a legtöbb ember úgy vélekedik, hogy Istennek nincs köze életünkhöz.

Az utcán egy fiú jött velem szembe, néhány napja, akinek pólóján angolul a következő mondat hirdette gondolkodását: „Az életem az enyém, azt teszek vele, amit akarok!” Magával elégedett, büszke arcára tekintve, eszembe jutott a Szentírás szava, a Prédikátor könyvéből, és megsajnáltam őt. (12:1): „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban, és vidámítson meg szíved ifjúságod idején; élj szíved szerint, ahogy szemed jónak látja! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!”.

Viselkedése, az, hogy Istentől és Isten véleményétől függetleníti magát kor és kór tünet, de egyáltalán nem mai! Az emberiség állandó tünete, amelyik hol erősebben, hol gyengébben de felszínre tör.

Az 1968-as diáklázadások egyik abortuszpárti jelmondata is ezt tükrözi vissza, amit előszeretettel hirdettek leányok pólójukon, vagy hasukra írva: „A testem az enyém!” Vagy mások: „A hasam az enyém!”. Ez a mondat a szabadság teljes és végletes félreértelmezése, mert a szabadság egyik alappillére az, hogy az én szabadságom, ahogy én megélem a szabadságot, az nem történhet más kárára. Ez nem is szabadság, hanem szabadosság!

Drága, egyre okosodó hittanosaimmal beszélgettünk az elmúlt héten arról, hogy az életünket Istentől kaptuk, neki tartozunk érte hálával, és elszámolással. Az egyik „okoska” azonnal kijelentette, hogy ezt a legtöbb diáktársa nem hiszi. Mondtam, hogy tudom, hogy így van ez, de mégis ezek a gyermekek is elismerik, inkább akaratlanul, mint akarva ezt a tényt. Majd, megkérdeztem tőlük, hogy mit mondanak az osztályban a gyerekek, ha valakinek születésnapja van. A választ kórusban kaptam: „Isten éltessen sokáig!” Na, mit jelent akkor ez? És, ugyancsak kórusban kaptam a választ: még a hitetlen ember is kimondja, hogy Isten az, aki éltet bennünket, ő az élet ura.

Sajnos, a legtöbb ember nem is gondol e jókívánság hátterébe, csak kimondja, de e mondat tulajdonképpen, ha belegondolva tartalmába mondjuk ki, nem csak egy jókívánság, hanem egy hitvallás is. Hitvallás, hogy Isten az élet ura. Ha pedig Ő az életem ura, akkor köze van hozzá, nekem, pedig mint benne hívő embernek kötelességem keresni, kutatni akaratát az életemmel kapcsolatban!

Több alkalommal beszélgettem egy lelkész testvéremmel, lelki problémáimmal, vergődéseimmel megkeresve őt (bármennyire is furcsán hangzik, egy lelkésznek is van szüksége lelkigondozóra). Sok alkalommal kaptam használható gyakorlati tanácsokat, olyan dolgokban, amelyeket ő már átélt, vagy amelyeket, mint kívülálló tisztábban látott. Mégis, azt mondom, hogy akkor volt legértékesebb számomra lelkigondozása, amikor figyelmeztetett, mint Jósafát Ahábot: "Testvér, én ezt nem tudom, de kérdezd meg Istent erről!".

Mert tulajdonképpen erről van szó. Nekünk is szükségünk van arra, hogy Isten miként látja életünket egy-egy döntésünk előtt. Mi a véleménye a kialakult helyzetről? Ugyanúgy, ahogy akkor szükség volt

Mert a mi életünk is harc. Nem vérre menő harc, de sajnos gyakran még az is. Harc pozíciókért, helyekért, egy jobb osztályzatért, egy jobban fizető munkahelyért, jobban működő emberi kapcsolatokért, elismerésért, és a sort lehet folytatni a végtelenségig. Harc, ahol folyton döntések elé kerülünk, és bármennyire is vannak mellettünk tapasztalt barátok, rokonok, lelkigondozók, a döntő úgyis az, hogy Istennek mi a véleménye a kialakult helyzetről. Hogy Ő hogyan látja életünk.

A döntő tehát az, hogy kérdezzük-e Isten véleményét? Imádságban, leborulva elcsendesedve magányosan, vagy közösségben. A Szentírás olvasása a számunkra útkeresés-e, az igehirdetésre való figyelésünk vajon Isten akaratának kémlelése, kutatása-e?

3. És még egy dolog döntő: ha Isten választ ad kérdéseinkre, akkor hogyan fogadjuk ezt. Úgy, mint Áháb: nem szeretem, mert nekem nem jövendöl jót, vagy úgy mint Jósafát: mindegy, hogy mit mond az Úr, csak szóljon. A feladatom az engedelmesség.

Mi történik akkor, ha az Ige nem simogatja lelkünket, hanem keményen megítéli életünket?

Mi történik akkor, ha a Szentírás tükrében lelki ábrázatunk ápolatlannak tűnik?

Összetörjük a tükröt, mint Áháb tette? A kép ettől még ugyanolyan marad, legfeljebb mi nem látjuk. Vagy elkezdjük Isten Igéjére figyelve megtisztítani lelki ábrázatunkat.

Adja meg Isten nekünk, hogy nem csak a minket dicsérő, de a minket elmarasztaló isteni szavakat is tudjuk alázattal elfogadni. hiszen ez is az Ő szeretetéről szól, arról tesz bizonyságot: nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ámen

Juhász András