2019.

Szeretett Testvéreim!

Életünkben vannak különböző szakaszok. Mindannyian átéltük már: egy korszak lezárult, s egy másik elkezdődött. Akartuk, hogy így történjen?! Lehet, hogy nem. Csak megtörtént. Mert szeretteink elmentek, elhagytak, mi esetleg kudarcot vallottunk, elrontottunk dolgokat, rossz döntéseket hoztunk, és ezek vagy megerősítettek minket, vagy meggyengítettek. De valami történt. Valami megváltozott. Egy korszak lezárult.

Kíváncsi lennék, hogy ki mit tudna mesélni az életéről. ’Korábban jobb ember voltam, mára már csak élek egyik napról a másikra, tengek-lengek, mert nekem semmi sem sikerül.’ – hangozhatna akár egy ilyen mondat is a szánkból. De az is, hogy ’régen megkötözött voltam, függő, de Krisztus megszabadított.’ Vagy lehet valaki azt mondaná: ’Nekem ugyan nincs semmiféle változás az életemben. Így élek már 60 éve!’

Csak találgatok, biztosat nem tudhatok, de az bizonyos, hogy most az aktuális érzésekről és gondolatokról egyedül a mindenható Istennek van fogalma, rajtunk kívül, Aki belelát a szívünkbe és a fejünkbe… Ő tudja, hogy min megyünk most keresztül, legyen az akár jó, akár szomorú dolog. 

Miért mondom most mindezeket el? Azért, mert ez a mai, ószövetségi történet valamit nagyon megtanít a mindenkori embernek! Azt, hogy van visszatérés. Ha van lefelé, akkor van felfelé is…!

Ez a Manassé, aki Jeruzsálem uralkodója volt, eléggé lecsúszott. Röviden kifejezve: „azt tette, amit rossznak lát az Úr…” (2Krón 33, 2). Áldozóhalmokat épített, oltárokat állított a Baaloknak. Szégyenszemre még az Úr házába is bevitte ezeket az oltárokat. Varázslás, jelmagyarázás, igézés, halottidézőkkel és jövendőmondókkal való kapcsolattartás… hogy egy párat említsek.

A felolvasott történetből kiderül, hogy volt ilyen korszaka is Manassénak, de volt olyan is, amikor ismét az Úrhoz pártolt, visszatért, és egyértelmű lett előtte, hogy EGYEDÜL AZ ÚR AZ ISTEN! Azt mondja a Szentírás, hogy 12 esztendősen került a trónra, és 55 évig uralkodott Jeruzsálemben. Ez idő alatt ő maga is átélt pár személyes, és közösségi változást, és ő maga is lezárt egy-egy nehezebb, vagy ínségesebb korszakot.

A kérdés mindig az, hogy miket kell addig átélni? Miknek kell történnie, hogy az ember belássa: rossz úton jár?! Manassé az imént felsorolt tevékenységeket figyelembe véve, bőven rászolgált a büntetésre. Vagy nevezzük inkább következményeknek. Az asszír király vezérei kis híján végeztek vele. Hogy jutott idáig?

Hadd olvassam újra a 10. verset: „Szólt ugyan az Úr Manasséhoz, és népéhez, de nem figyeltek rá.” (2Krón 33, 10). Ezen a délelőttön, hadd beszéljek erről a kifejezésről: „nem figyeltek rá”.

Az eltévedések, tévelygések, bűnök mindig azon múlnak, hogy valaki nem figyel oda Isten szavára! Ha egy erdei ösvényen nem figyelünk a jelzésre, eltévedünk. Nem figyelünk oda rá. Emberi kapcsolataink megromlása, házasságok megfakulása, barátságok meglazulása azért történik meg, mert nem figyelünk oda rá. Mármint a másik félre, a másik emberre. Belesodródni egy olyan helyzetbe, mely később a kárunkra lesz, ezzel indulhat: nem figyeltek oda rá. Mondjuk a szülei, vagy a felnőttek, akikre bízatott a fiatal élet…

Szeretett Testvéreim! Ez a „nem figyeltek rá” napjaink legveszélyesebb csapdája. Fel sem tűnik, észre sem vesszük, és egyszer csak kicsúsznak a dolgok a kezünkből. Mert nem figyelünk oda rá. De mire is? Ha egyszerűen szeretném megválaszolni a kérdést, azt mondanám, hogy nem figyelünk oda a minőségre. Rohanunk, stresszelünk, támadunk, törtetünk és nem éljük meg a pillanatokat. Nem figyelünk oda az apróságokra, a kicsi csodákra. Nem figyelünk oda a minőségi időtöltésre sem…

Ha ezen túllendülünk, és másik szemszögből akarjuk megfogalmazni a kérdésre a választ, akkor azt mondhatnánk, hogy Istenre. Nem figyelünk oda Rá! Kihagyjuk a döntéseinkből, életünk fordulópontjaiból, fájdalmainkból, esetleg haragunkból. Nem figyelünk oda arra, hogy ez az Isten ismer minket a legjobban, hiszen Ő hívott minket életre, és ez az Isten tudja egyedül, hogy mi számunkra a legjobb!

Ez az Isten mindig keresi a mi szívünket, és bizony jelez, ha valami nincs a helyén az életünkben! Manassénak is jelzett. Előbb azt olvassuk: „Szólt ugyan az Úr Manasséhoz, és népéhez, de nem figyeltek rá.” (2Krón 33, 10). Tehát figyelmezteti a királyt, de nem történik semmi. Aztán újra jelez az Úr, hogy nincs a helyén, és nem helyes, amit csinál, még pedig úgy, hogy kiszolgáltatja az asszíroknak. Nem is akárhogy: az asszír király seregének a vezérei „horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba.” (2Krón 33, 11).

Lehet, hogy ez a mi életünkben egy betegség, anyagi nehézségek, kapcsolatok felbomlása, munkahelykeresés, egyedüllét formájában köszönt ránk. Vagy nemes egyszerűséggel úgy, hogy minden szétcsúszik körülöttünk… Vannak ilyen időszakok. Amikor bármihez is fogunk, csak kudarc származik belőle. Ilyenkor lehet érdemes lenne a lehajtott fejünket nem a csüggedésbe fojtani, hanem felemelni, és meglátni a lényeget.

Mi a lényeg? Az, drága Testvérek, hogy rádöbbenünk, hogy valószínűleg mi merültünk ki, vagy le, kiégtünk lelkileg, és egyszerűen leállt minden belső mechanizmus bennünk. A lelkesedés, erő, energia, jókedv, a minőségre való törekvés, és még sorolhatnám. Erre mondjuk azt, hogy „elfáradt lelkileg”.

Ez a lelki fáradtság azért is tud bekövetkezni, mert távol kerülünk Istentől. Azt mondják az okosok, -tán tudósok-, hogy minden ember szívében van egy űr, amit soha senki nem tud betölteni, egyedül Isten! Ebben lehet is valami, és az az elkeserítő, hogy legtöbbször NEM FIGYELÜNK ODA ISTENRE. Nem hívjuk be az életünkbe, így csak saját magunk erejéből, és saját eszünkre támaszkodva próbáljuk túlélni az életet, persze végül teljesen kiégve…

Szeretett Testvérek! Nem túlélni, hanem átélni kell az életet, és nem egyedül, hanem az Úrral karöltve! Döbbenjünk rá, hogy Nélküle az életünk hiábavaló. Merjük behívni a nehézségeinkbe, gondjainkba, félelmeinkbe, esetleg egy új korszakba, és kezdjünk el Vele kommunikálni!

A 12. versben ezt olvassuk: „Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt.” (2Krón 33, 12).  Itt a kulcs: IGEN MEGALÁZTA MAGÁT. Nincs már színjáték, nincs elhajlás, nincs magyarázkodás vagy köntörfalazás. Csak az alázat. Az én alázatom Isten előtt. Ez az a momentum, amit úrvacsoravétel előtt gyakran átélünk: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva”. (MRÉ 458/3)

Jövök úgy, ahogy vagyok. Bukásokkal, csalódásokkal, kiábrándulva, reménytelenül, bűnösen, szennyesen, DE JÖVÖK AZ ÚR ELÉ. Ezt nevezzük alázatnak.

Miután Manassé bűnt vallott az Úrnak, Ő meghallgatta könyörgését, és megkönyörült rajta. A továbbiakat már nem olvastam fel, de a folytatás szépen beszámol arról, hogy az Úr oltárát helyre állította, békeáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be az Úrnak, eltávolította mindenhonnan az idegen isteneket. A város külső várfalait felépíttette, melyek igen magasak, így biztonságosak voltak. Mire ösztönöz minket mindez?

Arra, hogy ha lelkileg elfáradunk, kimerülünk, ne várjuk meg a teljes összeomlást, hanem még időben csatlakozzunk ahhoz a Forráshoz, Aki élő vizet kínál nekünk. Jézus mondja: „aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha”. (Jn 6, 35b).

Lássuk meg, hogy lelkünk nagyon sokszor kiszárad, de lássuk be azt is, hogy először emberekhez vagy figyelemelterelő tevékenységekhez folyamodunk, mint a mi Urunkhoz…! Tanuljunk Manassé példájából, és hagyjuk a hátunk mögött mindazokat a dolgokat, amelyeket rossznak lát az Úr, és nem az épülésünket szolgálják.

Tanuljunk meg Istenre figyelni, hogy aztán oda figyelhessünk családtagjainkra, barátainkra, munkatársainkra is. És végül: soha ne legyünk restek megalázkodni a mi Urunk előtt, hiszen Ő szerető, és irgalmas Úr! Kérjük Tőle el a lelki gyógyulásunkat, és meglátjuk: rendbe jönnek a dolgaink, és minden apró részlet a helyére kerül, csak BÍZZUNK AZ ÚRBAN! Ámen.

Lovász Adrienn