2019.

Szeretett Testvéreim!

Manapság bármerre járunk, olyan emberekkel, főleg olyan fiatalokkal találkozunk, akiknek a kezében ott a telefon. Nyomogatják, videókat nézegetnek, zenét hallgatnak, telefonálnak, csetelnek, tehát írásban kommunikálnak egymással.

Manapság szinte mindenki használja az internetet, és sokak számára megnyílik a világ. Nem csak celebek, és híres művészek magánéletét követhetjük nyomon, hanem magán emberekét is, egymásét is. Ezek a közösségi oldalak többnyire arról beszélnek, hogy mindenki milyen kiegyensúlyozott életet él, megtalálta a boldogságot, és érdekes módon, személyesen valahogy olyan másak…

Valóban kinyílt a világ előttünk. Sok mindent tudunk a világban történő eseményekről, híres és magán emberekről, elérhetjük szeretteinket a világ bármely pontján, ennek ellenére szociális kapcsolataink egyre gyérebbek! ’Sok mindent’ tudunk ’sok mindenről’, és egyre kevesebbet magunkról vagy szeretteink lelkivilágáról. Micsoda kettősség!

Azért beszélek ma ezekről a kapcsolatokról, és kapcsolattartásról, mert mai Igénk az imádságról szól. Az imádságról, amelyről már oly sokat hallottunk, talán már a könyökünkön jön ki. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi, hívő emberként már mindent tudunk az imádságról. Pedig nem így van. Vagy ha igen, akkor elég gyakran megfeledkezünk ezekről…

Manapság már minden információt megosztanak az emberek, és épp az imádság tabu, ami az egyik legintimebb és legőszintébb kapcsolattartás a Teremtő és teremtmény között! Elfelejtettünk őszinték, bizalmasak lenni, és miközben azt mutatjuk, hogy nyitottak vagyunk az egész világra, saját magunkat elrejtjük…, nem csupán mások elől, de attól az Istentől is, aki a legjobban ismer minket!

Szeretett Testvérek, ma nem általános információkat szeretnék megosztani az imádságról, hanem szeretnék egy olyan Igét közel hozni a szívekhez, amelyet szinte minden istentiszteleten hallunk, már-már kívülről tudjuk, mégsem gondoltuk még át, mit is jelent valójában!

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jk 5, 16b). Mondjuk ezt akkor, amikor imádságra buzdítunk mindenkit! Ereje van egy igaz ember imádságának. Hangzik a mi kis értelmezésünk. Valami olyan emberről lehet szó, aki igaz, és feddhetetlen Isten előtt? Papokról, lelkészekről szól ez az Ige?

Egy kedves barátnőm nagymamája egyszer azt mondta nekem: „Adrikám, kérlek imádkozz te is értem, hogy meggyógyuljak, téged jobban meghallgat Isten!” Szép gondolat, de ez nem így megy. Isten előtt mindenki imádsága kedves, ha őszinte szívvel, bizalommal mondja azt!

Drága Testvérem! Ez az Ige rólad és rólam szól. Amikor az igaz ember buzgó könyörgéséről beszél Jakab, akkor olyan porszemnyi emberekre gondol, mint te vagy én.  Az igaz ember itt azt jelenti, hogy megigazított, Krisztusban lévő, akit Krisztus igaznak mondott. Egy olyan ember, akinek a bűnei meg vannak bocsátva, az élete el van rendezve, élő kapcsolata van Istennel. Az ilyen ember nem tökéletes, de igaz.

Egy olyan ember, akinek kapcsolata, még pedig személyes kapcsolata van Istennel. Nem olyan látszat-fenntartás, hogy valakinek a szája azt mondja, hogy ’igen, én szoktam imádkozni’, s közben az életmódja oly távol van a hívő élettől, mint észak és dél! Az igaz ember élete és szíve nyitott könyv Isten előtt, mert nem csak a tények vannak benne, hanem érzelmek, vágyak és gondolatok is. Nem úgy, mint egy közösségi oldalon…

Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy nagy az ereje a mi imádságunknak?! Nem így szól az Ige, hanem „buzgó könyörgésről” van szó. Milyen ez a buzgóság? Az eredeti szó azt jelenti: hathatós, szenvedélyes, munkálkodó. Ez jelzi azt, hogy az imádság munka. Azt is, hogy nem alkalmi, esetleges, nem programszerű. Nem arról van szó, hogy fut egy imádság-projekt egy hétig, utána elfelejtjük egy évre – hanem folyamatosan munkálkodik.

Hathatós, szenvedélyes, energikus. Eszembe jutnak ezen a ponton a diákok. Ha valamit szeretnének, elkezdenek érte lobbizni. Kitartóan. Nem adják fel. Ilyen például, hogy rendszeresen bepróbálkoznak évvégéhez közeledve, -finoman jelzem, hogy május elejéről van szó, nem júniusról- hogy az óra megtartása helyett nyugodtan játszhatunk, hisz már mindjárt vége az iskolának! Nem könnyen fogadják el, ha valamire azt mondom: ez most nem lehetséges! Ők akkor is mondják, és reménykednek.

És ezek után, vajon hol vagyunk mi? A minden földi szülőnél összehasonlíthatatlanul hatalmasabb mennyei Atyánktól ne kérhetnénk ilyen buzgósággal? Engem arra tanít ez a szó, hogy igenis, amikor imádkozom, akkor merjek kérni bátran, ne legyek szemérmes vagy finomkodó Istennel, hanem legyek buzgó, odaszánt!

A ’buzgó’ kifejezés mellett azonban van még valami: „buzgó könyörgés” áll itt a szövegben, nem buzgó parancsolgatás! Ugye érthető? Nem mi irányítunk. A buzgóság másik oldala az alázat. Isten az Úr. Ő azt tesz, amit akar. De ezzel együtt elé állhatunk a kéréseinkkel.

Cseri Kálmán azt mondta ezzel az Igével kapcsolatban: „az imádság azonosulás Isten akaratával.” Ez a lelkület elengedhetetlenül fontos. „Uram, kérem Tőled ezt a dolgot. Nagyon szeretném, de bárhogy döntesz is, elfogadom. És mivel Előtted álltam a kérésemmel, hiszem, hogy ami történni fog velem, az Tőled van.”

Ez nem egy rezignáltság, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar; hanem szívbéli bizalom, békesség, a lélek megnyugvása abban, hogy Isten hallotta a kérésünket, látta buzgóságunkat, s a történésekben az Ő akarata és válasza érkezik el hozzánk.

Mindazonáltal az imádság nem magánügy, hanem közösségi ügy! Ide nem csak a „Miatyánk” és „Hiszekegy” elmondása tartozik, hanem egy olyan személy mellé állni, akinek szüksége van a szabadításra, gyógyulásra, megoldásokra. Azokról az emberekről van szó, akik a közvetlen környezetünkben élnek.

Most hadd beszéljek a felolvasott Ige elejéről. Tökéletesen útbaigazítást ad nekünk a közösségi imádság tekintetében! „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében.” (Jk 5, 13-14).

Ez nem egy recept, mely szerint bármi baj van, csak imádkozni kell, és máris minden rendbe jön! Ez arról szól, hogy a közösségi imádságnak is ereje van, és szabad egymást oda emelnünk a mennyei Atyához imádságban!

Szeretett Testvéreim!  Egy nagyon hangsúlyos dolgot hadd emeljek ki: az imádság hitből fakadó cselekedet kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy azért imádkozom, mert hiszem, hogy Isten meghallgat, és figyelembe veszi könyörgésemet. Hiszem, hogy Ő úgy munkálkodik az én, vagy mások életében, hogy az a mi földi boldogságunkat és örök életünket szolgálja!

Ha nem így van, akkor nincs semmi értelme! Az imádság egy hitből fakadó cselekedet, azaz aktív, kezdeményező, és ott van mögötte Isten. Ha ez a hit és bizalom nincs ott az imádságunk mögött, akkor az valóban csak  vallásos cselekedet.

Az imádság magától értetődően feltételezi az élő Isten létezését, sőt: jelenlétét. Nincs szüksége a mi ötleteinkre, de ő maga buzdít bennünket arra, hogy tárjuk elé a kéréseinket.

Mint amikor egy szülő bátorítja a gyermekét: „mondd el, hogy mit szeretnél!” „oszd meg velem, mi bánt!”- így hív bennünket Isten imádságra.

Miért annyira szükséges ez, hogy az imádság közösségi ügy legyen? Miért nem elég, hogy valaki önmagában erős és hitből fakadóan imádkozik? Azt gondolom, azért, mert az imatémáink, a kéréseink gyakran igen komoly, nagyon mély, sokszor az életünk, identitásunk alapjait érintő dolgok.

Isten terve az, hogy ha az imádság meghallgattatik, akkor az öröm közös legyen.  Ha pedig nem hallgattatik meg, ha valakinek imádság ellenére is rosszabbra fordul az állapota, vagy nem nyer szabadítást, akkor ennek a terhét, akár a csalódás fájdalmát is közösen hordozzuk el. Isten meg akar bennünket gazdagítani közös örömben, és azt akarja, hogy egymást támogassuk. Mert alapvetően végül azt akarja, hogy meggyógyuljunk. A gyógyulás pedig leginkább a közösségben történhet meg velünk.

Isten akarata az, hogy együtt, a közösségben felvállaljuk azt, hogy vannak betegeink, vannak megtört élethelyzetek, és együtt, közösen, alázatosan hordozzuk őket imádságban. És örüljünk a gyógyulásoknak, a szabadulásoknak. És…, ha pedig szükséges, sírjunk együtt azzal, akinek ez nem adatik meg. Hordozzuk egymást!

Hordozzuk együtt azokat a nagyon kemény egzisztenciális kérdéseket, amiket felvet egy-egy meg nem hallgatott, vagy nem az általunk várt módon meghallgatott imádság. Micsoda kihívás ez egy közösségnek! De hiszem, hogy Isten a felnőtt gyülekezetnek, nekünk ezt a feladatot adja, és képessé is tesz bennünket arra, hogy legyen hitünk imádkozni egymásért, hordozni egymást gyógyulást remélve, s legyen hitünk és erőnk elhordozni azt is, amikor Isten ezt valamiért nem adja meg.

Az Úr adjon nekünk bölcsességet, hogy használjuk, s jól használjuk azt a kommunikációs eszközt, amely nekünk, keresztyéneknek ajándékba adatott! Mert, tudjátok Testvérek: „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jk 5, 16b). Ámen.

Lovász Adrienn