2019.

Kedves Testvérek!

Gyakran beszélünk arról keresztény körökben, én magam is épp egy hete szóltam róla, hogy a keresztény ember élete gyümölcstermő élet.

Viszont minden esetben hozzá kell tenni, ezek a gyümölcsök sosem a saját kútfőnkből fakadnak, hanem sokkal inkább Isten Szentlelkétől, mint a kegyelem ajándékai.

Ebből következik, hogy mindaz, amiről most Péter második levelében olvasunk, csak akkor érvényes és csak akkor tud működni, ha életünkben adunk helyet a Szentléleknek. Ha nyitottak vagyunk Isten beavatkozására, és ha megértjük akaratát, nem vagyunk lusták arra, hogy meg is cselekedjük, amire indít.

Hányan vannak, akik bezárják a szívüket, és bár eljönnek istentiszteletre, mégis, csupán emberi kapaszkodókat keresnek, nem engedik, hogy a lelküket formája át az Úr.

És még hányan vannak, akik bár meghallják az Ige szavát, mégis, túl nagy áldozatnak érzik a változtatást, így bedugják fülüket, minden egyébbel betömik életüket, és tovább mennek, mintha nem is hallották volna a Lélek hívó szavát.

Péter viszont isteni elhívásról beszél.

„az Ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és az Istennek kedves életre való, azáltal, hogy megismertük Őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általa isteni természet részesei legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.”

Az elhívás tehát Péter szerint magának Jézusnak a lényéből fakad. Jézus a saját dicsőségével és erejével hívott el. Erre emlékezteti a gyülekezetet, és erre emlékeztet ezen az álmos, de annál izgatottabb reggelen minket is.

Azt a szót, hogy saját „erejével”, inkább úgy fordíthatnánk: nagyszerűségével, igazságával, csodálatos jellemével.

Azt mondja ezzel az apostol, hogy az elhívás során Jézus személyisége, jelleme, jósága, igazsága, az az egyedi és utánozhatatlan dicsősége és kisugárzása volt amit az övéi megismertek benne. Az volt, ami magával ragadta őket. Hányszor olvassuk az evangéliumban, hogy az emberek sokszor követték Jézust, mert érezték, hogy Ő más, hogy benne van valami plusz. Ez pedig kézzel fogható dolog volt, nem valami elvont elmélet. Minket is így szólított meg, ki tudja mikor.

Gondoljunk csak Péter elhívásának történetére.

Amikor a halfogás története játszódik, Péter már egy ideje követi Jézust, már egy kicsit ismeri, már alakul a kapcsolat közöttük. Jézus a szolgálata egy alkalmával megjelenik a Genezáreti tó partján a halászok között, és megkéri Pétert, vegye be őt a csónakjába és evezzenek beljebb a vízen. Ez fizika: a víz vezeti a hangot, ha beljebb mennek, jobban hallatszik a tanítás a parton. Jézus tanít, hirdeti az Isten uralmát, Péter pedig hallgatja őt a sokasággal együtt. Aztán egy ponton személyessé válik a történet. Azt kéri Jézus Pétertől: evezz a mélyre és vesd ki a hálódat! Pedig egész éjjel fáradoztak, semmit nem fogtak, de Péter Jézus szavára kiveti a hálót. És amikor váratlanul hihetetlen mennyiségű halat fognak, akkor Péter nem ugrálni kezd örömében a nagy fogás fölött, hanem csendben leborul és azt mondja: „menj el, Uram, tőlem, mert bűnös ember vagyok!” – Ez történik, amikor megjelenik Jézus dicsősége, nagyszerűsége, jósága, igazsága és szépsége! Ez az ember mély igaz reakciója: „Menj el, Uram, tőlem!” Mert amikor megjelenik a Szent, az isteni dicsőség Jézusban, amikor meglátod az Ő páratlan szépségét és igazságát, akkor nincs más, mint annak a látása és megvallása, hogy Ő szent, én pedig végletesen méltatlan és tisztátalan vagyok. Amikor az ebből a látásból fakadó hódolat megszólal a szívünkben, Jézus válasza ez: „embereket fogsz halászni.” Ez az elhívás. Így történik.

Az ember megrendül. Belecsodálkozik az Isten hatalmába, az imameghallgatásba, a gyógyulásba, a mindenek felett való erőbe, és szóhoz sem jut. Csak csodálkozik, ez nem lehet véletlen. Ez az Isten ereje! Ő valódi, és munkálkodik. Az én életemben is!

Ez az első lépés.

Tegnap egy olyan testvérnél jártam, aki egészsége miatt nem teheti meg, hogy eljárjon a gyülekezetbe. Nagyon sokat beszélgettünk, és olyan jó volt hallani tőle, hogy hát bizony, egy ideje már járt a gyülekezetbe és hallgatta a tanítást, amikor úgy döntött, hogy így nem mehet tovább az élete, és bejött a lelkészi hivatalba, bűnvallást tett, és letette a régi életét. Mert Krisztus megszólította és elhívta.

Ahogy sokakat, az itt lévő testvérek közül.

Ha pedig eddig még nem, lehet, hogy pont ma fog megtörténni, vagy majd később, a maga idejében.

De Jézus mindannyiunkat megszólít, és elhív. Keresi rá a mi életünkben megfelelő alkalmat.

Mégis, a mi református felfogásunktól olyan távolinak tűnik ez a kifejezés, és ez a gyakorlat.

Nézzünk bele mélyen az életünkbe. Mi a baj napjaink kereszténységével?

A magam részéről azt látom, időnkét belefásulunk a mindennapokba. Ahogy a Jelenések könyvében olvassuk, elfeledkezünk az első szeretetről.

Megfeledkezünk Jézus páratlan dicsőségéről. Kiesik a fejünkből az érzés, milyen volt, amikor igazán megéreztük az Ő jelenlétét és áldását az életünkben.

Hitünk, imádságaink, templomba járásunk legfőbb célja nem az Isten magasztalása lett, hanem a saját hiányosságaink és szükségeink.

Amiknek a gyülekezetbe hozásával nincsen semmi baj. Igenis el kell vinni Jézus lábához, de nem azért, mert ott a szemétlerakó, hanem azért, mert nála a szív megnyugvást talál, mert nála új élet van, mert Ő tudja gyarapítani az életünket.

Az új élet pedig, a megváltozott élet láthatóvá kell váljon.

Mi a baj a mai keresztények elhivatásával? A szükségeik körüli állandó forgás! Ha Jézusnak nem a lénye, szépsége, dicsősége ragadott meg, nem az, hogy Ő, a Szent eljött értem, eljött hozzám, a senkihez, ha nem ennek a csodálata, az emiatt érzett hódolat tölti be egyre inkább a szíveinket – csak a szükségek és hiányok megoldásának az igénye, az nem elhívás. Az sokkal inkább tűzoltás.

Péter apostol arra szólítja fel a gyülekezetet a levélben: emlékezzetek, hogyan hívott el titeket Jézus! Arról beszél még: ebben az elhívásban mindennel megajándékozott minket, ami az életre, az istenfélő életre való. A kulcs pedig ez a különleges mondat: „isteni természet részesei lettünk.

A Kátémagyarázatos bibliaórán pont arról beszéltünk nemrég, hogy a Szentlélek által hívja el a Krisztus az Ő láthatatlan egyházát, mely a mindenkori hívőket gyűjti egybe. Ebben a láthatatlan egyházban munkálkodik Ő, és oda hív el mindnyájunkat.

Amikor pedig ez megtörténik, akkor Isten lép be az életünkbe, és lesz részévé a mindennapjainknak.

Isteni természet részesei lettünk. Emlékezzetek! – mondja Péter. Emlékezzetek az elhívásotokra! Nem tudsz mire emlékezni? Az se baj – ismerd el, hogy nincs mire emlékezned! Ha keresztény vagy, és csak a szükségeid körül forogtál, de ma rájöttél, hogy a Jézussal való kapcsolatod egészében csak önmagadról szólt, akkor mondd ki: most már meg kell térnem igazán! Oda kell fordulnom Hozzá igazán. El kell fordulnom attól, hogy mindig a saját hiányaimról és szükségeimről szóljon ez az egész!

Pedig amiről most az apostol ír, az olyan dolog, melyet nem tudunk önmagunktól megkaparintani. Valamivel megajándékoztattunk, hogy részesedjünk az isteni természetben.

Ez pedig már egy új életet jelent. Az jut eszembe, amikor egy számítógépes játékban az embernek tapasztalatok gyűjtésével kell egyre feljebb jutnia, és egyre fejlettebbnek lennie. Amikor én gyerek voltam, a legtöbb játékhoz voltak olyan, az interneten terjedő kódok, melyekkel meg lehetett gyorsítani a fejlődést, csalni lehetett a játékban. Gyorsan szereztünk jó cuccokat.

Valahogy így tudnám körülírni azt, amiről itt Péter beszél. Isten meghackelte a mi életünket, és bár nem vagyunk jók, és lelkileg túl hatalmasak, mégis, Isten megajándékoz bennünket olyan új dolgokkal, melyeket egymásra építve az Ő dicsőségére élhetünk e világban.

Ehhez pedig az eszközök:

az igaz emberség, az ismeret, az önuralom, az állhatatosság, a kegyesség, a testvéri szeretet, a minden ember iránti szeretet.

Valljuk be őszintén, valahol az önuralom és az állhatatosság között bukik meg a mi próbálkozásunk. Egyedül nem tudjuk ezeket a szinteket meglépni. Kell hozzá az Isten ereje, szeretete, kegyelme és nap mint nap felénk megnyilvánuló türelme. Részvétele az életünkben, a családunkban, a kapcsolatainkban, még a munkánkban is.

Még az emberség, a jó napjainkon megy is. Nem fordulunk el a szenvedőtől, támogatjuk a gyülekezeten belüli diakóniát is. Talán mert eszünkbe jut, hogy senki sem alábbvaló az Isten előtt, s ezért kell emberségesnek lennünk a hitben. S az emberségben máris az isteni természetből kapunk valamit.

Ahogy azonban végiggondoljuk, az isten és emberismeretnek időnként híján vagyunk, ahogy az önuralomnak is. Péter az állhatatossággal folytatja, mely a kitartó és elszánt élet alapja, de nem a törtetésben, hanem sokkal inkább a hitben és Istentől kapott feladatainkban.

Végül a kegyesség, mely lelki életünk fontosságát hangsúlyozza és a testvéri szeretet, mely alapja a békés együttélésnek.

Olyan jó lenne, ha komoly energiákat fordítanánk a testvérszeretetre!

Az utolsó, amiről Péter szót ejt, és amit egyedül megvalósítani lehetetlenség, az, hogy minden embert tudjunk szeretni.

Ezt egyedül Krisztus tudta megvalósítani, és ha ezeknek töredéke megvalósul a mi életünkben, az az Ő munkájának eredménye lesz.

Mert az Isten mindig emberségesen tekint ránk. Sőt, ő maga lett emberré. Ő ismer a legrejtettebb pontjainkig, ő valóban színről színre lát bennünket. Ő nem gerjed jogtalanul haragra, sem úgy haragra, hogy meggondolatlanul cselekedne velünk. Ő ismeri a következményeket. Ő kitartóan állhatatosan áll mellettünk és vezet bennünket, akkor is, ha mi lemaradnánk. Ő kegyes hozzánk és mindig szeretettel fordul felénk. Ez az igazi isteni természet. És mi ennek az Isteni természetnek lehetünk részesei. De itt a földön egyelőre csak részesei, mert a teljességet majd nála élhetjük meg. De addig kívánom, hogy itt a földön minél inkább váljunk ennek az isteni természet szerinti életnek részeseivé! Hagyjuk, hogy a Szentlélek átformáljon, és megszenteljen! Ámen

Mándi Kitti