2019.

Kedves Testvérek!

Mózes 5. könyvét a hagyomány „Pusztában” címmel nevezi, mert a könyv első mondata így hangzik: „Ezeket a beszédeket mondta Mózes az egész Izraelnek a Jordánon túl a pusztában…”

Az első fejezet felolvasott részéből is az látszik, a szentíró felidézi az Egyiptomból való szabadulás történetét, és azt, hogy az Úr hogyan is tette szabaddá népét az Úr, és hogyan vezette el őket egészen az Ígéret földjének határáig. Vezette őket… Éjjel tűzoszlop képében, nappal pedig felhőoszlopként, még azt is megmutatva, hol táborozzanak, s melyik úton járjanak. Körültekintően, figyelmesen. Azt is hozzáteszi Mózes, hogy úgy vitte őket az Úr, ahogy a fiát viszi az ember. Márpedig a gyermekére, sőt más gyermekére is nagy gondot fordítunk mi magunk is.

A mai napi igeszakasz tökéletesen bemutatja számunkra, milyen az Úr azokkal, akikkel szövetséget köt. Izrael népét, Ábrahám leszármazottait arra választotta ki a mi Urunk, hogy általuk kiábrázolhassa szeretetét, hűségét, és e nép közé küldhesse el a Megváltót, mely áldást hoz az egész teremtettségre. Szövetséget kötött ezzel a néppel, feladatot adott nekik. Óvta és vezette Őket, kapcsolatot tartott velük akkor is, amikor hallgattak rá, és akkor is, amikor nem. Kereste velük a kapcsolatot, és megbüntette őket, ha engedetlenek voltak. Mint egy Atya a gyermekét.

Nem azért választotta őket az Úr, mert jobbak lettek volna, vagy eszesebbek. Pont olyanok voltak, mint bárki más. Ez a viselkedésükön is meglátszott. Pont olyan engedetlenek voltak Istennel szemben, és hitetlenek, és kétkedők, mint amilyenek sokszor mi is tudunk lenni Istennel szemben.

Mégis, mai igénk nem arra akarja a figyelmünket ráirányítani, hogy milyen engedetlen is volt a nép, hanem sokkal inkább arra, hogy milyen volt velük az Úr. Pedig a nép viselkedéséről is eleget olvashatunk. Viszont ami még fontosabb, hogy a mi Istenünk szeretete soha nem változik. Számunkra is épp olyan, mint Mózes idejében, a pusztában vándorló nép számára.

Sajnos, volt Isten népének is olyan időszaka, amikor senki meg nem mondta volna róluk, hogy bizony, ez az Isten választott népe. Az igében azt olvastuk: nem hittek az Úrban. Vonultak a pusztában, és azt hangoztatták: gyűlöl az Úr bennünket. Gyűlöl Isten, az ellenség kezébe akar adni, el akar pusztítani. Minden, ami történik körülöttünk, ezért van. Szinte hallom a saját hangom a fejemben, amikor valami nagy rossz ér: Uram miért gyűlölsz így? Isten népének tökéletesen engedetlen megszólalása.

Egyáltalán nem hittek. Milyen érdekes. Mózes ebben a könyvben visszaemlékszik, és a fiaknak beszél apáikról. Azokról, akik engedetlenségük és hitetlenségük miatt nem mehettek be a megígért országba. Tanítja őket, hogy milyenek ne legyenek. Mire is kell odafigyelniük.

Mert amikor hitetlenül szemléljük az Urat, bizalmatlanul és keserűséggel, akkor nem annak látjuk, Aki Ő valójában. Akkor csak annyit látnak az Úrból, hogy Ő gyűlöl, pusztítani akar, az ellenség kezébe adni. Nem győzelmet akar adni, hanem pusztulást. Ha reményteleségben vagyunk, csak a panaszig jut a szánk: Uram, miért hagyod? Miért nem akarsz nekem jobbat? Miért megint én? Miért még ez is?

Nagy ellentét az, amit az Ige elénk állít. A mindenben csak a rosszat látó apák, és a fiak, akiket Isten szeretetéről tanítanak. Arról, hogy nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és szeret a mai napon is. Mert micsoda ajándék, hogy a Mindenható Isten elkötelezte magát mellettünk, és Fiát adta azért, hogy mi örökké az Övéi lehessünk.

Van, amikor nem is szeretjük az Urat talán, de nem abban van a szeretet, nem ez a kérdés, hanem az igazán döntő, hogy ő bizony nagyon szeret: és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul mindnyájunkért.

Ezt a képet akarja kiemelni Mózes, az ő idejében. A féltőn szerető Isten képét. A nevelni szándékszó atya képét. Ő maga jól tudja, hogy sosem fognak kellő engedelmességgel élni az emberek, de nem is az a lényeg. Hanem a bizalom és a hit abban, hogy Isten a rosszat is azért hozza a fejünkre, hogy az a javunkra váljék.

Szokták mondani: nincs rossz gyerek, csak kevés szeretet, s ez így igaz. Milyen csodálatos, hogy a mi Atyánk szeretete végtelen, és ezért akkor is ki fog hozni a gödör mélyéből, ha mi agresszív kismalac módjára tiltakozunk, mert nekünk ott pont jó volt, és amúgy is, ezt éppen így akartuk.

Milyen a mi Urunk? „Irgalmas és kegyelmes. Türelme hosszú, és szeretete nagy.” (Zsolt 145,8)

A felolvasott igében hallottuk mi mindent meg nem tesz gyermekeiért: az Úr harcol, az Úr hordozza az övéit és az Úr közösséget vállal az övéivel. Három egyszerű igei gondolat.

Az Úr harcol. Amikor a népnek be kellett vonulni az ígéret földjére, féltek, mert ott harcolniuk kellett. Valljuk be, volt is mitől félniük, ha csak magukra tekintettek. Nem sok stratéga javasolta volna nekik a honfoglalást. De azt mondj az Úr: harcolok értetek.

Hányszor mondta már ezt el Isten nekik az egyiptomi szabadítás és a pusztai vándorlás időszakában? Olvassuk el a Mózes öt könyvét úgy egyszerre és meglátjuk, hogy rengetegszer. Az Úr harcol. Az Úr az ő szabadítását így végzi. Isten harcol az ellenséggel, legyőzi az ellenséget. Ami történik az ellenséggel, az értem történik, tehát az Úr velem cselekszik, mert az övé vagyok. Menni kell harcolni, de ki harcol? Az Úr harcol. Ott vagyunk mi is, hiszen tettek nélkül ne várjunk csodát, de az Úr megadja a győzelmet. Ő lesz, aki legyőzi a legnagyobb ellenséget.

Emlékezzenek a testvérek például, amikor Józsué idejében a nap és a hold megáll. Hatalmas csoda történik a természetben, mert hosszabb ideig tart a harca Józsuénak. Ott van ez a kifejezés, hogy azért történt ilyen, ami előtte meg utána se igazából, mert az Úr harcolt Izraelért.

Az Úr harcol értünk.

Drága testvérem, az Úr érted is harcol. A legnagyobb harcot az Úr Jézus vívta meg értünk, amikor elvégzett mindent a Golgotai kereszten. De harcol értünk ma is. Minden nap, amikor megmérettetéssel kell szembenéznünk, vagy gyengeségeink kerítenek hatalmukba. Küzdenünk kell, de Ő velünk harcol, értünk harcol.

Az Úr hordozza az övéit. A Mózest hallgatók számára a pusztai vándorlás volt az élet. Az, hogy Isten előttük jár, és mutatja a táborhelyet számukra. 40 évig hordozta őket az Úr. Mert a pusztában erre szükség van. Az ő gondoskodására, az ő szükségeket kielégítő akaratára, szeretetére. Konkrétan itt hangzik el, hogy úgy hordozott mint az apa hordozza a fiát.

Jelenre, múltra, jövőre nézve egyaránt igaz ez, hogy az Úr megtartja és hordozza az övéit. Nem arról volt szó, hogy nem voltak szükségeik, hanem arról volt szó, hogy a szükségek kielégítésében is az Úr úgy tartott meg, mint ahogy megtartja az apa a fiát.

János evangéliuma 10. részében, amikor a Jó Pásztor és az ő nyája gyönyörű példázatát mondja el Jézus, ott hangzik el a végefele, hogy mennyire biztos kézben vannak az Úr tanítványai, az Úréi. Senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből, senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből. Olyan szép kép ez számunkra, és olyan erőt adó kijelentés. Nem történhet semmi, ami tönkre tenne, mert Isten tenyerén hordoz. Lehet, hogy lejjebb vagyunk, meg van, amikor feljebb, de szüntelenül Isten tenyerén. Olyan is előfordulhat, hogy a tenyér kissé becsukódik és megszorongat, de soha nem enged el.

Előtted a nagy kérdés, testvérem, mered-e ezt hinni akkor, amikor lehet, hogy szükség van, lehet, hogy éppen nem tudsz hinni? Amikor félsz, és amikor szomorúságot, gyászt élsz meg? Ő hordoz. Benne bízz. Ki fog vezetni ebből a nehéz helyzetből is.

Az Úr közösséget vállal az övéivel. „Aki előttetek járt az úton, hogy helyet szemeljen ki néktek, ahol táborozzatok, éjjel tűzben, hogy megmutassa néktek az útat, amelyen járjatok, és felhőben nappal.”

Előttük ment az Úr. Nem utánuk. Nem elküldte őket magukba. Előttük ment, hogy mutassa az utat, hogy vezessen.

Isten mindent az ő népéért tett, szeretetéből. Ugye nem egyszerű kérdés, amikor nem tudjuk, hogy mit kell tenni a családban, gyülekezetben vagy a személyes életünkben. Imádkozunk is az Úrhoz, hogy mutass, Uram utat, de még mindig nem tudjuk, hogy mit akar az Úr és érezzük, hogy meg fogjuk tudni, de várni kell. Az Úr tartja az övéit a kezében és keresi a lehetőségeket, mert az Úr szereti az övéit. Isten tehát ilyen.

Az Ézsaiás könyve 41. részében a 10. és a 13. versben is kétszer is szerepel az a gondolat, hogy Isten fogja az övéi kezét: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”

Lehet, hogy még nincs látszatja, de az utad már készül, Testvérem, a legnagyobb Útkészítő végzi azt.

Egyetlen utat előre elkészített és azon te is járj, ez pedig Jézus útja az Atyához. Az Ő keresztje van lefektetve, azon járhatunk.

Drága Testvérek!

Miért hangzott el ez a tanítás Mózes szájából a múltra vonatkozóan? Azért, mert sokszor a megtett útra vissza tekintve látjuk meg, milyen sok helyzetben harcolt értünk, hordozott és készítette számunkra az utat az Úr.

Mert ilyen a mi féltőn szerető Istenünk. Szeretet, segítés, védelem. Így fordul felénk, így viszonyul hozzánk.

A bibliai történetek és az Úr Jézus megváltó művének egésze is azt hirdeti, hogy mindezeket hogyan végezte el Isten, tehát bízhatunk benne.

Drága testvérek!

Izrael élete és Istennek való kapcsolata tükröt tart elénk. Mert Isten felénk is ezzel az elhordozó, elviselő szeretettel fordul. Jézus Krisztus megszabadított a bűntől, bajtól, haláltól, örök kárhozattól. Mindentől megszabadított, mindentől, ami a hitünket támadhatja, ami miatt úgy érezzük, hogy gyűlöl az Isten, mindettől Jézus megszabadított.

Talán nehezebb elhinni, amikor épp nehézségben vagyunk, próbatételek közepette. Amikor tragédiákat, számunkra érthetetlen dolgokat tapasztalunk. Amikor a mindennapok pusztaságában vezet az utunk, akkor is legyen hitünk és reménységünk, hogy az Úr értünk is harcol és minket is hordoz, vezet.

Látjuk-e az Urat ilyen Úrnak a személyes életünkre nézve, családunkra nézve, akkor is, ha még nem járnak hitben? Merjük-e az Úrra bízni mindezeket?

Merjük! Mert az Úr hordozza az ő gyermekét!

Ámen

Mándi Kitti