2019.

Néhány napja olvastuk Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve ezt a nagyon különös történetet, amely néhány napja nem hagy nyugodni. Jézus a vízen jár! A tenger hullámain jár! Különleges csoda ez ismét, amely elénk adja a természet erői felett is diadalmas, a fizika törvényei felett is álló urat. Mintegy öt esztendeje szóltam már e történetről, a Máténál található paralel történetről, amely annyiban más, részletesebben feljegyzett, hogy ott, Jézushoz Péter is elindul a tengeren. Akkor, számomra a központi mondanivalója a történetnek, épp a közepe volt, amit így jegyeznek fel az evangéliumok: a tanítványok csónakja ellenszélben haladt a tengeren.

Elmondtam, hogy milyen gyakran előforduló történése ez, nem csak a meteorológia világának, de emberi életünknek is! Ellenszélben haladni, ellenszélben élni! 

Ismerjük ezt a munkahelyről, ahol egy munkatárs, aki nem kedvel bennünket, mindent megtesz azért, hogy az, amivel mi foglalatoskodnánk ne legyen eredményes!

Ismerjük a családi otthonokból, amikor valaki megbontja a család egységét, békességét, és az addig egy felé tartó család minden tagja megérzi, hogy milyen nehéz ellenszélben élni!

Ismerjük egy város, egy falu életéből, hogy milyen nehezen lehet alkotni, vagy egyáltalán élni, ha az értetlenség, a közöny, a rosszindulat ellenszelében él egy-egy lakóközösség!

Ismerjük népünk, nemzetünk életéből, amikor népünk élete sikeres pályára állt, de egy külső ellenség következtében hiába léptünk volna előre, az idegen hatalom szele hátrafelé lökött! (Napra 30 éve történt Nagy Imre és társainak újratemetése, ami lezárt egy korszakot, egy olyan korszakot amely éppen az idegen nép általi ellenszélről szólt)

És, ismerjük ezt az érzést, az egyház, a gyülekezetek életéből, a hívő életből is, amikor külső vagy belső körülmények nehezítik azt, hogy teljesebben, Krisztushoz méltóbban éljük meg hitünket!

Ellenszél lehet egyéni életünkben egy betegség, testi-lelki elesettség, a gyász, a veszteség érzése, és szinte a végtelenségig lehetne folytatni, hogy ki és miért érzi azt, hogy ellenszélben él!

Ellenszélben!

Mi vigasztalhat bennünket, mi bátoríthat, mi erősíthet, ha ilyen élethelyzetekben kell éljünk? Az imádkozó Jézus képe bíztatást is hordoz! Lássuk végre meg szeretett Testvéreim, hogy amíg életünk hajója viharos tengeren, sokszor ellenszélben halad, Jézus virraszt és imádkozik értünk, mint egykor tette a tanítványokért!

Most, a történet eleje szólított meg, amely megvallom nektek, mindig érthetetlen volt számomra. Mert, hogy is kezdődik a történet?

Jézus ekkor sürgette tanítványait, hogy szálljanak csónakba. Más fordítások úgy hozzák: kényszerítette őket! Máté annyit tesz hozzá: ezután, nyomban kényszerítette őket.

Mi szükség volt a nagy sietségre?

Miért nem ment velük? Biztos, hogy abban, hogy Jézus egyedül akart lenni, benne van az is, hogy imádkozzon. Ám, ez önmagában nem indokolja a sürgetést, kényszerítést, és azt sem, hogy nem ment velük.

1.Keressünk először választ arra a kérdésre, hogy, mi szükség volt sürgetésre?

Úgy gondolom, hogy a választ éppen ezekben az időhatározókban találjuk meg.

Ekkor, ezután, nyomban.

Mit jelent ez? Azt, hogy akkor járunk ismét csak jó nyomon, ha a történetet nem szakítjuk ki a szövegösszefüggésből, azaz a textust a kontextusból, hanem visszahelyezzük oda.

Mi történt ezt megelőzően?

Az evangéliumokban az 5000 ember csodálatos megvendégelésének történetét olvashatjuk. Azt a történetet, ahol Jézus bevonja tanítványait egy hatalmas csodába, amikor azt mondja: „Adjatok nekik ti enniük!” – és a tanítványok segítségével szerzett öt kenyeret és két halat szaporítja meg oly csodás módon, hogy több mint 5000 embert – csak férfiakat, azaz ha a családokra gondolunk, nőkre és gyerekekre, akár egy 30000 fős óriási tömeget – lakat jól. Magam elé képzeltem a tanítványok arcát akkor, amikor Jézus azt mondta nekik, hogy ők etessék meg ezt a hatalmas tömeget. Az érzést, hogy a Mester szórakozik velük, hogy bohócot csinál belőlük.

És, magam elé képzeltem akkor is, amikor megtörténik a csoda, amelynek cselekvő részesei ők is, a ragyogást arcukon, a mosolyt, az elégedettséget, azt, hogy mire képesek valójában Jézussal.

Ám, ez az állapot testvérek egy nagyon veszélyes állapot! Ha ottmaradnak, egyre inkább háttérbe szorul számukra Jézus személye a csodában, és elődomborodik saját szerepük!

Sütkérezni a dicsfényben, ami Jézusról ránk ragyog, köszönetek céltáblái lenni, csodálat alanyává válni, mind-mind óriási kísértése a keresztyén embernek! Ahogy egy nagy klasszikus filmben az ördögöt játszó színész, mintegy a film csattanójaként a kamerába mondja: „Minden bűn közül a hiúság a kedvenc bűnöm!” A megelégedettség, az abból fakadó öntömjénezés, és a hiúság mind-mind potenciális bukáslehetőség a számunkra! Nem csak az egykori tanítványoknak, hanem nekünk is. Amikor valamit jól elvégzünk, amikor szépen alakulnak ügyeink, amikor azt látjuk, hogy jól mennek a dolgok családban, munkahelyen, gyülekezetben, és ebben emberileg nézve nekünk is részünk van, hajlamosak vagyunk a dicsfényben fürödni kicsit, de, jó ha tudjuk, minden ilyen esetben Isten dicsőségét „raboljuk meg”. Mert mit mond Isten? Dicsőségemet másnak nem adom! Hogy imádkozzuk a legszentebb imádságunkban? „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!”

Egy lelkésztársam mondta, hogy amikor a templomkapuban egy-egy prédikáció után a testvérek megköszönték a szolgálatot, alig tudta kipréselni a fogai közt azt a mondatot, amit mi is kimondunk: „Istené a dicsőség érte!” Mert, ahogy mondta: „Tudod Bandi, azért mégiscsak én írtam, én dolgoztam vele…” Ma már tiszta szívvel tudja kimondani, mert megérezte, hogy ő csak egy szolga, akit a Mester használni tud, ami már önmagában is óriási dolog!

Jézus tanítványainak nem a dicsfényben való sütkérezés a feladatuk, hanem hátrébb lépve, egyértelműen szavaikkal és még inkább tetteikkel a Jézusra való mutatás!

Ma, alkalmunkon drága asszonytestvéreknek köszönjük meg hűséges szolgálatukat, amit a szegények jóllakatása terén végeznek, komolyan véve a jézusi parancsot: „Adjatok nekik ti enniük!” – és olyan jó látni azt rajtatok testvéreim, hogy Istennek tulajdonítjátok a dicsőséget, nem magatoknak, és nem csak szolgálatkészségből, de alázatból is vizsgáztok péntekről-péntekre. Kívánom, hogy maradjon ez mindig így bennetek!

Presbiterek vasárnapja van ma, és olyan jó tudni azt, hogy Isten olyan szolgatársakat adott mellénk presbitereink személyében, akik nem a pozíció, a tiszt dicsfényében tetszelegnek, hanem a szolgálatban, idejükből, erejükből, pénzükből áldozva segítenek pásztorolni Istennek Szeged-Kálvin téri nyáját. Kívánom, hogy ez a szolgálat iránti alázat, elkötelezettség, amely végső soron Isten iránti alázat és szolgálat maradjon meg bennetek!

2. Keressünk végezetül választ a másik kérdésre, amit a történet kezdete felvet, azaz miért nem ment Jézus a tanítványokkal? Meg vagyok győződve róla, hogy azért, hogy egyedül maradhasson imádkozni. Ám, ezt megtehette volna a túlparton is. Tudjuk jól, több történetből is, hogy Jézus sokszor félrevonult, hogy imádkozzon, így az Atyával élő, állandó kapcsolata volt. Imaélete pedig tanít bennünket! Példát ad elénk, hogy ha Ő, mint Isten Fia ilyen szükségét érezte annak, hogy imádkozzon, nekünk is mennyire fontos kell, hogy legyen a naponkénti elcsendesedés, az imádságban Isten lábához való kuporodás.

Mi lehet akkor az oka annak, hogy Jézus nem tartott az övéivel?

Megvallom, hogy nem csak úgy találomra választva olvastam fel a néma lélek kiűzésének történetét. Ez a történet ugyanis számomra a válasz kulcsa. Jézus jön le a Megdicsőülés hegyéről, ahol a vele lévő három tanítvány láthatta az Ő dicsőségét. Míg, a többi, a hegy lábánál várakozó tanítvány képtelen a Jézus nélküli továbblépésre, képtelenek arra, hogy az élet eléjük kerülő kihívására választ adjanak, képtelenek arra, hogy meggyógyítsa a beteg gyermeket. Hatalmas kontraszt van, a lent és a fent közt. A Jézussal való lét és a Jézus nélküli létforma közt! Ugyanúgy, mint mai igénkben!

A tanítványok először megtapasztalják, az ötezer ember megvendégelésekor, hogy Jézussal mire képesek, aztán a háborgó tavon megélik azt, hogy mire elég erejük, tehetségük, akarásuk Jézus jelenléte nélkül! Szükségük is volt erre a megtapasztalásra, a tanulásnak erre a nagyon különleges alkalmára, mivel a rész így fejeződik be: „Mert a kenyerekből még nem okultak, és a szívük kemény maradt.”.

Szeretett Testvérek!

Isten Igéje ma azt kérdezi tőlünk, hogy Jézussal, vagy nélküle járjuk-e utunkat? Megbizonyosodtunk-e már arról, hogy nélküle mennyire kevésre, sokszor semmire nem jutunk! És, ezzel párhuzamosan, látjuk-e hogy vele milyen csodálatosan kiteljesedhet életünk, vele milyen hatékony az a szolgálat, amelyre elhívott?

Ha látjuk már mindezt, akkor ne feledjük a reformáció egyik jelmondatát: Egyedül Istené a dicsőség! Azért is, ahogy bennünk, és azért is, ahogy általunk munkálkodik. Ámen

Juhász András