2019.

Az elmúlt vasárnapon Gedeon történetének középső részét ismertük meg, ezen a történeten keresztül szólított meg bennünket Istenünk. Gedeon, harcba hívta Izraelt Midián ellen, akkor, amikor Isten Lelke erre indította, nem előbb és nem később. Majd, az összegyült 32 000 harcost Isten egy „keretszűkítésnek” vetette alá, és végül 300 harcos bizonyult alkalmasnak arra, hogy a „szent háborút” megvívja. Hogy miért? Azért, mert Isten látta, hogy hova vezetne, ha ekkora sereggel vívná ki a győzelmet Izrael. Önelégültséghez, saját maguk dicsőítéséhez, ahhoz a gondolathoz, hogy emberi összefogásuknak csak győzelem lehet a következménye. A történet folytatását nem olvastam fel, ám, hogy megérkezzünk mai alapigénkhez, néhány gondolat erejéig szeretném összefoglalni.

A győzelmet ugyan a 300 katona vívja ki, de úgy, hogy Isten harcol értük és velük. Az ókor összes háborúja szent háború volt, mert valamilyen istenség belegyezésével vívták azt. Izrael háborúi azonban másért voltak szentek. A felfegyverzett nép isten népe volt, tiltások és tisztasági előírások vonatkoztak rájuk. És, a háborúban kézzelfogható módon harcolt értük Isten! Gedeon történetében először is álmot álmodnak az ellenség katonái, amelynek az az értelme, hogy Gedeon seregi elpusztítják őket. Ezzel az álommal demoralizálódik az ellenség. Majd, három csoportra osztja katonáit, kezükbe kürtöt és cserepet ad. Egy adott jelre a cserepeket összetörik, a kürtöket megfújják és kiáltozni kezdenek. A megzavarodott ellenség pedig futásnak eredt, és az ellenség katonái zavarukban egymást pusztították el. Gedeon harcosainak nem maradt más feladata, mint hogy a fejvesztve menekülő ellenséget üldözzék, és a hadizsákmányt összegyűjtsék.

Valóban az Isten harcolt népéért. Mint oly sokszor, hogy csak néhányat említsek: a Vörös tenger kettéválasztásakor, Jerikó falainak ledőlésekor. Számtalan csoda van már Izrael népének háta mögött! Számtalanszor megbizonyosodhattak Isten hatalmáról, erejéről, népe iránti szeretetéről!

Mégis, mindennek ellenére, miről szól a Bírák könyve? Van egy csodálatosnak semmiképp nem nevezhető körforgás a könyvben. Isten szeretetben vezeti népét, amely nép hátat fordít neki, más istenek után kezd járni, ahogy megfogalmazza a Biblia, más istenekkel paráználkodnak.

Ez jogosan vívja ki Isten haragját, aki a bűnre feleletként megbünteti népét. Általában, hogy a nép tanuljon a bűnökből, azt a népet ülteti nyakukra, amely nép isteneit tisztelni kezdték. Elgondolkodtató és célravezető pedagógia!

Majd, a nép látva, hogy mennyire megnyomorodtak a büntetés súlya alatt, megbánja a bűnöket, és Istenhez fohászkodik szabadításért. Isten pedig egy arra alkalmas, karizmatikus vezetőt hív el, aki bíraként megszabadítja Isten népét.

És, vajon mi történik ezután, hogy visszaértünk az eredeti kiindulási pontra? Jogosan várhatnánk el, hogy Isten mellett marad megszabadított népe, ám nem ez történik! Újra kezdik a bűnöket elkövetni, idegen isteneket tisztelnek, amire ismét következik a büntetés.

És, így megy ez évszázadokon keresztül!

Hálátlan magatartás?

Kétség kívül az, drága testvérek!

Megérdemli a nép, ezek után, hogy újra megszabadítsa Isten?

Szívünk mélyén érezzük, emberi logikánk pedig kimondatja velünk: nem méltók a szabadításra!

Ám, mielőtt beülnénk az ítélőszékbe, és pálcát törnénk Izrael népe felett, kicsit vizsgáljuk meg, őszinte szívvel saját életünket!

Minden hónapban van lehetőségünk arra, hogy úrvacsorai közösségben együtt legyünk, ilyen alkalom ez a mai is. Minden hónapban, alkalomról-alkalomra megvalljuk Istennek bűneinket, a „Szent asztal” mellett, és segítségül hívjuk őt. Ő pedig kegyelméből újra, meg újra közli velünk a szent jegyekben kézzelfogható módon is az Ő Szent Fiában, Jézusban adott szabadítást, bűnbocsánatot. Mi pedig felszabadultan távozunk hajlékainkba. És, mi történik ez után? Gyökeresen megváltozik életünk? Nem fordulunk újra Isten ellen? Nem testvérek, újra és újra lehúznak bennünket a bűnök. Ígérjük és fogadjuk, hogy Isten kegyelméért háládatosságból egész valónkat neki szenteljük, majd amikor kimegyünk, „újra szembejönnek kedvenc bűneink”, vagy azok az emberek, akik nélkül olyan jó keresztyének tudnánk lenni, amint azt egy keresztyén pszichológus viccesen megfogalmazta, és nagyon sokszor újra belemerülünk a bűn mocskába, szeretetlenségbe, engedetlenségbe. Legyen ma fohászunk, mikor majd a Szent asztalhoz járulunk: „Segíts Uram, hogy fel tudjam venni a harcot az engem megkörnyékező bűnnel! Segíts, hogy rendeléseid és parancsaid szerint járjak a világban, segíts, hogy ne szomorítsalak Téged, gondolataimmal, szavaimmal, tetteimmel! Segíts, hogy ne magamban és saját erőmben bízzak a kísértések idején, hanem beléd vetve bizodalmam tőled kérjem az erőt!”

A bírák korának lehangoló képlete a mi életünk képlete is, egyen-egyenként. A felolvasott történet részlet is rámutat erre, már nem a nép szintjén, hanem az egyéni élet szintjén.

Mert mit is tesz a  nagy harcos, az isten népével győzelmet arató bíró, Gedeon? Éppen küldetésének ellentmondva bálványszobrot állít a zsákmányolt aranyat felhasználva, amely a nép újbóli elhajlásához vezet! Bálványszobor döntésével kezdte szolgálatát, és bálvány állításával végzi azt!

Nem ismerjük tettének okát, ám a Szentírás hihetetlenül tiszta emberismerete rámutat arra az örök bibliai igazságra, hogy „aki tehát azt gondolja áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (I. Korinthus 10:12). Azaz, ne higgyük, hogy saját erőnkből, tehetségünkből szembe tudunk szállni a Sátán hatalmával, erejével.

Soha ne legyünk elbizakodottak, elvakultak, elájulva saját teljesítményeinktől.

Valamint, a történet rámutat arra a tényre is, amire a hosszabb igeszakaszként felolvasott Gazdag ifjú története is rámutat. mi a közös a két történetben?

Gedeon bálványt döntve, szakít az idegen istenekkel, majd a végén bálványszobrot készít.

A gazdag ifjú elindul Jézus felé, kimondva a legfontosabb kérdést, amitől minden függ: „Mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerjem?” Majd azt olvassuk, megszomorodva elment Jézus válasza után.

Erős kezdet, és gyenge befejezés! Mindkét történet arra tanít bennünket, hogy nem elég a jó kezdet, a jó felé való elindulás, a jó befejezés a döntő! Arra tanít bennünket, hogy szemünket tartsuk a célon, úgy harcoljuk meg földi pályánkat, hogy a végén elmondhassuk, amit Pál így fogalmazott meg: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam!” Isten adjon ehhez erőt, kitartást, Szentlelke vezetését! Ámen

Juhász András