2019.

Minden év január 22-én a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, arra emlékezve, hogy 1823-ban, e napon fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti imádságunk a Himnusz papírra vetését. Ilyenkor, a Himnusz születésnapjához legközelebb eső vasárnapon, a Himnuszon keresztül kiemelten is foglalkozunk népünk-nemzetünk sorskérdéseivel templomainkban.

Az idén a Csongrádi Református Egyházmegyében bevezetett Imanaptár alapján pedig összes gyülekezetünkben ma nem egy adott gyülekezetért imádkozunk, hanem népünkért és nemzetünkért könyörgünk és adunk hálát, mert mindkettőre bőven van okunk!

A mai napra kijelölt ószövetségi igeszakasz alapján kívánom Istenünk üzenetét hirdetni, amikor elolvastam, a részt, nagyon elgondolkoztatott. Úgy éreztem, mintha ezek a sorok nem több mint 2000 évesek lennének, hanem mintha ma íródtak volna, annyira összhangban vannak mai gondjainkkal, és olyan csodálatos módon vázolják a megmaradás útját! A megmaradást népünk, nemzetünk, de egyházunk, és saját magunk számára is!

Nézzük meg mindenek előtt a könyv, ezen belül pedig a felolvasott egység történelmi hátterét. Jeremiás az önálló Júda utolsó nagy prófétai alakja, akiknek sorsa szorosan összefonódik Jeruzsálem utolsó évtizedeivel.

Különleges prófétai személyiség, mivel nem egyszerűen próféta, hanem Anatóth városából származó pap is. Személyében tehát a korszakban származáshoz kötött papi hivatal összefonódik az isteni kiválasztáson és elhíváson alapuló prófétai hívatással.

Ugyancsak különleges személyében az is, hogy elhívását nagyon fiatalon elnyerve - ahogy az elhívási története leírja, kiválasztása már az anyaméhben megtörtént – nem csak Izrael prófétája lesz, hanem a korszak Közel-Keleti országainak is. „Népek prófétájává” teszlek – mondta Isten neki már elhívásakor.

Szomorú szolgálatában az, hogy Istentől jövő szavait az idegen népek sokkal nyitottabb szívvel fogadták, mint saját népének fiai!

A kutatók a Szentírás alapján életében négy prófétai korszakot különböztetnek meg, amely korszakok közül egyetlen könnyebb időszak volt a próféta életében, Jósiás király uralkodása alatt, aki komolyan vette Isten szavát, és megtérésre hívta a népet, valamint kultuszi reformmal, erős kézzel visszavezette Júdát az egy Isten tiszteletére.

A többi korszakban megvetés, lenézés, üldözés, sok esetben börtön volt osztályrésze.

Miért?

Azért, mert következetesen és megalkuvás nélkül hirdette Isten üzenetét. Azt az üzenetet, amely nem volt népszerű üzenet: hogy ha Izrael meg nem tér bűneiből, Isten büntetéseként elpusztul az ország, és fogságba megy a nép. Ki szereti hallgatni, olvasni Isten megítélő szavait?

Akkor sem szerették, ma sem szereti az ember! Sokkal jobban esnek a lelkünket simogató, vezetést adó igék, mint azok, amelyek tükröt állítanak elénk, és rámutatnak arra, hogy ha az ember folytatja tévelygéseit, akkor annak büntetés, halál és kárhozat lesz a vége! Amikor pedig már végképp visszafordíthatatlan volt a nép életében a tévelygés, és ennek következtében a babiloni hadak már szinte Jeruzsálem falainál voltak, majd le is rombolták a várost, akkor azt hirdette, hogy a nép tartson bűnbánatot, és simuljon be engedelmes szívvel Isten büntető kezébe! Ez sem volt népszerű üzenet!

Jeremiás utolsó prófétai korszakából való a felolvasott bibliai szakasz, összesen 40 esztendős prófétai működésének utolsó éveiből. A pontos időpontot is tudjuk: Kre. 587. A negyven esztendő alatt 5 király ült Júda trónján. A várost akkor már elfoglalták a babiloni hadak, lerombolták falait, a vezető réteget deportálták.

A babiloni uralkodó egy Gedalja nevű helytartót nevezett ki az ország élére, akit azonban a zsidók meggyilkoltak. Ebben a nagyon nehéz élethelyzetben keresik meg a nép vezetői Jeremiást – akinek próféciái ekkorra már beteljesedtek, és teszik fel azt a kérdést, amit sokkal korábban fel kellett volna tenniük: „milyen úton járjunk, és mit kell tennünk?” és, egy csodálatos mondat következik: „akár jó, akár rossz, hallgatni fogunk Istenünknek, az Úrnak szavára”. Isten válasza pedig meglepi, megdöbbenti, majd további lázadásra serkenti a népet, mert Isten azt mondja, hogy nép maradéka, aki túlélte a harcot, a deportálást, akik még őseik földjén vannak, azok maradjanak otthon, és ne meneküljenek el Egyiptomba, ahol látszólagosan béke van, és ahol nagy a jólét, nagyobb darab kenyér jut.

Megvallom nektek, hogy a mai magyar valósággal döbbenetes hasonlóságot mutat számomra ez az élethelyzet.

A ma magyar társadalma ugyanazokat a tüneteket produkálja, mint egykor Izrael népe.

Hogy olvastam? „A saját szemeddel láthatod, hogy milyen kevesen maradtunk meg, pedig milyen sokan voltunk!” És, felteszik a nagy kérdést: a sok csapás után, menjünk vagy maradjunk?

Minket is ez jellemez!

Rengeteg csapás érte népünket, nemzetünket! Tatárjárás, törökdúlás, Habsburg-uralom, az első világháború borzalma, Trianon sokkja, majd a második világégés, és az azt követő diktatúra.

Éppen az elmúlt vasárnap volt a II. Világháború számunkra legsúlyosabb veszteségeket hozó Doni áttörésre való emlékezés napja. A kutatások mai állása szerint 128 ezer magyar katona nem tért soha többet haza, vagy ott halva meg a végtelen hómezőkön, vagy a hadifogolytáborban pusztulva el nyomorult módon. És ez egyetlen hadseregünk vesztesége volt!

Olvastam egy tanulmányt, amely szerint Mátyás királyunk korában ugyanannyi lakosa volt országunknak, mint Franciaországnak. És ma? Mi alig vagyunk 10 millióan, a határokon túl élőkkel együtt is alig 13 millióan, míg Franciaországnak 57 millió lakosa van!

Hogy jutottunk ide?

A török, a Habsburg, a német, az orosz pusztítások következtében! Amelyek, amint arra a Himnusz tisztán rámutat, nem véletlenül estek rajtunk, hanem Isten büntetéseként! „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben. S elsújtád villámidat dörgő fellegedben: Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk, majd töröktől rabigát vállainkra vettünk.” Visszatekintve népünk történelmére, nem hogy nem tudtunk szinte soha belesimulni a büntető, de mégis minket kegyelmesen azért megőrző Atya kezébe, hanem újabb és újabb bűnökkel szomorítottuk és szomorítjuk.

Mire gondolok?

Nem tudom, hogy van-e még nép, amely ennyire nem képes békességben élni saját magával.

Amelyik ennyire széthúz.

Amelyik képtelen még a legfontosabb ügyekben is a békés kompromisszumra.

Amelynek tagjai ennyire mocskos szájjal káromolják Istent, és tisztátalan szájjal szólnak felebarátaikhoz! Amelynek már fiatal férfiai is egy kutatás szerint világelsők az alkohol fogyasztásában, már 18 éves kor alatt. míg lányaink „csak” az előkelő harmadik helyig jutottak az önpusztításban.

Amelynek tagjai ennyire kreatívak lennének a lopásban, a köz megkárosításában.

Amelynek tagjai, számarányukhoz képest a világelsők közt vannak a meg nem született gyermekek számában.

Aztán, szomorúan nézünk körül országunkban, és menekülünk nyugatra, a biztosabb megélhetést, a nagyobb kenyeret keresni.

Az elmúlt években már a házasságkötésekre való felkészítések több mint felét e-mailben végeztük, mert fiataljaink nincsenek a határainkon belül.

Nem könnyű valóban itthon maradni, de itt a helyünk!

Ide teremtett bennünket Isten, magyarnak. ha viccesen akarnám megfogalmazni, a népszerű színész-énekest idézném, aki így énekel slágerében: „De maradok, mert kalandvágy tombol bennem!” Ha pedig komolyan, akkor Vörösmartyt idézném: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!” Ha elhagyjuk ezt az országot, akkor kiürül, ha pedig kiürül, akkor Isten más népeknek, nemzeteknek adja, akik meg tudják tölteni.

Legyen hát mindennapi fohászunk, a külhonba bármilyen okból ment magyar véreinkért való könyörgés, hogy hozza őket haza Urunk, találják meg itt, e nekik is adott földön életük értelmét, célját. Gyarapítsák népünket, nemzetünket, itthon. Törlődjenek le azok a könnyek, amelyek az itthon maradt szülők, nagyszülők arcán folynak, állandó hiányukat érezve! És, adjunk hálát minden napon azért, hogy vagyunk, hogy létezünk, amit ugyancsak Vörösmarty így fogalmaz meg: „És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”

Jó, ha szem előtt tartjuk, és nem csak e téren, hogy Isten elől nem lehet elmenekülni, hiába is gondolták ezt Jeremiás kortársai. Emlékezzünk például Jónás történetére, ahol a próféta nem vállalva a küldetést, és az ellenkező irányba megy, azt gondolva, hogy Isten elől elmenekülhet. Ismerjük a történetet, isten egy viharban állítja meg engedetlen szolgáját. vagy idézzük fel a 139. zsoltárt: „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság:
a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.”

És, drága Testvérek, tegyük fel azt a kérdést, amit sokkal korábban fel kellett volna tennünk népünkkel kapcsolatban Istennek: „milyen úton járjunk, és mit kell tennünk?” És, legyen ígéretünk az az ígéret, amelyet egykor tettek Jeremiás honfitársai a prófétának: „akár jó, akár rossz, hallgatni fogunk Istenünknek, az Úrnak szavára”.

Mert ez a népünk, nemzetünk megmaradásának kulcsa. Keresni Isten akaratát! És ez egyházunk megmaradásának a kulcsa is, kutatni Isten szándékát életünkkel, és ha megkaptuk a választ, akkor engedelmes szívvel „ráállni” arra az útra, amelyre Isten lábainkat vezeti.

De, tehetjük fel jogosan a kérdést, hogy kérhetném én a nemzetre nézve, az egyházra tekintve Istenünk vezetését? Hiszen kicsiny pontok vagyunk. Jogosan mondhatjuk, hogy erre vannak a képviselők, a polgármesterek, a miniszterek, a köztársasági elnök és mondjuk egyházi vezetőink, a püspökök és a kerületi főgondnokok. Jogosan mondhatjuk, hogy ehhez mi kicsik vagyunk. De vajon tényleg jogosan mondjuk? Úgy vélem szeretett testvéreim, hogy nem! Felelősségünk van minden olyan közösségért, amelynek tagjai vagyunk! Családért, városért, országért, nemzetért, gyülekezetért és egyházért! Miért? mert tagok alkotnak minden közösséget. És amerre tagjai tartanak, arra tart egy közösség is. Ha mi, akik itt vagyunk most, és halljuk Isten igéjét, és feltesszük saját életünkkel Istennek a kérdést, hogy milyen úton járjunk, és mit kell tennünk, majd azt is komolyan vesszük, hogy „akár jó, akár rossz, hallgatni fogunk Istenünknek, az Úrnak szavára”, és ezt nem önerőből, hanem Jézus segedelmével kívánjuk megtenni, akkor életünk Istennek tetsző élet lesz. Ha pedig a mi életünk változik, az előbb-utóbb családjainkban is, gyülekezetünkben is pozitív változáshoz vezet, mert ha hitelesen képviseljük Istent, ebben a világban, akkor kívánatossá tesszük az ő követését. Ha családunk változik, ha gyülekezetünk változik, akkor az az egész egyházra, népre-nemzetre kihatással lesz! Ez a mi feladatunk, küldetésünk, ehhez kérjünk Istentől erőt, bölcsességet, kitartást, alázatot és imádságos lelkületet. Ámen

Juhász András