2019.

Drága Gyülekezet! Szeretett Testvéreim!

A felolvasott igeszakasz címe is beszédes: ’Ellentétes vélemények Jézusról’. Nem meglepő ez, hiszen az alatt a 3 esztendő alatt, amíg tanított, gyógyított, csodákat tett és bűnöket bocsátott meg, bizony nagyon megosztotta a sokaságot. Van, aki egy egyszerű tanítót; van, aki prófétát; van, aki a próféciák beteljesítőjét és van, aki Krisztust, az élő Isten Fiát látta Benne.

Nem új keletű ez a megtapasztalás a mi környezetünkben sem! Mindnyájan tapasztaltuk már, hogy egy számunkra kedves barát rossz véleménnyel van egy közös ismerősről, amíg mi ezzel az ismerőssel szimpatizálunk. Az sem újdonság, hogy el-eljutnak hozzánk különböző hírek, -úgyis mondhatnám- pletykák valakiről, és mi el hisszük azt anélkül, hogy meggyőződnénk a valóságról…

Meggyőződés. Fontos kifejezés ez a mi életünkben, drága Testvérek! Elsősorban azért, mert örök kérdése mindennapjainknak, hogy vajon HELYES-E A MI MEGGYŐZŐDÉSÜNK? Vajon mitől függ, hogy mit gondolunk emberekről; hogyan vélekedünk politikai helyzetekről; mit mondunk az élő Istenről?!

A mindenkori embernek örök hibája, vagy hiányossága, hogy mások véleménye alapján ítél meg dolgokat. A legkönnyebben úgy lehet ezt bebizonyítani, ha azokra a megítélésekre, rosszindulatú kritikákra, kritizálásokra gondolunk, melyeket ránk vonatkozóan fogalmaztak emberek. Emberek, akik csupán egy szeletet látnak az életünkből, személyiségünkből, mégis mindent jobban tudnak…

Van egy számomra kedves történet egy famanóról. A főszereplő a többi famanóval együtt élt egy kis faluban, és az volt bennük a közös, hogy mindenki viselt magán jeleket. Aki sikeres, ügyes, és bizonyos területeken a legjobb, a többiek csillagot ragasztottak rá. Aki pedig ennek az ellentéte, tehát kicsit ügyetlen, mindent elront, amihez csak hozzáér, és legtöbbször mindenben az utolsó, arra a többiek egy szürke pontot ragasztottak. Főszereplőnkön már annyi szürke pont volt, hogy teljesen elkeseredett, és azt mondogatta magában: „Én már semmire sem vagyok jó!”

Egy napon találkozott egy famanóval, akin nem volt semmi jel: sem csillag, sem szürke pont. Főszereplőnk érdeklődött afelől, hogyan lehetséges ez?! A válasz egyszerű volt: minden nap elmegy ez a jel nélküli famanó valakihez, és beszélget vele.

Felkerekedett tehát ez a kis elkeseredett famanó, hogy megismerje ezt a valakit. Kiderült, hogy ez a valaki, a faragómester, aki az összes famanót alkotta. Szelíd és lágy hangja, szeretete körül lengte főszereplőnket, és szinte itta szavait. Megértette a beszélgetés során, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak, mondanak róla, vagy látnak benne, hanem egyedül az, amit ő, mint alkotója gondol róla.

Drága Testvérek! Tudjátok mit mondott ez a mester a főszereplőnknek? ’Azt, hogy a szürke pontok, csak addig maradnak rajtad, amíg elhiszed mindazt, amit a többiek állítanak rólad. Onnantól kezdve, hogy az én szavamra figyelsz, és elhiszed, hogy ÉRTÉKES VAGY, MERT AZ ENYÉM VAGY, ÉN ALKOTTALAK TÉGED, ezek a kis szürke pontok leperegnek rólad!’

A történet előtt azt a nagyon fontos kérdést tettem fel, hogy vajon helyes-e a mi meggyőződésünk? Mitől függ a mi meggyőződésünk? Egy biztos: nem attól, amit szóbeszéd alapján, vagy emberek véleménye alapján alakítunk ki…

Krisztus személye is tehát igen megosztó volt az emberek között. Sokan hittek Benne, és követték Őt. Viszont sokan lázadtak Ellene, és egyáltalán nem nézték jó szemmel, hogy zsinagógákban tanít, és az Írásokat magyarázza; betegeket gyógyít, természeti erőkön uralkodik -hiszen azzal is megvádolták, hogy Belzebubbal, az ördögök fejedelmével cimborál. Istenkáromlásnak tartották, hogy az Isten Fiának mondja magát, és ráadásul a törvényt sem tartja be –elég itt csak a szombatokra gondolnunk…

Olyannyira kiéleződött a helyzet, hogy a főpapok és farizeusok állandóan a nyomában voltak, és azon igyekeztek, hogy elkapják Őt, és véget vessenek az „ámokfutásnak”.

Így történhetett meg az, hogy az általuk kiküldött templomszolgák ’dolgavégezetlen’ tértek vissza hozzájuk. „Miért nem hoztátok ide?” (Jn 7, 45b). A válasz meglepő, mégis igaz és határozott: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” (Mt 7, 46).

Azt látjuk, hogy ezek a szolgák oda surranak, szinte oda lopóznak, hogy információkat vigyenek Jézusról, ill. hogy elkapják, és a főpapok, farizeusok elé vigyék, és ők még sem teszik ezt meg. De vajon miért? Nem volt egyértelmű a parancs?!

Van az úgy, drága Testvérek, hogy az ész és a szív teljesen mást diktálnak. Egyik sem jó a másik nélkül, ahogyan az életünkben szükségünk van az érzelmekre, benyomásokra, ugyanúgy szükségesek az ismeretek, és a hiteles információk is.

De amikor Jézus tanít, -mondjuk ezelőtt közvetlenül az élő vízről- az nem az ész dolga, legkevésbé a törvényé! Amikor Jézus tanít, szelíden, alázattal, szeretettel, de hatalommal, abban erő van! Amikor Jézus beszél, az nem egyszerű, jól megfogalmazott szónoklat, ahol az embereket akarja hitegetni, hanem az ő beszéde „lélek és élet”. (Jn 6, 63b). Lélek, amely átjárja nem csupán a szívet, hanem az ember egész lényét. És élet, amely feltámasztja a lelkileg halott embereket, mindazokat, akik szomorúak, csalódottak, kudarc-verte emberek. Mindazokat, akik depressziósak, reményvesztettek, megtört szívűek.

A farizeusok és a főpapok azonban nem sokat éreznek mindebből, hiszen nekik van egy meggyőződésük. Ez a meggyőződés vezérli őket akkor, amikor megbotránkozva meghallják a szolgák szavait, és ezt kérdezik: „Titeket is megtévesztett? Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott.” (Jn 7, 47-49).

Milyen érdekes: a farizeusok és az írástudók más témát tekintve is vitában álltak, mégis most egy cél mozgatja őket, hogy Jézust félre állítsák. Ehhez pedig tudták, hogy ők kevésnek bizonyulnak, így segítséget kérnek a papi körtől. Kiterjesztik tehát a Jézusról alkotott véleményüket, ismeretüket, és hamis feltevésüket a főpapok előtt. Miközben a nép is vitázik, hogy származhat-e Galileából a Krisztus, ők, így együtt sem tisztáznak komoly kérdéseket, tényeket, például azt, hogy „Galileából nem támad próféta.” (Jn 7, 52b).

Mi már tudhatjuk a próféciát, és annak beteljesülését, ahogy azt a szakasz elején idézi is valaki: „Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?” (Jn 7, 42). Mi már tudhatjuk, hogy Jézus Betlehemben született, csak felnövekedése, ifjúsága köthető Galileához.

A vezetők vagy farizeusok közül hitt-e Benne valaki? – így szól a szolgákhoz a kérdés. Megdöbbentő, és egyben elkeserítő, hogy Krisztus személyét az alapján ítélik meg, hogy mit mondanak Róla az emberek. Hittek-e Benne befolyásos emberek?!

Vajon hogyan vélekedünk mi Krisztusról? Mitől vagy kitől függ a mi meggyőződésünk? Vajon helyes Jézus Krisztussal kapcsolatban a mi meggyőződésünk?

Az bizonyos, hogy az Ő Személyével kapcsolatban nem az emberek véleménye a döntő. Nem az, amit mondanak, gondolnak, képzelnek Róla! Miért? Azért, mert a legtöbb ember úgy mond véleményt, hogy nem is ismeri Őt! Csak vádaskodnak, hogy ’hol van Isten a tragédiák alkalmával?’ vagy ’Hol van a szenvedésekkor, betegségek alkalmával’? Vagy egyszerűen azt állítják, hogy nem is létezik, mert nem látható a számunkra. Vagy azt mondják, hogy süket az imádságokat illetően, mert tétlen marad. Vagy azt állítják, hogy egy szerető Isten nem ölné meg a saját Fiát, ha tényleg szereti…

Ugye érezzük, Testvérek, ezeknek a feltevéseknek az egyszerűségét, primitív jellegét, szűklátókörűségét?!

Hogy milyen a mi Urunk? Azt nem a média, vagy a szomszéd, vagy egy ismerős mondja meg nekünk. Ahogy azt sem, hogy mi milyenek vagyunk. Rólunk szóló vélemény ide, kritika oda, az nem a teljes kép rólunk, csak egy szelet! Az imént sorolt buta felvetések Istenről is csupán egy-egy, hiányos szeletei az egésznek!

A Mózes 5. könyvében van egy nagy bölcsesség: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink…” (5Móz 29, 28). Vannak tehát titkok, melyekről nem tudhatunk. De amikről tudhatunk, azok a kinyilatkoztatott dolgok.

Isten kinyilatkoztatása például az is, ahogy János leírja az 1. fejezetben: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 14). Isten Krisztusban nyilatkoztatta ki magát!

Ahhoz, hogy helyes-e a meggyőződésünk a Szentháromság Istenről, csak Nála, Benne tudhatjuk meg. Ahogyan rólunk is csak úgy tudnak más emberek reális képet alkotni, hogy megismernek bennünket, számunkra is ez az egyetlen út: megismerni Istent, amilyen Ő, teljes valójában!

Legyen áldott az Atya, Fiú, Szentlélek, egy örök Isten, Aki közel akar engedni Önmagához! Éljünk ezzel a lehetőséggel, amíg tart még a kegyelmi idő! Ámen.

Lovász Adrienn