2019.

A mai alkalommal, advent 2. vasárnapján, a karácsony előszobájában egy nem szigorú értelemben vett advent igerész alapján kívánok közöttetek bizonyságot tenni. Ám, ha jobban megnézzük e példázatot - a gonosz szolga példázatát - akkor láthatjuk, hogy e példázat olyan mondanivalót hordoz, amely akár a szorosan vett adventi időszakban, akár életünk bármely napján, amely szintén advent a számunkra - lényeges és fontos lehet.

Igen, ahogy azt mindannyian jól tudjuk, nem csak a karácsonyt megelőző négy hét advent a számunkra, hanem tulajdonképpen életünk minden napja az, illetve azzá kellene lennie.

Mit értek ez alatt? Azt, hogy szép, amikor karácsony előtt négy héttel elkezdjük szívünket, életünket, otthonainkat öltöztetni, karácsonyra díszíteni, hogy a Betlehemben közel 2000 esztendővel ezelőtt született Jézussal találkozzunk a karácsony napjai alatt, de gondolnunk kell az advent másik oldalára is, arra, hogy életünk minden napja advent, várakozás, mégpedig abban az értelemben, hogy várjuk vissza a mi győzedelmes urunkat, Jézus Krisztust. 

1. Az  évenként megismétlődő karácsony előtti négy hét, amit mindenki adventnek nevez – bár Szegeden már ez is kezd kikopni a szóhasználatból, a régi advent helyett karácsonyi napokat tartanak a városban, amely november utolsó péntekjétől az új évig tart - a mi számunkra, keresztyének számára a kegyelmes Istenről szól. Hiszen minden karácsonykor azzal a számunkra felfoghatatlan ténnyel találkozunk, hogy Isten Egyszülött Fia vállalta az emberré lételt, az emberlét minden oldalát, azért, hogy minket megváltson. Csodálatosan vall erről János evangélista: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Az első advent, a Krisztus emberré létele felett való örvendezés, Isten szeretetéről és kegyelméről szól.

2. A másik ádvent, amelyben élünk - életünk minden napján, ha tudomást veszünk róla, ha nem, akkor is - Krisztus visszajöveteléről szól. Krisztus nemcsak akkor jött el a világba, de vissza is fog térni ide. Ennek a visszajövetelnek a világos célját is tudjuk: ahogy az Apostoli Hitvallás megfogalmazza: ítélni jön eleveneket és holtakat. (Felmenet a Mennybe – ez a múlt, ott ül az Atya Istennek jobbján – ez a jelen, és onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat – ez a jövő).

Mi tehát az ítéletre visszatérő Krisztust, mindenek Urát várjuk. Mielőtt azonban az ítélet súlya fölött érzett félelmünk eluralkodna felettünk, gondoljuk meg azt, hogy Krisztus visszatérésén is átsüt a szeretet és a kegyelem. Nem váratlanul fog visszatérni, nem bejelentés nélkül fog betoppanni - bár kétségtelen, hogy a napot és az órát nem tudjuk - de bejelentette, hogy vissza fog térni, és mi e tudatban élhetünk. Kicsit olyan ez, mint amikor a repülőtéren várjuk szerettünk érkezését, és kiírják, hogy a gép késik. Mi tudjuk, hogy úton van, ezért várunk a gép megérkezésre továbbra is. Nem adjuk fel a várakozást csak azért, mert a gép késik!

Tulajdonképpen ezek a napok, órák, percek, Isten kegyelmének jelei. Még mindig van lehetőség a megtérésre, még mindig van lehetőség a hozzáfordulásra, még mindig van lehetőség arra, hogy ez a várakozás hozzá méltó, eredményes várakozás legyen.

3. És így jutunk el a gonosz szolga példázatához. A példázat nem szól másról, mint arról, hogy adventben, az Igaz Bírót visszavárva milyen a helyes, és milyen a helytelen magatartás az embertárssal, a felebaráttal szemben. A  példázat a megbocsátás kérdését adja elénk, amint az kiderül  Péter kérdéséből is. Hányszor vétkezhet ellenem az én testvérem, és hányszor szabad megbocsátanom neki? Még hétszer is?- kérdezi Péter. A korabeli zsidó rabbik azt tanították, hogy ha valaki sorozatosan bűnt követ el ellenünk, rosszat tesz nekünk, akkor a harmadik elkövetett bűnt is meg kell még bocsátani.

Péter gondolt egy nagyot, egy merészet, és nagylelkűen, gálánsan megduplázta a számot és hozzáadott még egy bónuszt, hogy teljes legyen a kép: „még hétszer is?” – kérdezte. És a hetes szám egyben a teljességet is jelenti a zsidó írásmagyarázatban.

Még hetvenszer hétszer is, szól Jézus válasza, és az általa elmondott történet még inkább rámutat a megbocsátás fontosságára!

Néhány éve szóltam  ez Istennek szentelt helyen a példázat azon mondanivalójáról, amely a megbocsátás fontosságát hangsúlyozza az embertárs irányába, arról, hogy ha képtelenek vagyunk a bocsánatra, az ellenünk vétkezővel szemben, akkor vajon hogy várhatjuk, hogy Isten megbocsásson nekünk? Ő, aki ellen sokkal többször és többet vétünk, mint bárki ellen ezen a földön! Gondoljunk bele, hogy a Miatyánk hat kéréséből egy van feltételhez kötve: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”

Ma, az emberi cselekvést indokló, azt jogosan számon kérő, azt megelőző tényről  szeretnék szólni, a példázat első része alapján, azaz arról, hogy, Isten hogy viszonyul hozzánk, bűnös emberekhez, azaz, Isten kegyelméről és bocsánatáról!

1.Mindenekelőtt, ki kell jelentenünk, hogy lesz elszámolás, amely mindenkit érint. Lesz ítélet, ahol Isten elszámoltat bennünket, egyen-egyenként! Nem leszámolás, ahogy szeretnénk hinni sokszor – ellenségeinkre gondolva, hanem elszámolás, mindnyájunkkal. A példázatban, amely életünket példázza, egy üzleti tevékenységről van szó: valaki pénzt kapott egy célra, a történetben kölcsön, és mint minden kölcsönnel, ezzel is el kell, hogy számoljon. Eleget tett-e a küldetésének?

Megtette-e azt, ami rá volt bízva?

Teljesült-e a cél?

Jézus sokszor beszél arról, hogy szavainkkal, tetteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel oda kell állnunk, elé és újra számba kell őket vennünk. Ezzel nem fenyegetni akar minket, csupán tényként közli, hogy mindenki tisztában legyen vele.

Olyan ez, mint amikor egy vizsgálatot előre bejelentenek. Érkezni fog, hamarosan bekövetkezik egy ellenőrzés. Számtalanszor megéli ezt minden gazdálkodást végző társaság, minden pályázatot elnyert közösség. A mi felelősségünk, hogy minden rendben lesz-e akkor, amikor jönnek, és ellenőriznek.

Lesz elszámolás.

AZ életünkkel kell elszámolni majd Isten előtt. Mire adtuk oda, mire szántuk, minek az oltárán áldoztuk fel.

Lesz elszámolás, aminek öröm a vége, ha a minden rendben találtatik, viszont szomorú a vége, ha nem a célnak megfelelően lett használva.

2. Tudnunk kell azt, és erre világít rá a példázat elejének második mondanivalója, hogy hatalmas adósságot halmoztunk fel Istennel szemben! A királynak tartozó szolga 10.000. talentummal tartozott. Egy talentum több mint 43 kg, így a 10000, több mint 430.000.- kg aranynak felel meg. Óriási mennyiségű pénz, országok-nemzetek teljes aranyfedezetének felel ez meg! Ez, mai árfolyamon számítva kb. 2000 milliárd forintnak felel meg! Olvastam, hogy egy megbecsült ókori ember egy talentumot 17 év alatt keresett meg. Azaz, 10000 talentum 170 000 év munkabére! Ennyi alatt lehetne visszafizetnie az adósnak! Lehetetlen küldetés, tudták ezt a példázatot hallgatók, és tudjuk mi is!

De, mi ez a hatalmas adósság? Egyetlen szóban lehet összefoglalni: a bűn! Engedetlenségünk, Isten ellen való lázadásunk, nélküle való életünk.

A Heidelbergi Káté fel is teszi a kérdést, eleget tudunk-e tenni magunkért? Azaz, vissza tudjuk-e fizetni az adósságot? A válasz pedig egyértelmű: NEM, sőt, ahogy a Káté írói hozzá is teszik: sőt inkább még napról-napra szaporítjuk a bűnt!

Mégis, oly sokszor az ember kísérletezget. Az adós szolga  gondolkodásmódja pont azt mutatja be, hogy mit tesz az ember  hasonló helyzetben. Csak egy kis idő és visszafizetem. Áltatja önmagát, és a környezetét. Vissza tudom fizetni, csak még egy kis idő kell. Olvastam, hogy ez a része a történetnek olyan, mint egy maffiafilm jelenete, amikor valaki tartozik a maffiának, és kérleli a vezetőt. „Csak adj még két napot Keresztapa és hozom a pénzt.” Tudjuk a végét ennek, soha nem tud az adós fizetni, önmagától kijönni abból a csapdából, amelybe belesétált.

Ez a példázat pedig pont arra int bennünket, hogy ne áltassuk Önmagunkat! Nincs erőnk, lehetőségünk, időnk a visszafizetésre. Elegendő itt csak a nagy fogadkozásokra, újévi tervekre, ezután minden másképp lesz eskükre gondolnunk.

Eszembe jut egy ismerősöm, aki drogfüggő volt, és minden évben, évente többször, mindig valami alkalomhoz kötve ígérgette környezetének: „Most már abbahagyom!” Mi lett a vége? Önerőből nem ment, csak akkor hagyta abba, amikor Isten megállította.

Vagy, gondoljunk azokra, akik alkoholproblémával küzdenek, gyülekezetünk ad helyet az Anonim Alkoholistáknak, sok megrázó történetet hallottunk e téren is mindannyian, az 1 millió alkoholista országában, a majdnem abbahagyott ivásokról.

És, ismerjük a kedves viccet is: „Még hogy nem lehet leszokni a dohányzásról? Én már 28-szor megtettem!” Próbálkozunk mindannak abbahagyásával, ami lehúzza, megköti életünket, próbálkozunk jobb emberekké lenni, fogadkozunk, alkudozunk.

És mi történik? Semmi sem lett jobb, sőt, napról napra csak szaporítjuk a bajt. A példázatban a király azt mondja, hogy adják el feleségét és gyermekeit. Mennyire kifejező ez a kép is! Mert, drága testvérek a bűn hatása nem áll meg a mi életünk határán, hanem kiterjed azokra a közösségekre, amelyekben megfordulunk, ahol vagyunk.

3. Szomorú lenne, ha itt kellene befejeznem, ám, a történet első részének van egy mondanivalója még! A király, azaz Isten ugyanis könyörületes úr. Isten tudja, hogy nem vagyunk képesek visszafizetni az adósságot, ezért elküldött valakit, aki helyettünk fizette ki ezt a felmérhetetlen nagy árat. Jézus azért jött, hogy mi szabadok legyünk. Valóságosan szabadok. Hogy ne kelljen félnünk az Istentől, hogy mivel tartozunk még neki, ne akarjuk mi magunk törleszteni ezt a hatalmas összeget.

Azért jött, hogy megismerjük Istent úgy, mint aki könyörül.

Jézus azért jött, hogy kiegyenlítse a számlát. Lenullázza az adóslevelet. Odaszegezze a keresztre.

Jézus eljött és lemondott az életéről, hogy se nekünk, se családunknak, se szeretteinknek, se barátainknak, ne kelljen szenvednie az adósság miatt. Lemondott az életéről, hogy nekünk életünk legyen. Ezt olvassuk „megszánta és elengedte.” Talán ez az egyik legszebb mondat a Szentírásban!

Ez a könyörület csúcsa, az irgalmasság Mount Everest-je. Milyen nehéz ezt elfogadni! Hogy könyörületre szorulók vagyunk. Mégis, nincs más lehetőségünk, a bűnbocsánatért való fohászkodás, a bűnbánat útján kívül!

Ha kéri az ember az Ő bocsánatát, akkor megkaphatja azt, függetlenül attól, hogy mennyi annak a bűnnek súlya, amely lelkünket nyomja. Csak kérni kell, őszintén, szívből és leborulva előtte. Hogy szoktuk énekelni minden úrvacsora előtt? „Bár vétkem súlya nagy, mégis hozzád jövök, a bűnnek gyűlölője vagy, de kegyelmed örök!”

Ámen

Juhász András