2019.

Elérkezett a 2019. év vége, utolsó nap, utolsó órái ennek az évnek azok, amelyek még előttünk vannak.

Ilyen alkalmakon az ember akarva-akaratlanul számadást készít. A zárszámadás hozzátartozik az év végéhez: a boltok, áruházak leltárakat vesznek fel, kasszákat ellenőriznek, árukészletet mérnek fel. A minket körülvevő világban tehát általánosan elfogadott a záró számadás, a végső leltár egy adott év végén.

Vajon lelkünkben miért nem ennyire egyértelmű mindez? Miért nem tekint hátra sok ember, még ilyenkor sem? Miért menekül a legtöbb ember egy összejövetel, egy buli, nagy tömeg, vagy az alkohol-kábítószer mámorába?

Talán csak nem félünk attól, amit visszatekintve látnánk? Egyik kedves olvasmányom volt idén az elmúlt napokban egy kötet, amely Szabó Magda karácsonyi novelláit tartalmazza. Szabó Magda így ír erről: „Nálunk reformátusoknál az újév előtti nap bűnbánati nap. Számba veszem, hogy mit vétettem. Újév első napján úrvacsorát veszek. Visszanézek az elmúlt esztendőre, bocsánatot kérek azoktól, akiket megbántottam. A szilveszter éjszaka az valaminek a zárószakasza. Az újév nálunk a családban is mindig csendes vol. Miközben kint harsog a világ, én számadást készítek. Emlékezem és megvallom a bűneimet. Sosem szégyelltem megvallani, ha vétettem. Nem szeretek én terhekkel járni. És a terheket Isten leveszi rólam. Hazafelé már olyan vagyok, mint egy pillangó, akkor még a hóban is táncolni tudnék, akkor könnyű minden.”

Érdemes pedig visszatekintenünk, számadást készítenünk! Hogy észrevegyük hol is állunk, hol tartunk hitéletünkben, hogy felmérjük helyzetünket, és hogy hálát adjunk a sok-sok elvett jóért!

E zsoltár is, amely a magyar reformátusságnak mintegy himnuszává lett az elmúlt évszázadok alatt,  egy számadás: az élet múlandóságának tanulságát vonja le a zsoltáros, és szembeállítja a múlandó embert a mindenható és örök Istennel.

A zsoltáros mintegy zárszámadást készít.

Az életet hasonlatokban mutatja meg. A növekvő fűhöz hasonlít az élet, amely reggel még virágzik, estére azonban már elszárad, vagy a sóhajtáshoz, amely egyetlen pillanatig tart - az emberi élet hosszúságát, vagy az álomhoz hasonlítja, amely éjszaka nyugtalanít vagy örvendeztet, de reggelre kelve sokszor nyomtalanul eltűnik. A már említett Szabó Magda kötet egyik novellája meghatóan ír arról, hogy egy karácsonykor szép hóembert készített, majd mivel az volt a szokása, hogy a tárgyakat is megszemélyesítette, azon kezdett gondolkodni, egy rokona szeretetteljes ugratása miatt, hogy milyen ajándékot adjon a hóembernek. Végül, rájött, hogy mi lenne a tökéletes ajándék: éjjeliedényét adta neki, hogy ha eljön a tavasz, abba olvadjon bele, ne csak eltűnjön, beszívja nyomtalanul a föld. Majd, arról elmélkedik az írónő, hogy ennyire nyomtalanul tűnik el az ember élete is a földről.

A múlandóság okát a bűnben látja és láttatja a Szentírás, majd miután megtörténik az élet felmérése, egy mondatot fogalmaz meg: Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

E mondat tulajdonképpen egy csodálatosan szép Fohász. Nézzük meg, részeire szedve, hogy mit is takar, miért is könyörög a zsoltáros, és ezen keresztül mire akar elvezetni minket a mi Istenünk ez év utolsó óráiban.

1. Az első része a fohásznak az isteni tanítás utáni könyörgés. A zsoltáros azért emeli fel szavát, hogy az Isten tanítása folyamatos, élő valóság legyen az életében.

Uram, taníts minket! Azt hiszem, hogy meghallgatásra talált bőven ez a kérésünk!

Mennyiszer tanított minket az elmúlt évben, ha csak az istentiszteleti alkalmakra gondolunk most! A teljesség igénye nélkül mögöttünk van 52 vasárnap, számtalan hétközi alkalom, részletesebben az éves statisztikákban hallhatjuk majd, hálatelt szívvel! Sok száz alkalommal találkozhatnak a testvérek Isten Igéjével a legváltozatosabb formában!

Tanítási lehetőségek voltak a mi számunkra, amelyekkel vagy éltünk, vagy nem éltünk. Alkalmak voltak, amelyek  célzatosan azért tartattak, hogy tanuljunk. Hogy utat mutasson a tanítás által a mi Istenünk, hogy rámutasson hibáinkra, vétkeinkre, bűneinkre, fogyatkozásainkra, hogy megsimogassa fájó lelkünket, letörölje könnyeinket, segítsen a továbblépésben, vagy hogy tükröt tartson elénk.

Ha őszintén magunkba nézünk, akkor tudjuk, hogy hogy éltünk ezekkel a lehetőségekkel, hányszor voltunk itt az Ő házában testben, de lélekben nem, hányszor hozott ide bennünket a megszokás, nem pedig az Ő igéje utáni vágyakozás, hányszor ültünk e padokban közönyösen, lelkileg fásultan, esetleg előítéletekkel a szívünkben.

És, hányszor volt olyan, hogy alig vártuk, hogy megszólaljon a Szentírást felolvasó, majd azt magyarázó lelkipásztor hangja!

Isten szólt, tanított bennünket, tekintsünk vissza most, egyen-egyenként, mindnyájan, és nézzük meg, hogy mennyire voltunk fogékonyak erre a tanításra!

De ne álljunk meg e helyen, hanem gondoljunk azokra az alkalmakra, amikor más módon tanított minket az úr! Mennyi kedves baráti, testvéri beszélgetés van mögöttünk, amelyeket azért készített elő a mi Istenünk, hogy tanítson ezek által is!

Mennyi kedves embert adott mellénk, akik által Ő szólított meg minket, azért, hogy tanítson!

Mennyi eseménynek voltunk a részesei, akár pozitívnak, akár negatívnak tűnő eseménynek, amelyek tanítottak minket! Észrevettük-e a tanító isteni szándékot a meglepő, szívszorító, vagy éppen örvendezésre okot adó események mögött? Vagy a „sors”, a véletlen számlájára írva a történéseket csukott lelki szemekkel továbbléptünk?

Vajon, hogy éltünk a tanításokkal? Elfogadtuk, elszállt a fülünk mellett? Részt sem vettünk alkalmakon?

Fáradtak voltunk, elfoglaltak voltunk, túlterheltek voltunk? Volt fülünk a hallásra? Volt szemünk a látásra?

Éltünk e lehetőségekkel?

2. Nem egyszerű tanítást kér a zsoltáros, hanem mondhatjuk úgy is, hogy életvezetést: segítse Isten tanítása őt abban, hogy az életet megbecsülve, a lehetőségekkel élve bölcsen éljen. Szinte visszacsengnek Salamon király szavai, aki trónra lépésekor nem kért mást, csak bölcsességet. 

De mi a bölcsesség? Sokféle magyarázat létezik ezzel kapcsolatban, szinte ahány ember, annyiféle válasz fogalmazódik meg! Vannak olyan emberek akik a bölcsességet ismeretek összességében, átfogó ismerethalmazban vélik megtalálni. Vannak akik speciális ismeretek birtoklásában. Mindegyik, legalábbis az ismeret oldalára tekintve hordoz igazságmozzanatokat.

A bölcsesség ugyanis nem más, mint az Istenről való legmagasabb szintű ismeret, amely nem intellektuálisan érhető el, hanem kizárólag a vele való közösség által, az Ő szent Fiában, Jézus Krisztusban.

Erre vágyik a zsoltáros! Tehát, más szavakkal olyan életre, amelynek állandó részese az Isten.

Ezt tartja az emberi élet céljának, és valljuk meg, mi többet tarthatnánk mi annak?

Mi lehet több, és magasabb rendű egy olyan életformánál, amikor állandó, élő közösségünk van Istennel, és ebből, nem pedig tanult, vagy velünk született ismeretből, képességből fakad a mi Istenismeretünk?

Legyen hát a mi könyörgésünk is a zsoltáros imádsága, de ne csak egy év végén, hanem életünk minden napján: Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Ámen