2019.

Kedves Testvérek!

Mai igénk egyszerre felemelő, elgondolkodtató, bűnbánatra késztető, és megbotránkoztató.

Egészen olyan, mint Jézus Krisztus egész földi élete kortársai számára.

Az is biztos, hogy legalább 5 igehirdetésre való üzenet van benne ebben a mai igében, ha nem több. Mégis, így karácsony után fontosnak tartom, hogy a testvérek is odafigyeljenek ezekre a szavakra.

Mert lényegében arról beszél, mi is van karácsony után.

Az adventi időszakban olyan szépen készítettük magunkat lelkileg. Igaz? Odakoncentráltunk, változtunk, bűnbánatot gyakoroltunk, lelassítottunk, és megannyi más, aminek remélem hogy legalább töredék része ténylegesen meg is valósult a Testvérek életében.

Majd eljött a karácsony. Tele volt a templom, és olyan jó volt együtt lenni. Olyan jó volt hálát adni azért, mert Isten szeretete testet öltött. Magunkhoz vettük az úrvacsorát, és ünnepeltünk otthonainkban is.

Aztán vége lett. Kinyitottak a boltok, mindenki elment visszaváltani az elhibázott ajándékokat, a gondosabbak már a virslit és a pezsgőt is behűtötték, elmúlt a karácsony, elmúlt az örvendezés, elmúlt a jóság.

Ahogy az ismert dal mondja: „ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég…”

Mi lesz most velünk, hogyan vigyük bele az életünkbe, a szürke, esős és fázós hétköznapokba a karácsony ropogós melegségét?

Mai igénk választ ad erre a kérdésre.

Azzal kezdi: fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.

Hoppá! Ez már feladat a javából. Krisztus megszületésekor emberi formát vett fel, így eggyé lett az emberek közül. Testvérünk lett, és vállalta a közösséget mindannyiunkkal. Olyannyira, hogy kereszthalálában minden egyes ember helyett elhordozta a büntetést, minden életért odaadta a sajátját. Ennél közelebb nem is tudott volna hozzánk kerülni. Magába fogadta azt, ami elválasztott Tőle, és nekünk adta, ami örökké hozzá tud kötni. Így, ha elfogadjuk ajándékát, örök szövetségben lehetünk Vele.

Mi ilyenre nem vagyunk képesek, és nem is kell. A mi feladatunk a másik ember befogadása.

Ez az út azonban korántsem egy egyszerű mozdulat. Mert elsősorban nem a másikról szól, nem akárhová kell engednem őt, hanem magamhoz. Nem az a feladatom, hogy valaki más fogadja be őt, hanem az, hogy én. Ez az út egyen-egyenként saját magunkhoz vezet. Azokhoz a bizonytalanságainkhoz, félelmeinkhez, ismert vagy rég elásott sérelmeinkhez, amelyek bennünket ösztökélnek arra, hogy címke alá rejtsük az embert, védekezzünk a másikkal szemben, távol tartsuk őt saját magunktól. A befogadás elsősorban saját magunk megismerése és elfogadása. Félelmeink, sérelmeink, bizonytalanságaink megküzdése – végső soron saját emberségünk megküzdése.

Nagyon gyakran azzal takarózunk, hogy hogyan fogadjak be én egy ilyen embert, aki ezt meg azt tette, így meg úgy viselkedett. Hogyan bízzak meg benne, mi van, ha bántani fogja a lelkem?

Gondoljunk most bele egy pillanatig, az Úr Jézus úgy fogadott be bennünket a legnagyobb mélységig, hogy pontosan tudta, milyenek vagyunk, és egyetlen kifogást sem emelt ellenünk. Felszabadított minket. Lássuk meg a másikban azt, aki ugyanazt a mélységes utat járja, és akinek útján ugyanúgy „szembejön” vele Krisztus, mint az enyémen. Ne kifogásokat gyártsunk, és ne ítélkezzünk, hanem emlékezzünk: úgy szerette Isten ezt a világot, és benne engem is, hogy egyszülött Fiát adta… azon az első karácsonyon.

Ez a hozzánk közel jövő Úr azonban nem maradt csecsemő. Nem maradt ott a betlehemi jászolbölcsőben, hanem felnőve, betöltötte küldetését, és utat nyitott nekünk az Atyához. Elkészítette a lehetőséget az örök életre, a lehetőséget arra, hogy az Ézsaiás által megjövendölt új világban fizikai módon is Vele együtt lehessünk.

Karácsony után élő, hívő emberekként nagyon fontos látnunk ezt a kegyelmet. Hogy ez az ünnep nem csupán azért nagy durranás, mert földi apa nélkül fogant gyermek született. Ebben a karácsonyi közel jövésben sokkal nagyobb ígéret és reménység és kegyelem és irgalom van, mint azt elsőre észre vennénk.

Úgy fogalmaz az ige: a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent.

Isten irgalma. Elsőre ennek hallatán sokféle gondolat juthat az ember eszébe. Napok óta kórházi ágyak mellett állok meg, és figyelem, ahogy számomra kedves személyek küzdenek a felépülésért.

Aztán közeleg a nagyapám halálának 8. évfordulója, nap, mint nap eszembe jutnak kedves emlékek róla, és szomorkodom, hogy ő, aki a legjobban várta, nem élhette meg, hogy lelkipásztor lettem.

Látom az interneten elvesztett gyermekét sirató ismerősöm, aki nem tudta még feldolgozni a fájdalmat és szomorúságot.

Azután látom, hogy miként állnak helyre elromlott kapcsolatok, hogyan születnek újabb gyermekek, milyen csodás kerek évfordulókat ülnek itt jelen lévő gyülekezeti tagok, és tovább töprengek.

Mi az Isten irgalma? Hogyan lehet érteni az itt leírt igét?

Van egy ének az énekeskönyvben, amelynek egy sorát nem is olyan régen ismertem meg, de nagyon elgondolkodtatott. A kedves, esti (502.) ének írója azt írja a 3. versben, hogy: „Nem látod-é a holdat? Fél arca int, mosolyg csak, Pedig kerek egész. Van sok, mit itt az ember, Nem lát jól földi szemmel, És oktalan nevetni kész”. Mert ha valaki a holdat megnézi, csak egy darabot lát sokszor belőle. Csak egy sarlót, vagy pedig egy felet, félholdat. Mit mond az énekíró? Hogy kerek egész. Persze, hogy kerek egész, csak egy részét nem látjuk.

Pontosan az a hit, hogy amit nem látok, azt tudom, hogy van! Mert meg vagyunk róla győződve, hogy a holdnak van egy másik fele és egy nagyobb része is, nem csak az a kicsi darab, amit belőle látunk.

Isten irgalmát nem a mindennapok apró mozaikjából kell összerakni. Mert ott csak töredékek vannak. A kerek egészet máshol kell keresni. Mondjuk a karácsonyi történetben.

Az ősi prófécia a Messiásról ugyanis Krisztusban testet öltött. A várt megváltó ím elérkezett, Ezzel elhozta annak az idejét is, hogy ne csak egy választott néppel kerüljön közösségbe Isten, hanem mindenkivel ezen a világon.

Ez a jó hír, örömhír, evangélium a karácsonyi örömhír, és méginkább a karácsony utáni örömhír. Hisz közösségünk Vele maradandó és tartós, örökké- tartós.

Ezért pedig igenis megéri és szükséges is hálát adnunk, és Őt dicsőítenünk minden adandó alkalommal. Hiszen ami azelőtt lehetetlennek tűnt, az mostmár lehetséges, ami addig zárva volt, immáron nyitva, és akik eddig elvettettek, azok odajárulhatnak szent színe elé!

A nép, mely addig sötétségben járt, immáron világosságban sétálhat, és a reménytelenekre ráragyog az Isten reménysége.

A reménység Istene pedig el tud tölteni hittel és békességgel.

Olyan masszív, megbízható reménységet kínál a Jézusban hívőknek, ami stabillá teszi az életüket. Amely reménységgel bírják az életnek a viharait. Akiben ez a reménység megvan, az nem omlik össze a váratlanul rászakadó csapások alatt. Az tud ellenállni a kísértéseknek, az talpon marad és kiegyensúlyozott marad minden körülmények között. Ráadásul azt ígéri Isten, hogy az ilyeneknek a szívét örömmel és békességgel is betölti.

Micsoda ajándék! Ezt azért senki nem vinné vissza az áruházba!

Mérhetetlenül nagy szükség van erre. Sokaknak az életéből ez hiányzik. Fiatalok és idősek egyaránt szenvednek azok miatt a lelki betegségek miatt, amik ennek a reménységnek a hiánya következtében törnek rájuk.

Amikor nincs az ember előtt inspiráló, vonzó cél, mi másra lenne szüksége, mint erre a fajta reménységre?

Amikor csalódott valaki sorozatosan emberekben, esetleg abban is, aki hozzá a legközelebb áll, akire egyszer rábízta az életét, aztán csalódik magában is, és úgy gondolja, hogy csalódott Istenben is, már nem mer többé kockáztatni. Amikor ott ül egy házaspár farkasszemet nézve egymással, és azt mondja az egyik vagy mind a kettő: én már nem tudok benne bízni — mi másra lenne szükségük, hogy megtalálják a kiutat, mint erre a fajta reménységre.

Amikor valaki már nem küzd többé a reá jellemző rossz szokások vagy bűnök ellen, mert reménytelennek tartja ezt a szüntelen csatát. Amikor lemondott arról, hogy szabaddá váljék egy őt megkötöző szenvedélytől vagy függőségből, mi másra lenne szüksége, mint igazi reménységre?

Szükségünk van mindnyájunknak arra a reménységre, melyet csakis az érthet meg, aki elfogadta, hogy a messiási prófécia Krisztusban vált valósággá, és az Isten irgalmassága Benne öltött testet, hogy magában hordozva minden bűnünket, befogadjon az örök életbe.

Kedves Testvérek!

Nem tudom, kérdés-e még bennetek, mihez is kezdjetek így, karácsony után.

Luther azt írja: „Isten egyetlen élethivatást sem hagyott el annyira, hogy néhány kegyes embert ne rendelt volna oda a többieknek szégyentakaróul és köpönyegül.”

Akkor szolgálhat egy közösség Isten dicsőségére, ha betölti ezt a küldetését. Ha nem a széthúzásával, hanem összetartásával, egymás elhordozásával tűnik ki a világban. Pontosan úgy, ahogyan Krisztus példája mutatja számunkra, aki ártatlanul viselte a bűnt és gyalázatot. Ezt a példát követni ugyanakkor valóban lehetetlen emberi erőfeszítésekkel. És ebben válhat nyilvánvalóvá, hogy Krisztus nem egyszerűen példakép, hanem ma is élő Úr, aki ma is felveszi a mi bűnünket és gyalázatunkat is, és ma is erőt ad Szentlelke által ehhez a küldetéshez.

A hamarosan megkezdődő új évben kísérjen minket Isten kegyelme, hogy közösségünkben erősödjön egymás ilyen felvállalása.

Bíztatnálak benneteket arra, hogy feltekintve a keresztre, lássátok meg micsoda kegyelmet adott nektek az Úr a felnövekedett Krisztusban, és dicsérjetek Őt minden nap, áldva irgalmáért és szeretetéért, melyet Őbenne mutatott meg nekünk. Egymás felé való viselkedésetek pedig sugározza Krisztus jóillatát.

Ámen

Mándi Kitti