2019.

Ma, a „Béke vasárnapja” van, amelyről való emlékezéshez egyházunk is csatlakozik.

De mi is a béke? Hogy tudnánk visszaadni, megfogalmazni?

Nagyon nehéz feladatra vállalkozunk, mert talán a legpontosabb meghatározás az a békére, amikor ember nem támad ember ellen, se kézzel, se szóval, amikor nincs háborúság sem a tettek, sem a szavak, sőt ha a törvény jézusi aktualizálására gondolunk, akkor a gondolatok szintjén sem.

Tehát, a kérdést csak negatív oldalról, tagadásból tudjuk igazán megközelíteni, mivel a béke nem természetes állapota az emberiségnek az egyéni élet, a család, a szűkebb és tágabb lakóhely vonatkozásában sem, a népek-nemzetek közt pedig pláne nem.

Megdöbbentett csütörtökön az egyik magyar csapat Európa ligás meccse, nem, most nem a gyenge játék – bár az is – hanem az, ami a futballmeccset körülvette és meghatározta. A futballról, úgy beszéltek a hetvenes években, mint a világ legnagyszerűbb mellékes dolgáról. Ami csodás kikapcsolódás. Ehhez képest mi történt? Már a meccs előtti este összeverekedtek a román és magyar szurkolók. Majd a meccsen, egy magáról megfeledkező román játékos taglózott le egy magyart, aminek következtében összefutottak a pálya szélén a játékosok. Ekkor, a román szurkolók egyike egy hanggránátot dobott be a pályára, ami a játékvezető mellett robbanva megsebesítette őt. Hogy miért kell hanggránát egy meccsre? Azt ne tőlem kérdezzék a kedves testvérek…

Olvastam egy cikket, az űrfegyverkezésről, ennek csak a címét idézném, mert minden benne van, és sokat elárul az emberi békességről: „Békés céllal akartak halálsugarat telepíteni a holdra az amerikaiak.” Békés cél és halálsugár…nem kell kommentálnunk…

Sokatmondó e vasárnap korábbi elnevezése is, néhány éve még Hiroshima vasárnapnak hívták. Igen, arról a városról nevezték el, amelyre 1945. augusztus 6-án először dobták le az emberiség történelmének legszörnyűbb tömegpusztító fegyverét, az atombombát.

Láthatjuk tehát már e néhány, egyáltalán nem elszigetelt példából is, hogy mennyire nehéz kérdésről van szó, és mennyire fontos, hogy beszéljünk róla.

És, fontos, hogy tudjuk, hogy nem csak más emberekkel lehet kapcsolatos a mi békétlenségünk, de lehetünk magunkkal, a teremtett mindenséggel, és Istennel kapcsolatban is békétlen állapotban, ami aztán kihatással lehet és van emberi kapcsolatainkra, mert, amint az ismert mondás tartja: „ha reggel bajod van magaddal, délutánra bajod lesz az egész világgal”.

Jézus, a Hegyi beszédben, ahogy egy írásmagyarázó találóan nevezte, „Isten országának alkotmányában” a Boldogmondásokban foglalkozik a béke kérdésével, ami arra mutat rá, hogy kiemelten fontos kérdés a béke kérdése. Foglalkozzunk hát mi is kiemelten vele, de ne csak ezen a vasárnapon, hanem életünk minden napján

Egyházunk köszöntése: „Áldás, békesség!”, szinte a legtöbb, amit ember kívánhat a másiknak. de vajon elég kívánni? Úgy vélem, hogy nem, mert amikor Jézus kívánta, kimondva tanítványainak, hogy „békesség nektek”, az a békesség meg is valósult, szent és drága jelenlétében ugyanis kiegyenesedtek a dolgok, megbékéltek az emberek, megnyugodtak, és a félelmek is csillapodtak. Ám, az ő szava összhangban van cselekvésével. Mert, míg az Atya szava teremtő erő – láthatjuk a teremtéstörténetben, hogy szólt és lett minden, addig Jézus szava gyógyító, halottat feltámasztó erő, a természet erőit lecsendesítő hatalom, démonokat elűző, és ahogy a hosszabb igaszakaszban is olvastam, valódi békességet adó erő! Ellentétben a mi szavunkkal, mert van, hogy azt mondjuk a másiknak hogy „áldás, békesség”, de sokszor nincs mögötte valódi szeretet, ami ezt tényleg kívánná a másik embernek! Sőt…

De, hogy lehet akkor békességünk? Közelebb visz a megoldáshoz, ha az erdélyi reformátusság ősi köszöntését idézzük magunk elé. Hogy köszönnek erdélyi magyar református véreink? „Békesség Istentől!” Ez a köszönés rámutat arra, hogy a békesség forrásai nem mi vagyunk, hanem Isten! Eszembe jutott Sibelius Finlandia című művének egyik részletére írt kórusmű, amely szépen visszaadja ezt:

„Jöjj, béke, légy már úr a föld felett!

A világ népe hadd ismerje meg:

Mily jó a béke, s gonosz a halál,

ki békét lel, az életet talál.”

Énekeljük az első versben, óhajtozva a békét, majd a szerző mintegy ráébred, hogy kevés, ha megszamélyesítve hívjuk, óhajtjuk, és rámutat a béke egyedüli forrására Istenre, amikor így folytatódik az ének szövege:

„Szívünkbe békét adj, irgalmas Úr!

Lelkedből légyen elmém, lelkem új,

hogy hittel bízzam életem terád,

Békében hívj majd országodba át!”

Tudjuk ezt, ám mégis oly sokszor elfelejtjük. Nem Istentől kérjük és várjuk a békességet. Csak úgy várjuk, hogy legyen. Pedig a békesség forrása Ő! Egyedül Ő!

De ez vajon azt jelenti, hogy ennyi a feladatunk? Fohászkodni békéért hozzá, kérni tőle?

Nem, drága Testvérek! Épp arról szól a boldogmondás, hogy ettől nekünk még feladatunk van a békével kapcsolatban. Nem dőlhetünk hátra! „Boldogok akik békét teremtenek” – szól az Ige szava hozzánk! Olyan szép ez a kifejezés, béketeremtő! De, hogy lehet béke teremtővé valaki? Érdemes megnéznünk az eredeti görög szöveget, mert az ott található kifejezés, az „eirénopoioi” szó, ha szó szerint fordítjuk így adható vissza: békét tevő, a békét csináló. Azaz, akár két kézzel is, akár szellemi szinten, akár lelki síkon – tehát minden módon!

Tenni, művelni, csinálni, munkálni a békét!

A mindennapok szintjén, a családban elsődlegesen, amikor unokáink, gyermekeink közt kell békét teremteni, amikor egymáshoz szólni képtelen rokonok közt kell munkálni, amikor az örökségen vész össze a család, amikor  a   család feketebáránya miatt baj zúdul ránk – mert ilyen is van sajnos, hogy a vér szavánál erősebb a bűn – hogy is olvassuk Józsefről és testvéreiről? – úgy meggyűlölték őt a testvérek, hogy jó szót se voltak képesek hozzá szólni.

Akár munkahelyen, ahol a „kedves” munkatárs épp keresztbe tesz a másiknak, vagy éppen nekünk, ahol a főnök megint lehetetlen feladatot oszt ránk, kivételezik, ahol a munkatárs úgy dolgozik, hogy más is bőven „hozzáférjen” a munkához.

És, nagyon szomorú ezt kimondani, de gyülekezetben, egyházban is! Hiszen amíg emberek alkotják az egyházat, nem „földre szállt angyalok”, addig az érdekek, mint minden emberi közösségben itt is különbözőek, és a szeretetlenség eluralkodhat rajtunk.

És vajon hogy lehetünk minderre képesek?

Hisz oly kicsik vagyunk, akiket a békétlenség hat át olyan sokszor! Egyetlen módon, ha életünket Isten minden értelmet felülhaladó békességében fürösztjük meg, újra és újra!

Ma, Isten kegyelméből megterítettük az Úrnak asztalát! A terített asztal hívogat bennünket! Annak szimbóluma, hogy Isten, Jézus egyszeri és tökéletes áldozatában megbékült velünk. Azt üzeni most a szent Asztal nekünk: „Béküljetek meg Istennel!” Ő már megbékélt velünk! Fiát áldozta miattunk, helyettünk és értünk! Rajtunk a sor, hogy erre válaszolva hozzá térjünk, forduljunk, és az Úrasztalához járulva, alázatos szívvel, őszinte bűnbánattal engedjük el azokat a bűnöket, amelyek a vele való kapcsolat rendezettségét akadályozzák.

Ha ez megtörténik, ha megbékülünk Istennel, akkor életünkben a rendetlenség helyett rendezettség lesz, a békétlenség helyett béke, és akkor valóban Isten békéjének nagyköveteként tudunk majd forgolódni a világban, mint Isten gyermekei.

Így legyen! Ámen

Juhász András