2019.

Az elkövetkező napokban Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve olvashatjuk majd Salamon uralkodásának végét, és az ország kettészakadásának megrázó történetét a Krónikák könyvéből, majd annak katasztrofális következményeit.

A mai alkalommal e történet Királyok könyvében található parallel helyének egyik részlete alapján, Jeroboám életén keresztül szeretném szólni Istenünk üzenetét, konkrétabban egyetlen tettén, a két új kultuszhely: Bétel és Dán alapításán keresztül. Jeroboám volt az Északi országrész első királya, aki Roboám kortársa volt, de Roboámnál lényegesebben nagyobb terület felett kezdhette meg uralkodását. Roboám Júda uralkodója volt, Jeroboám pedig az északi törzseken uralkodott. Északon karizmatikus, azaz arra alkalmas vagy pillanatnyilag alkalmasnak tűnő uralkodók követték egymást a trónon, sokszor egy éven belül több is, addig délen Dávid háza uralkodott, dinasztikus trónutódlást gyakorolva.

Ekkor kezdődött el az a korszak, amely Izrael további történelmét meghatározta: az eddig erős államból, amely a térség történelmét alakíthatta volna, két másodrendű, sokszor még egymással is marakodó, polgárháborúba, véres határvillongásokba kerülő országocska keletkezett. A két részre szakadt ország már nem volt képes arra, hogy kifelé katonai erőt mutasson fel, és ez végül megpecsételte mindkettőnek a sorsát. 

Jeroboám uralkodása kezdetén mindezen túlmenően jelentkezett még  egy probléma, amely kiderül a felolvasott versekből: a nép Jeruzsálembe járt, az Úr törvénye szerinti egyetlen tiszta kultuszhelyre.

Hogy ez miért jelentett problémát Jeroboámnak?

Több okból: először is félt attól, hogy a kultuszhelyen folyó istentisztelet hatására a nép visszatér Roboámhoz.

Másrészt, az északi országrész lakói Jeruzsálemben fizettek templomadót, és a pénz így kiment az országból. Azt, pedig ha az országból kimegy a pénz, és nem bemegy oda egyetlen épeszű uralkodó vagy vezető sem szereti, és ha tehet tesz is ellene.

Jeroboám is tett, mintegy válaszlépésként két kultuszhelyet alapított, Bételt és Dánt, olyan helyeket, ahol híres régi kultuszhelyek voltak. Bétel története egyenesen még az ősatyák korába nyúlik vissza: Ábrahám majd pedig a későbbiekben Jákób is oltárt épített e helyen az Úrnak.

Az egyik hely északon, a másik hely délen volt, tehát földrajzilag jól megközelíthető helyeken. Minden készen állt ahhoz, hogy a nép vallási életét is a kezébe vegye az uralkodó.

Mindkét helyen felállított egy szobrot, aranyból egy borjút, ahol áldozatot mutatott be.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Jeroboám az aranyborjú tiszteletében más istent szeretett volna imádni.

Tévedés lenne arról beszélnünk, hogy idegen istenek után hajlott el a szíve, mint Salamon királynak.

Nem erről van szó. Jeroboám kézzelfoghatóvá akarta tenni Istent. Tulajdonságait akarta kiábrázolni. Mindig tapinthatóvá, érezhetővé akarta tenni Istent. Meg akarta mutatni azt az Istent, aki a bűneset óta elzárkózottan él az embertől. Ahogy már említettem, mindezt a tulajdonságain keresztül akarta megtenni. A borjú az erő, a hatalom, a gazdagság és a termékenység szimbóluma volt. Istent ilyennek akarta láttatni Jeroboám, ami nem is lenne rossz dolog, csak kevés mindez Istenről. Nem látták benne a megbocsátást, a szeretetet, a kegyelmet, a szabadítót, a teremtőt, és a sort lehet folytatni a végtelenségig. Ha pedig egy irányba mozdul el a hitvilág, akkor erősen torzulni fog: hamis istenképe lesz az ilyen embernek.  Láthatjuk tehát, hogy nem az első, hanem a második parancsolat, a kiábrázolás tilalma ellen vétett, és ezzel megvetette a későbbi istentelenségek alapjait. Mondhatnánk azt is, hogy tulajdonképpen nem akart rosszat, csak kézzelfoghatóvá akarta tenni istent. Istennek azonban erről nagyon más a véleménye.

Tiltja azt, hogy megpróbáljuk Őt kiábrázolni. Hogy miért? Több okból: egyrészt, a végtelent lehetetlen valami véges anyagba sűríteni, vagy akár véges gondolatba. Isten több és más, mint amilyennek mi ismerjük, mi látjuk. Mi csak részleteket látunk és fogunk fel az Ő mindenhatóságából, és ezért a mi kiábrázolásaink torzak lesznek.

Torzak voltak ezek az istenszobrok is, amelyeket Jeroboám felállíttatott, hiszen Isten több mint erő, termékenység, hatalom és gazdagság. Jóval több és más ezeknél!

Torzak voltak a középkor Isten és Jézus ábrázolásai is, hiszen a sok szép képen éppen a lényeg nem volt látható, a lényegről, a mi megváltásunkról vezette el a szemlélő tekintetét a sok csodálatos művészi alkotás. Torzak az azóta kialakult istenképek, eszmék is. Hriszto Botev, a bolgár Petőfi például így ír:" Én istenem, igaz isten, nem te ki a mennyekben vagy, hanem te, te aki szívemben és lelkemben vagy." És lehetne a sort folytatni. Hány és hány istenképpel találkozunk, amelynek szinte semmi köze a Mi urunkhoz, vagy ha van is, csak nagyon  egy-egy részletét láttatja?

 Hányszor találkozunk ilyen és ehhez hasonló nézetekkel: "Az én istenképembe ez nem fér bele!" És itt sajnos nem az istenképen, hanem az énen van a hangsúly. Én ilyennek képzelem, és ebbe, mondjuk az, amit a Biblia mond, már nem fér bele. De ki vagyok én, porszem ember, hogy én határozzam meg a Mindenható Istent?

Hányszor vagyunk mi is tévedések áldozatai? Hányszor csinálunk mi is faragott képet, szívünkben, amely nem hasonlít ahhoz az Úrhoz, akiről a Szentírásban olvashatunk? Szedjük ujjhegyre, a leggyakrabb „faragott képeinket”, bálványainkat, amikor Isten egyetlen részlete alapján akarjuk a Végtelent véges kereteinkbe szorítani!

Az egyik ilyen legelterjedtebb isten a jóisten, akinek feladata, hogy bűneinktől függetlenül minket megőrizzen. Hányszor halljuk, még keresztyén közösségekben is: A Jóisten majd megőriz, majd megment. Ő szeret, és így tovább. Miért van baj akkor vele? Azért, mert ez pusztán egyetlen tulajdonságára, a jóságra mutat rá Istennek. Isten pedig ezen túlmenően például igazságos is. És amikor ez az isteni igazságosság – mondjuk a bűnnel szemben – megnyilvánul, akkor az Istenben, mint Jóistenben hívők hite összeomlik. Miért? Mert pusztán egyetlen tulajdonságára, a jóságára mutat rá Istennek ez a bálványkép.

A másik ilyen téves istenkép, amely legalább ugyanannyi ember lelkét köti meg, mint a „jóisten” nevű bálvány, a bűneinkért bosszút álló Isten képe. Akitől félnek sokan, rettegnek, és még ki is mondják: „Majd megver érte Isten!” Ez egy szinte gonosz elképzelés Istenről, hiszen a mi gondolatainkat, bosszúvágyunkat, indulatainkat vetítjük rá. Kegyelméről, szeretetéről szót sem ejtünk, valamint e kép alapján Istenről az „Éretlenek” című film ismert jelenete jut eszünkbe, ahol érettségi előtt a diákokat egy gépbe ültették be, amely gép a jó válaszokért jutalmat, a rosszakért pofont adott. Tulajdonképpen a diákok válaszai irányították a gépet. Istent azonban mi nem irányíthatjuk, sem rossz, sem jó tetteinkkel! Szuverén urasága kérdőjeleződik meg az így gondolkodó emberben.

Ugyanilyen téves elképzelés a „magyarok istene”. Petőfi, a Nemzeti dalban érdekes módon kis betűvel írja az Isten szót! Van istenünk, de ő nem csak a mi Urunk, hanem másoké is, bármennyire is nehéz tudomásul venni, például a románoké, amerikaiaké  is. 

Talán nem ebben gyökerezik népünk szenvedése, hogy Istent ki akarjuk sajátítani, csak a magunkénak akarjuk tudni, és így óhatatlanul is bálvánnyá tesszük?

Mégis. Milyen gyakran megtesszük, hogy Istennek egy oldalát megtekintve, azt mondjuk: Ez Isten! Gyakran van szükségünk szívünkben faragott képekre, hogy felfoghassuk, megértsük Őt. Pedig ha a kijelentést csak egy kicsit is komolyan vennénk, akkor istent tökéletesen ismerhetnénk. Hogy lehetséges ez a róla való tökéletes ismeret? Úgy, hogy Ő Tökéletesen kijelentette magát. Jézusban, az Ő Fiában. Jézus így tanított: "Aki engem látott, látta az Atyát is." Milyen istenünk van tehát? Nyugodtan kijelenthetjük: olyan, amilyennek Jézusban ismerhetjük őt. Nagy kegyelmű és irgalmas, késedelmes a haragra, aki magát adta értünk. Gyógyító orvos, erőtlent felemelő, az elesetthez aláhajló, a természet erői felett álló, a pokol erőit megtörő, a halált legyőző megváltó, megszentelő Úr. És valóban, Jézusban Isten jött közénk, emberek közé. Benne, az eddig csak pillanatokra megnyíló ég örökké nyílttá vált a számunkra. Éppen ezért nincs szükségünk faragott képekre, hiszen Istent ismerhetjük. Csak kezdjük az Ő Szent Fiának akaratát megcselekedni, és akkor miénk lesz ez az ismeret.   Ámen

Juhász András